Szép-Literatúrai Ajándék a Tudományos Gyűjteményhez 7. (1827)
— 135 tette volna velem még, ha szabadságában állott volna is kezet nyújtani, ítélje meg az Ur ebből mennyivel tartozik az Urnak szerelmem. Mellyigen megesmertette velem, mennyi szomorú következései vagynak a’ becsület elvesztésének. Tiszteltem az Úrét; meg kell halnom ezen fájdalomban, mellyet az okoz, hogy az Ur’ társaságában nem élhetek, mellyben lelkem a’ maga erejét, tisztaságát, ártatlanságát visszanyerni látszott. Halálom előtt szeretetemnek legigazább bizonyságát adom az Urnak, mint barátomat, mint eggyetlen egy barátomat kérni merem az Urat, hogy jóltévőségét szegény szüleimre is árassza. Itt az önn szeretetet feláldozom azon örömnek, hogy siromban az a’ képzet követ , hogy jóltévöm volt azokban , a’ kiket annyira szerettem. Jaj ! én okoztam szerentsétlenségeket, azon bú, mellyet vétkem vagy inkább bűnöm okozott, lehetetlenné tette nekik a’ kis birtoknak megtartására szükséges vigyázást; pirúlni kellett nekik leányok miatt ezen betsületes embereknek, a’ kik soha semmi szemrehányást nem tehettek magoknak, mint azt, hogy velem a’ napfényt láttatták; ezen nyomoréit szalma házba , hol meghalok, jöttek lakni; hogy itt tisztességes szegénységeket 's keserveket eltemessék ; itt találtam meg őket a' legalatsonyabb nyomorúltságban; itt estem lábaikhoz, ők kebelekbe visszafogadni , ’s szegénységek’ darab kenyerét, melly egészen által van ázva könnyeikkel, velem megosztani méltóztattak; még halálom előtt azon édes szerentsét kóstoltam , hogy estem adott szivemhez szoríthattam, azon szívreható szavakat: Atya, Anya, kimondhattam! Juttassák az Urnák eszébe a szerensétlen Hlárit, ’s hídje el, hogy lelkem haladatos fog lenni , ’s minden jótéteményeit érezni fogja. Isten legyen az Úrral örökre édes Vágfalvay Ur.