Közalkalmazott, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1962-01-01 / 1. szám
A panaszos ügyek intézése (Folytatás az 1. oldalról.) bértételektől függ. Az is előfordult viszont hogy a félmunkaidővel foglalkoztatott dolgozónak a munkáltató csak a szabadság felét akarta kiadni, holott ugyanannyi napi szabadság jár neki, mint a teljes munkaidővel foglalkoztatottnak. Ez csak ízelítő a problémák sokféleségéből Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a hivatalvezetés is gyakran kéri a Budapesti Bizottság , véleményét és azt általában el is fogadja. Előfordul néha viszont az is, hogy már lezártnak tűnő ügyben kell eljárniuk. Az egyik kulturáls intézmény vezetősége nem akarta végrehajtani a TEB jogerős határozatát, mely a panaszos részére illetményt ítélt meg. Ebben az esetben elég volt a Budapesti Bizottság figyelmeztetése és a dolgozó megkapta jogos járandóságát. Az ügynek ezt a sokféleségét úgy tudják megfelelő gyorsasággal intézni hogy a megoldásban részt vesz a Budapesti Bizottság választott vezetőségének társadalmi aktívái, bizottságai és a függetlenített munkatársak. Különösen fontos a Budapesti Bizottságnak, mint választott vezető testületnek az állásfoglalása azokban azesetekben, amikor választott szakszervezeti funkcionáriusok ügyéről, áthelyezéséről vagy elbocsátásáról van szó. Sohasem elégszik meg a probléma formális intézésével Minden ilyen esetet gondosan megvizsgál és hozzájáruló vagy elutasító döntését ennek alapján hozza meg. Előfordult már az, hogy a Budapesti Bizottságot kész helyzet elé akarták állítani és a hozzájárulást utólag kívánta megszerezni a hivatalvezetés. A Budapesti Bizottság ilyen formális megoldáshoz egy esetben sem járult hozzá. A dolgozók panaszos ügyeinek intézésével kapcsolatban még el kell mondanunk azt hogy a súlyosabb természetű ügyek száma az utóbbi években csökkent, ami azt igazolja, hogy a hivatalvezetés igyekszik a törvényesség szellemében eljárni, a szakszervezeti bizottságok jogpropaganda munkája is javult, igyekeznek egyezséget létrehozni, amikor az lehetséges. De hozzájárult ehhez a Budapesti Bizottság ilyen irányú eredményes működése is. (j g) Minját a másik A szakszervezeti bizottság titkára, akivel gondjairól beszéltem, lejtemre kötötte, hogy ne írjam meg a nevét, mert nem akar nyilvánosság előtt panaszkodni. Megnyugtattam, hogy mivel amit elmondott, még sok más alapszervezetre is jellemző, a hely és a történés időpontja nélkül fogom megírni. A szakszervezeti munkát már több éve végző titkár elmondta, nagyon bántja őt, hogy a legtöbb taggyűlésen alig szólnak hozzá ketten— hárman a napirendhez, s ha ennek okát kutatja, olyan választ kap, amire ritkán tud ellenvéleményt mondani. Vannak dolgozók, akik úgy vélekednek »jó volt a beszárkoló, egyetértek azzal, minek szóljak hozzá«. Csak nem válaszolhatom erre azt — mondja a titkár —, hogy bizony jól esett volna az sz. b. tagoknak, ha néhány elismerő szót hallanak a tagságtól arról, hogy érdemes volt meghallgatni a csillagokról szóló előadást; hasznos volt a tüdő- és a rákszűrés; milyen sokáig meséltek a gyermekek a hivatali télapóról; vagy igazán jól sikerült a szilveszter est, amelynek előkészítését olyan odaadóan végezték a szakszervezet aktívái. Mi ezt önzetlenül csináljuk, nem várunk érte köszönetet. Azután olyan rosszul esik az is, hogy amikor hozzászólásra jelentkezik Gyula bácsi, akit mint »állandó hozzászólót« tartanak nyilván, halk moraj fut végig a termen. Egyszer hallottam egy cinikus megjegyzést a taggyűlésről kifelé menet: »összedőlne a ház, ha az öreg nem szólna hozzá«. Úgy éreztem oda kellene kiáltanom, miért nem szóltál hozzá éppen te