Korunk 1981 (40. évfolyam)

1981 / 1. szám - VERESS DÁNIEL: A levélíró Zágoni Mikes Kelemen II.

VERESS DÁNIEL A levélíró Zágoni Mikes Kelemen II. Mikes szülőföldhöz kötődését az anyanyelvhez való viszonya nyomatékosítja. A magyar ajkúak számára a leve­lek elsődleges, közvetlenül érvényesülő „va­rázsa“ a nyelv. A magyar irodalomban, egészen a huszadik századig a nép nyelvét talán csak három-négy költőlángész — Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Petőfi Sándor, Arany János — tudta irodalmivá téve egyetemes kultúrnyelvvé emelni. Azonban a nyelv szellemét, tiszta és erős szívhangjait prózájukban már a XVII—XVIII. századi erdélyi emlékírók erőteljesen kifejezték, írásaikban fel-fel­ragyog az, amit Mikes mondataiban a nyelv lelkének érzünk. A nyelvi kifejezés szépségeinek felcsillogtatásában a rodostói levélírónak nem volt könnyű dolga, de nem hihető, hogy számára a fogalmazás különös gondot vagy fejtörést jelen­tett volna. Megküzdött a kifejezésért, megvívott az ellenálló szöveggel, de mint sajátkezű sűrű szövegjavításai bizonyítják, elsősorban Stiláris problémái voltak. Arra törekedett, hogy minél életesebben, elevenen, képileg, érzékletesen fejezze ki magát. Az állapotot, hangulatot leghívebben kifejező szavak közt válogatott, ki­gyomlálta a szövegből a feladatot be nem töltő kifejezéseket, lenyesegette a sal­langokat, melyek terhelték vagy nyújtották a mondatot, felcserélte az igekötők, kötőszavak helyét, szövegrészeket helyezett át, bővítményként új szavakat, mon­datrészeket toldott be a szövegbe, változatos szóhasználatra törekedve válogatott. Szókincse nem túlságosan gazdag, de igaznak kell tartanunk Szily Kálmán meg­állapítását, hogy „mégis érdekes és tanulságos, nemcsak nyelvjárási sajátosságai, hanem sokféle régiességei miatt is. Mikes levelei őriztek meg számunkra nem egy különös értelem-árnyalatot s nem egy feltűnő szóvonzatot, mely eddigelé csakis itt mutatható ki­. Mikes javításai tudatos stilisztikai igényességre mutatnak. Pontos, árnyalt, irodalmi kifejezésre törekedett. Azonban sorain nem érezzük az erőfeszítés gör­csét vagy izzadságszagát. Úgy írt, ahogy gondolkozott és beszélt: a lélegzetvétel természetességével. Több mint két évszázad távlatából azt mondhatjuk, hogy há­nyatott, sokszor sanyarú élete kárpótlásaként megadatott neki az elbeszélés köny­­nyűsége, az írásba feledkezés ritka öröme. A magyar irodalmi nyelv, melyet Mikes korában nem lehet a fejlett szépiro­dalom nyelvével azonosítani, nem egyetlen nyelvjárásból alakult ki, mint a fran­cia a párizsiból, az olasz a toszkánból, a spanyol a kasztíliaiból. Ebben a nyelv­ben a nyelvi változatok viszonylagos kiegyenlítődésének és nyelvi normává sűrű­södésének folyamata során több nyelvjárás ötvöződött. A szókincs, a helyesírás, az alaktan, a mondattan és hangtat területén végbemenő nyelvi normává tisztulás és tömörülés feltételezte a nyelvi tu­dat alapját képező nyelvi eszmény kialakulását, valamint a magasabb nyelvi formákat igénylő, esztétikai minőséggel rendelkező írásbeliségben jelentkező nyelvhasználatot. A nyelvi integrálódás lassú, hosszan­tartó, gyakran bukdácsoló folyamat volt. A nyelvi gyakorlat elősegítette a nyelvi tudat képződését, majd az, visszahatásként, a nyelvi gyakorlat fejlődését, finomo­dását, csiszolódását. Mikes életében, a XVIII. század hetedik évtizedéig, még rengeteg a bizonyta­lanság, kialakulatlanság. Ennek ellenére a korabeli nyelvfejlődés fő tartalma az addigi tájnyelvek, tájnyelvi formák fokozatos egymáshoz közeledése. Végső soron két nyelvi norma bizonyult életképesnek: a nyugati és az északkeleti-keleti. A keleti normán belül jelentkezett a külön erdélyi magyar nyelvváltozat. Erdélyben, már a XVI. század végétől kezdődően, a fejedelmi udvarban élt ■egy nyelvjárások feletti beszélt és írt köznyelv. Pais Dezső nyelvtudós ekként ma­gyarázza ezt a nyelvtörténeti tényt: „Társadalmi élet, amely különböző nyelvjárású embereket nagyobb számban és sűrűbb gyakorisággal összehozott, Erdélyben volt. Ennek a társadalmi életnek alapja politikai: az erdélyi fejedelemség. Az erdélyi fejedelmi udvar és a vele kapcsolatot tartó, jelentős részben eléggé emelkedett műveltségű erdélyi úri rend körébe­n egy társalgási nyelvtípus alakult ki. Az er­délyi történet- és emlékírók, így Szalárdi János, Kemény János, Bethlen Miklós, Cserei Mihály, Apor Péter kifejezőeszköze volt ez az erdélyi köznyelv, mégpedig az értelemnek fényes és hajlékony, a fantáziának színes, az érzelemnek finom réz-

Next