Korunk 2015 (III. folyam 26.)
2015 / 8. szám = Történelem - (történelmi) regény - Szegedy-Maszák Mihály: Történelem és/vagy regény
amelyekben a „képzelődést zsibbasztotta az ismert tények terhe” (Kemény 1971. 356.). A huszadik században élesebben érvelt olyan szerző, aki Német maszlag, török áfium (1918) címmel maga is kísérletezett történelmi regénnyel. Laczkó Géza 1937-ben így fogalmazott a Nyugat hasábjain: „Történelmi regény tulajdonképpen nincs, illetve minden regény, amely az író korától pár évtizedre nyúlik vissza, már történelmi [...] / »Történelmi regény« kényelmes és tévútra vezető irodalomtörténeti skatulyázás, mert teszem Flaubert híres történelmi regénye, a »Salammbo« rokonabb a »Madame Bovary«-val, mint az ugyancsak történelmi s megjelenésében vele egy idős (1862) Victor Hugo-féle »Misérables«-lal. [...] »A csehek Magyarországban« [...] inkább a Scott-regényekkel, mint a »Zord idő«-vel tart tárgyi és műfaji rokonságot, mert Kemény Zsigmond történelmi regényei valóban Scotti ellenművek, mind megannyi méltóságos s igazi példamutató tiltakozás a Jósika- és Jókai-féle történelmi locsogás ellen.” (Laczkó 1937. 239.) Társadalomtudós véleményére is lehet hivatkozni, mégpedig a közelmúltból. „A legtöbb történelmi regény nem kifinomultsága és magasrendű esztétikai minősége révén vonzza olvasóit - állította a lélektan közelmúltban elhunyt kiváló művelője hanem azáltal, hogy játszóteret kínál a történelem átélésére.” (László 2005. 203.) Nyilvánvaló, hogy a történelmi regények döntően járultak hozzá a nemzeti azonosságok megteremtéséhez, különösen viszonylag későn polgárosuló közösségek esetében, amelyektől nem állt távol a fenyegetettség érzése. A tizenkilencedik században, sőt még az első világháború után is közéjük tartozott a magyar. Miként képes fönntartani és megőrizni önazonosságát a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott kis nemzet, ez foglalkoztatta a Gyulai Pál és a Zord idő, az Erdély aranykora és a Fráter György szerzőjét, sőt utóbb a Tündérkert szerzőjét is. Több közép-európai nemzedék felfogását összegezte 1861-ben Kemény Zsigmond, amidőn úgy fogalmazott: „A nemzeti érzést leginkább táplálja és szilárdítja a kifejlett irodalom.” (Kemény 2014. 224.) Mivel magyarázhatók az idézett erős fönntartások? Többségük egyrészt arra vezethető vissza, hogy a szóban forgó műfajváltozatban erős a kísértés arra, hogy az idegenek csakis előnytelen színben tűnjenek föl - A kőszívű ember fiaiban „a nem magyar szereplők (Palvitzot kivéve) csak negatív értékű cselekvésekkel szerepelnek” (László 2005, 211) -, másrészt egymástól eltérő létformához tartozó szereplők érintkeznek egymással: Pierre Kutuzovval beszélget a borogyinói csata előestéjén, és Napóleon néhány szót intéz a sebesült Andrej herceghez az austerlitzi ütközet után. Kutuzov és Napóleon megítélésekor az olvasó előzetes ismeretei latba esnek, Bezuhov és Bolkonszkij esetében ilyennel aligha kell számolni. Lukács György Sir Walter Scott műveivel indította a történelmi regényről írt könyvét, és még újabb magyar szakíró is „műfajalapító”-nak nevezte a Waverley íróját (Bényei 2007. 62.). Az összehasonlító irodalomtörténészek szerint e föltevés egyértelműen hibás. Még az angol szakirodalom is a tizenhetedik század második felének francia szerzőitől eredezteti a történelmi regény kialakulását, amikor „a reneszánsz humanizmus tudós hagyományára támaszkodva, komoly hatású értekezők hangsúlyozni kezdték a távolságot történeti és regényszerű művek között” (Maxwell 2009. 11.). A történelmi regény már a francia „nagy századiban a nemzeti azonosság tudatát erősítette. A kezdeményezők közé olyan kiváló szerző tartozott, mint Madame de La Fayette, aki L’histoire de la Princesse de Montpensier (1662) címmel a Szent Bertalan-éj elbeszélésére vállalkozott. E művében a katolikus hitre áttérő Chabanes gróf az egyetlen „kitalált” főszereplő. Felekezeti háborúság jelenik meg a háttérben, míg szerelmi történet játszódik az előtérben. Az elmondottak „regénynek” minősülnek. A kulcsszó a féltékenység. A jelenkor távlatából a lélektani árnyaltság számíthat a mű fő erényének. Amikor Montpensier herceg megpillantja Chabanes gróf holttestét: „Először a szánalomra méltó látvány megdöbbenéssel töltötte el. azu-