János, vagy más, hogy ne mindig Gyula bácsinak kelljen megmenteni a helyzetet. És azután itt vannak azok, akik mindig bírálnak. Bírálják azokat, akik nincsenek jelen a taggyűlésen. Megint mások hozzászólnak: mi értelme van annak, hogy mi hallgassuk a dorgáló szavakat. Igazuk van! De az a baj, hogy megjegyzéseiket csak a taggyűlésen mondják el, másnap már nem foglalkoznak az elvjaradókkal. A legnehezebb dolgunk néhány asszonnyal van. Bizony előfordul, hogy azért, mert »várja őket a gyerek«, nagyon sokszor nem vesznek részt semmilyen rendezvényen, holott esetenként talán tudnának megoldást találni Egyszóval nagyon nehéz megmozgatni a tagságot. Valóban, nem könnyű dolog megnyerni az embereket, elérni, hogy ne vegyék egyszerűen természetesnek, ne fogadják közömbösen, hogy mások értük is végeztek társadalmi munkát. Nem megy máról-holnapra, hogy mindenki kifejezésre juttassa: a családi tűzhelyen kívül a nagyobb közösségért, a szakszervezeti tagság összekovácsolásáért is tenni akar valamit. A felfogás megváltoztatásához szükséges az is, hogy a szakszervezeti bizottság tagjai se tekintsék »panaszkodásnnak« az ilyen észrevételeket, hanem tárják fel őszintén érzéseiket a tagság előtt, sőt kérjék a nemegyszer látszat indokoktnak a felszámolásához a bizalmiak segítségét. Ne menjenek el a szakszervezeti aktivisták vélt indokok alapján, de lényegében mégis közömbösen az ilyen jelenségek mellett, hanem türelmes, felvilágosító szóval magyarázzák meg ezeknek helytelenségét. Akkor mind több lesz azoknak a száma, akik saját személyük megbecsülését látják abban, hogy élhetnek szakszervezeti jogaikkal. (VM) Mindenki hazament már, csak az igazgató ült még a karosszékben. Mosolygott. Talán ez a boldogság? Ez a melengető, bizsergő, nagyon-nagyon kellemes érzés, vagy azok a hangos kacagások a fülében, amelyek még őrzik a délután emlékét? Milyen jó, hogy már tudja: Terusnak, a fizikatanárnak három csemetéje van s éppoly harsogóan tudnak nevetni, olyan teli tüdőből, szabadon-áradóan, mint az édesanyjuk! És ki hitte volna, hogy Zoltán, a fiatal matematikus, ilyen kitűnő mesélő? Valamikor, régen, hangját sem lehetett hallani a tanári szobában, ma délután pedig még csintalan versidézetekkel is megnevettette társait. Erzsike pedig kedves, őszülő hajkoronájával olyan, mintha valamelyik Grimm-mesekönyv lapjaiból lépett volna elő. Ki gondolná, hogy ez az özvegyasszony már negyvenöt éves? Csak az ősz hajszálak beszélnek a korról, a mosolya, játékos kedve azokhoz a tornászokhoz hasonlít, akiket tanít. Lám vannak emberek, akiknek oly könnyű a dolguk embertársaikkal. Mint Erzsikének is. Elég egy kedves mosoly, egy baráti Szemvillantás, egy meleg hang. S az emberek megnyílnak előtte. Mások pedig, bármennyire akarják is az emberek számára a jót, bármennyire szeretnék is megmagyarázni, hová kell eljutni ebben az új társadalomban az embernek — éppen ők maguk nem képesek erre. Nem képesek arra, hogy eljussanak legelőször is az emberi szívekhez. Az igazgató felsóhajtott,és kinézett az ablakon. Sosem érezte ennyire a magányosságát, nem érezte ilyen terhesnek, mint éppen ma, ötvenedik Születésnapján. Mitől van ez? Talán a délután, a kirándulás tanártársaival, a családiasság melege, a sok csengő kacagás... Milyen régen nem nevetett így, istenigazában! Néhány hónapja még talán komolytalannak is tartotta volna, amint azt ma tette, úgy elhancúrozgatni, a játékba belemelegedni. Valamikor régen azzal magyarázta ezt, hogy kemény sora volt, mint gyereknek is, meg mint felnőttnek is. Az egyholdas A „tüskés” ember parasztember gyerekének a hólapátoláson, különórák adásán keresztül vitt az útja a tanári diplomáig. S