Korunk 2006 (III. folyam 17.)
2006 / 7. szám = Poszt? Modern? - VERESS KÁROLY: A hermeneutika a modern és a posztmodern határán
ző, az igazat és az igazságost univerzálisan legitimáló nagy elbeszélést, Derrida a zárt, egyetlen középpont köré szerveződő gondolkodási rendszereket, az ezeket kitermelő metafizikai gépezetet teszi a bírálat tárgyává. Ezekben a szellemi törekvésekben a posztmodern a modern alternatívájának tudja és definiálja magát, avagy annak az alternatíva-keresésnek, amely az önnön lehetőség feltételei között kiteljesedni, s egyúttal saját határai közé bezárkózni látszó modernitás számára a kivezetés-továbbhaladás útját hordozza. A gadameri válasznak a levegőjében viszont ott lóg éppen a felismerés történeti pillanatának nekiszegzett kérdés: vajon a modern és a posztmodern „viszálya” igazi alternatívát jelent-e? Úgy tűnik, a filozófiai hermeneutika éppen az alternatívakeresés kérdésességben tartásával érdemli ki a „kihagyást”, melynek következtében helye üresen marad a modernitás utópisztikus alternatívái sorában. A filozófiai hermeneutikában viszont maga a modernitás jelenik meg mint önmaga számára/vonatkozásában - utópia helyett —alternatíva. A filozófiai-szociológiai értelmezési kontextusban megjelenő modernség, amelyre a posztmodern vonatkoztatható, az újkorban, az európai felvilágosodás szellemisége horizontjában kitermelődött létállapot, melyet a középkori gondolkodásmóddal való szakítás, a társadalmi állapotok szekularizációja, a természettudományos világkép alapján szerveződő kulturális értékrend és kibontakozó technikai civilizáció, az élet különböző szegmenseibe behatoló racionalizáció, valamint az univerzalizmus igénye jellemez." A posztmodern fellépésében és önmeghatározási törekvéseiben az európai kultúrában és társadalomban közrejátszott egy átfogó kollektív tapasztalat: a haladáselvű koncepción, a lineáris és evolutív történelmi mozgáson alapuló modernitás törekvéseinek szembesülése a saját határaival (erőforrások kimerülése, kultúra és civilizáció ütközése, emberi elidegenedés). Mindez a „vég” egyfajta tudatában csapódott le, nem annyira metafizikai értelemben, mint inkább a modernitás által kibontakoztatott történelem - amely a történelemnek tudta és tudja magát — végeként. Ebben a vonatkozásban aktualizálja a „történelem vége” nietzschei hagyományát A. Gehlen posthistoire fogalma, Fukuyamának a történelem végéről és az utolsó emberről alkotott víziója, s ez sugárzik át Vattimonak a „modernitás végé”-ről szóló értekezésébe, valamint azokba a filozófiai kísérletekbe, melyek mottójául a „metafizika vége” szintagma szolgál. Mindezekben a végkoncepciókban a „vég” olyasmiként merül fel, mint ami ahhoz tartozik, aminek a vége, aminek számára a végben való bevégződésében nem marad más lehetőség, mint a megszűnés vagy az újrakezdés. „Mit jelent a metafizikának mint tudománynak a vége? - teszi fel a kérdést Gadamer. Mit jelent az, hogy a metafizika a tudományban ér véget? Ha a tudomány totális technokráciává fokozódik, s ezzel előidézi a »létfeledtség« »világéjszakáját«, a Nietzsche által megjósolt nihilizmust, megtehetjük-e akkor, hogy a lehanyatlott nap utolsó derengését nézzük az esti égbolton ahelyett, hogy megfordulnánk, és visszatérésének első sugarait figyelnénk?”. A megfordulásnak ebben a lehetőségében a posztmodern „poszt’’-jának egy sajátos kettőssége és kétértelműsége gyökerezik. A posztmodern nem úgy lép fel, mint egy már elmúlt modernitást követő új korszak kezdete, hanem sokkal inkább úgy, mint amiben a modernitás véget ér. Hogy mennyire magához a véghez, s nem a vég