Korunk 2004 (III. folyam 15.)
2004 / 2. szám = Vállalkozók, vállalkozások - TÉKA - SELYEM ZSUZSA: A nyomozás perspektívája
AK.a inak elegyedéséről. Az önéletrajz kérdését éppen csak fölveti, szerintem saját perspektíváján belül is fölöslegesen, a nevelődésről, az eddigi Kertész-recepcióval összhangban, mint az európai neveléseszmény önmaga ellen való fordulásáról beszél, logikusan és felelősséggel: „Kövesnek a regényben nem az európai kultúra átörökített humán ismereteit kell elsajátítania, hanem Auschwitz világát, a »tartópillérek« összeomlását, a korábbi világtapasztalattal való brutális szakítás, a kulturális törés ismeretrendszerét, a korábbi etikai megfontolásokat hatályon kívül helyező gyilkolás normalitását és a túlélés stratégiáit” (25.). Szirák megjegyzi, hogy a „Bildunggal” mint narrációs sémával és „Auschwitzcal” mint a narrációs séma tárgyával az össze nem illés akár humoros hatást is fejthet ki, erre idéz is egy példát (26.) - és rejtve marad egy kérdés, amit most itt megpróbálnék artikulálni: milyen viszonyban van az emlékezés-felejtés dinamika a tárgyról való beszéd ironikus és humoros formájával? Az elbeszélő időbeni változásának tárgyalásakor egy másik humoros példát idéz, ahol a sárga csillagok elkészítésének mesterfogásait írja le Kertész, amitől azok „persze csinosabbak”. Szirák elemzésében kiderül, milyen nagy szerepe van itt „az idegen távlattal való azonosulás” elbeszélői technikájának, és újra ironikus-humoros hatást említ. Ennek okát az érzelmi-moralizáló viszony felfüggesztésében látja, abban, hogy Kertész elbeszélője a dologról csak a kereskedelem és a hatóságok szempontjából beszél. Igen, ez az én-elbeszélő távolsága „saját magától”, feltételezett vagy elvárt reakcióitól. De ezen túl, Szirák jó érzékkel kiragadott példája nyomán fölvetném az irónia mellett a humornak azt a megjelenési formáját, hogy nem pusztán az én-elbeszélőtől távolít a szöveg, hanem - a „csinos sárga csillag” elkészítési receptjének a megírásával - magától az irodalomtól az esztétikum paródiája révén. Az elbeszélő identitásának problematikusságáról a magyar és a zsidó (nemzeti? történelmi? társadalmi? vallási? családtörténeti?) identitás regényben megjelenő kérdéseként értekezik „Azonosság és különbség” címmel - itt egy erősen szövegközeli olvasatot ad, egyetlen hivatkozás nélkül a potenciális identitáskonstrukciók leírásaira. A kortársi olvasat ezt az elemzés erényének látja, hiszen irodalmi diskurzusban próbálunk tisztességesen elemezni a nemzeti? történelmi? társadalmi? vallási? családtörténeti? kérdések fontosak, de talán nem itt a helyük, az olvasó, ha nem tudja, nézzen utána, gondolom én is - talán egy utalás a bevezető rész gondosan válogatott bibliográfiájára jó szolgálatot tenne. A Sorstalanság másik provokációja a kvázi jelen idejű, szimulált jelen idejű elbeszélés, amelyhez Szirák Péter Dorrit Cohn terminológiáját idézi: „egybehangzó önnarráció”. Ennek következménye, hogy az utólagos tudás nincs a szövegbe belekódolva, „a történeti fokozatosság tapasztalatát írja elő a főhős számára” (48.). Értelmezve ezt a technikát, Szirák „a naplószerűség mint narratív eljárás hangsúlyozottan fiktív tényezővé” válásáról beszél, amit pompásan érzékeltet a példája, ahol a „tojás” válik fiktívvé azáltal a kontextus és a nyelvhasználat révén („sárga bélletű fehér körletű tárgy”, 53.). Kertész első regényét végül a holokausztdiskurzuson belüli sajátosságai szerint vizsgálja, Elie Wiesel, Hayden White, Adorno, Koselleck és mások elméleti alapmunkái segítségével, valamint gazdag utalásrendszerrel más holokauszt témájú művekre (regények és filmek). Sokatmondó a sempruni meg a kertészi borbélyjelenet egymás mellé helyezése. Meggyőz arról, hogy valóban a „fokozatosság tapasztalata”, az utólagos tudás hárítása, „az elvárás és a tapasztalat közötti szakadék” az egyik sajátosság, amely a kertészi narrációt megkülönbözteti más holokauszt-elbeszélésektől. Szirák a Sorstalanság elbeszélői eljárásait Borowski prózájához látja a leginkább közelinek, aki egy Auschwitzon belüli perspektívából mondja el a történeteket, valamint Martin Walser regényéhez (Ein springender Brunnen) abból a szempontból, hogy a múlthoz való viszony ott is törések révén, a személyes és a kollektív emlékezet különbözősége miatt „beavatódás” által jöhet létre. Szirák konklúziója szerint Kertész Imre regénye radikálisan prezentálta, hogy Ausch- 117