talán ez volt az oka annak is, hogy őt nemigen kellett meggyőzni arról, hol a helye ebben a világban. Szegény embernek okos szegények között a helye vonta le röviden a következtetést, és amikor az egyetemi fiatalok márciusi programot hirdettek, új, népi programot, ő is vállalta ezt jószívvel. Ahogyan vállalta aztán, később, a többit is, a röpcédulákat, a rettegett, üldözött életet. A felszabadulás után azonban önmagát nem tudta megszabadítani a mindent túlzóan szemlélő önszigortól, s attól, hogy nem tudott sohasem különbséget tenni jószándékú tévedés és tudatosan szándékolt népellenesség között. Ez választotta el sokszor embertársaitól. Amikor idekerült, ennek a vidéki iskolának az élére, bizalmatlanság vette körül. Úgy érezte azért, mert itt sok a »maradi« gondolkodása. Ezért irtotta a régit, ahol érte és ott is, ahol híre sem volt a réginek. Zoltánt is így sértette meg egyszer. Évzáró ünnepély volt. Szokás szerint, az igazgató is beszélt, a tanácselnök is, a helyi pártszervezet titkára is, sőt még a nőtanács küldötte is. A gyerekek türelmetlenül topogtak, a beszédek hosszúra nyúltak, s különösen a kamasz korosztály, hangot is adott türelmetlenségének. Ő ezt akkor sehogyan sem akarta észrevenni. S amikor Zoltán az évzáró után, az ő szokásos, kissé fölényeskedően fiatalos modorában azt találta mondani: »ezt még én is untam, nemhogy a gyerekek« — ő bizony ferde szemel nézett rá és haragosan megkérdezte: »Talán feleslegesnek tartod?« — »Igen, feleslegesnek« — hangzott az őszinte válasz. Ugyan, miért tartotta ezt a véleményt akkor mindenáron ellenségesnek? Ha ma elgondolkozik rajta, Zoltánnak ad igazat. De nemcsak Zoltánnal tűzött össze, hanem Terussal is, ezzel az örökké vidám, nevetős arcú fiatalasszonnyal. Ma már megérti, akkor sehogyan sem barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy Tents a legtöbb rendezvényről elmaradt. »Apró még a gyerek, értse meg, igazgató elvtárs. És ott van a másik kettő is.« Igen, haragudott reá. De most már látja, milyen tiszta szívvel szereti az új világot Terus ... Valóban, igazuk volt azoknak, akik azt mondták: azért mennek el tőle a legjobb tanárok, mert ő nem ismer emberséget, elmarja maga mellől a barátokat is. Erzsiké... Nos, Erzsiké valódi, igazi barát. Az, akit, ha megbántanak, akkor is barát tud maradni, s ebbel a lelkén is gyógyítani képes. Amikor tavaly megsértette, Erzsiké valóban haragudott, s kérte áthelyezését egy másik iskolába. De nem engedték őt más iskolába menni oktatásügyi felettesei. Behívták mindkettőjüket és úgy festett, most alaposan megmossák az igazgató elvtárs fejét. A kérdésekre még feleletet sem adhatott, amikor Erzsike közbeszólt, őt védte, becsületességét, jószándékát hangoztatta. Hazafelé menet pedig egész úton arról beszélt, hogy véleménye szerint, miért ilyen »tüskés« ember ő. És tanácsokat osztott, akárcsak a tornászaival bánt volna. Szelíden, szeretettel, megértéssel. Beszéljen többet a kollégákkal, ismerje meg családi körülményeiket is, járjon együtt néha velük. Aki vezetni akar, annak ismernie kell azokat, akiket vezet... — Ejnye, maga még mindig itt van? — törte meg az emlékezést hirtelen Erzsike hangja. — Javíthatatlan »tüskés« ember! Ilyen szép nap után csak a magányt keresi... De már a második mondatnál pattant is az igazgató elvtárs és magánykeresése cáfolatául csak megkérdezte Erzsikét, nem egyeztethetnék-e össze az útjukat? S ezen az estén mintha kevesebb vita esett volna Erzsike és a »tüskés ember« között. Gáti Jolán A kiváló újítók és feltalálók II. konferenciája élén A kiváló újítók III. Országos Konferenciáját nagy érdeklődéssel várták az újítók, feltalálók és újítási előadók. Azt várták a tanácskozástól, hogy elősegítse az újító mozgalom problémáinak megoldását. A közalkalmazottak körében is több tényező hátráltatja az újítómozgalom további erősödését, még azokban a műszaki jellegű hivatalokban, intézményekben és kutatóintézetekben is, ahol tág lehetőség nyílik erre. Nagyobbak a nehézségek az igazgatási területeken, ahol az ügyviteli újítások lehetőségét nem használják fel kellően. A III. Országos Újító Tanácskozás tehát a közalkalmazottak számára is igen hasznos volt, mert többek között olyan fontos kérdéseket vitatott meg, mint a munkaköri kötelezettség, az újítási díjak kifizetése, az újítások kivitelezése, illetve gyártása, a társszerzőség problémái. Az országos tanácskozás beszámolója és az elhangzott hozzászólások mind azt bizonyították, hogy az újítási mozgalom jelentős összegeket takarított meg népgazdaságunknak. Ezek az eredmények még nagyobbak lehettek volna, ha egyes intézményeink, üzemeink, hivatalaink vezetői több gondot fordítanak az újítási mozgalomra. Sokszor az újítással megtakarítható milliók azért sikkadnak el, mert nincs tisztázva a munkaköri kötelesség kérdése, vagy azért, mert egyes vezetők félnek a felelősségvállalástól. A mozgalom továbbfejlesztésének fontos feltétele, hogy a szakszervezeti bizottságok erőteljesen lépjenek fel az újítómozgalommal szemben tapasztalható helytelen szemlélet ellen. Lépjenek fel az újítók erkölcsi és anyagi megbecsüléséért, de egyúttal neveljék az újítókat is arra, hogy tudatosan az ország feladatainak megvalósítása érdekében újítsanak A szakszervezetünkhöz tartozó intézményeik, hivatalok dolgozói körében természetesen nem lehet olyan tömegméretűvé tenni az újítási mozgalmat, mint az iparban, azonban gondot kell fordítani az adott lehetőségek jobb felhasználására. A közalkalmazottak nemcsak mint újítók, de mint az irányító hivatalok dolgozói is hozzájárulhatnak az újítómozgalom erősítéséhez és ezt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Szakszervezetünk Központi Vezetősége 1961. november 24-i határozatában megszabta a második ötéves terv feladatainak végrehajtásával kapcsolatos teendőket. Az újító és feltaláló mozgalom eredményes kiszélesítésével is hozzájárulhatunk a célok valóraváltásához. Körösi Gyula PILLANTÁS A NÉZŐTÉRRE Ha nem minés ítt mellettem, akkor biztos lennék hogy te vagy az aki az arcát eltakarja... Ez is a munkafeltételekhez tartozik A tanács végrehajtó bizottsága és szakszervezeti bizottságunk állandó feladatának tartja, hogy biztosítsa a dolgozók számára a zavartalan munka feltételeit. Természetesen az ehhez szükséges anyagi eszközök megszerzése nem lehet egyetlen esztendő feladata, de évről évre észrevehető a fejlődés. A Megyei Tanács apparátusának ellátása technikai eszközökkel általában jónak mondható. Az elmúlt esztendőben például irodagépek beszerzésére, felújítására 86 ezer forintot fordítottak. Ugyanis folyamatosan történik az írógépek kicserélése, számológépek megvásárlása. Utóbbinál azonban még van bőven tannivaló. Igyekszünk az irodahelyiségek berendezését is egységessé tenni. Ezért az eddig különböző színű és formájú bútorokat, íróasztalokat sötétre politúrozták s ahova szükséges volt, új bútorokat vásároltak. Az e célra szánt összeg mintegy 130 ezer forintra tehető. Úgy vélem, hogy ezekről az összegekről, melyek sokszor észrevétlennek tűnnek, vagy éppen hamar a feledés homályába merülnek, beszélni kell, mert ezek igénybevételével is javítjuk a munkafeltételeket Sáros Jánosné, a Győr megyei Tanács SZB titkára Az Országos Nyugdíjintézet új kitüntetettjei Az intézet alkalmazottai lelkiismeretesen látják el a rájuk bízott fontos feladatokat, gondoskodnak arról, hogy az ország 820 ezer nyugdíjasa idejében kapja meg a munkás évek után járó nyugdíjat. Az ONYI előadóihoz naponta hozzávetőlegesen ötven ügyirat érkezik. Ezek gyors elintézését emberbaráti kötelességüknek tartják. A párt és a kormány nagyra értékeli tevékenységüket, ezért az intézet négy beosztottját november hetedikén a Munkaügyi Minnisztérium »láváig dolgozó« kitüntetésben részesítette. A kitüntetettek közül meglátogattuk otthonában Kapuvári Alajosné előadót, ezt a kedves, szerény, fiatal asszonyt, aki a következőket mondotta el: — 1950-ben kisegítőként kerültem az intézethez. Előtte kétéves kereskedelmi tanfolyamot végeztem. Nagyon megkedveltem ezt a munkát és feletteseim is becsülték igyekezetemet, amit bizonyít, hogy egy esztendőn belül véglegesítettek. Azóta megismertem az intézetben a különféle reszortokat és most az új nyugdíjak osztályán dolgozom. Mintegy tízezer nyugdíjas tartozik hozzám. Nem könnyű a beosztásom, mert volt olyan hónap, hogy az ügyiratok között 450 úgynevezett »pénzes akta« szerepelt, ami aktaforgalmamnak egyharmada. Ezeket igyekeztem pontosan és a fennálló rendelkezéseknek megfelelően elintézni. A nálunk bevezetett kettős kontroll megállapította, hogy a női dolgozók közül nekem van a legkisebb hibaszámom, mindössze 0,34 százalék, ami azt jelenti, hogy például a 450 ügyiratból legfeljebb egy-kettő szorul javításra. De ne gondolják, hogy a hivatali munkám tölti ki egész életemet. A tavasszal megkérdezték, akarok-e szakszervezeti bizalmi lenni és én örömest vállaltam ezt a megbízatást. Arról sem feledkezem meg, hogy kötelezettségeim vannak családom iránt is. Igaz, édesanyám vigyáz négyéves kislányomra és hatodikos fiamra, de azért sokat foglalkozom velük az esti órákban, szombaton és ünnepnapokon. Nem mondom, hogy ráérek, vagy unatkozom, de őszintén bevallom: a hivatali, szakszervezeti és otthoni munka nem fáradságos számomra, mert érzem dolgozótársaim megbecsülését és tudom azt, hogy a család motorja, összetartó ereje az anya. E néhány sorban összegeztük egy példamutató dolgozó asszony életét, de nem lennénk igazságosak, ha nem em léteznénk meg legalább egy- egy mondattal a többi három kitüntetettről, akik ugyanilyen derekasan kiveszik részüket a közügyek intézéséből. Fiatal gépíróként alkalmazta az ONYI 1952-ben Zoltán Lajostét . Ügyesen dolgozott, ezért 1954- ben javasolta munkahelye egyetemi felvételét, amelyet a múlt évben kitüntetéssel tett le. Jelenleg az intézet jogi képviselője, ami a bonyolult kérdések miatt rendkívüli rátermettséget igényel és ez most már Zoltán Lajosné úrnál valóban megvan. Az aprómunka példaképe [ Pereczes Józsefné , aki 1954 óta dolgozik az ONYI irattárában, lelkiismeretessége közismert. De amiért még nagyon becsülik, hogy állandóan szeretettel tanít egy-egy fiatalt Négy éve dolgozik az Országos Nyugdíjintézetnél Csaba Ferencné ( aki azelőtt fizikai munkás volt, ő is végigjárta a legkülönfélébb beosztások skáláját, szaktanfolyamokat végzett és ma a revizori osztály egyik legjobb dolgozója. Az Országos Nyugdíjintézet vezetősége és szakszervezeti bizottsága értékelte áldozatkész munkájukat és így a kitüntetésükre vonatkozó felterjesztést a legnagyobb egyetértésben tették meg. Barabás Anna Új könyv a tanácsok szerepéről a szocialista mezőgazdaságban A tanácsok szerepe a szocialista mezőgazdaságban címmel, a termelőszövetkezetek állami irányításának lényeges elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó könyv jelent meg. A szerző dr. Németh Géza részletesen elemzi a járási tanácsok feladatait, valamint a a községi tanácsok igazgatási, hatósági, üzemgazdasági tennivalóit.