Közalkalmazott, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Nyugdíjigények előkészítése a munkahelyen Az öregségi nyugdíjigények üzemi előkészítésének és felvételének bevezetése immár három esztendős múltra tekinthet vissza. A SZOT Titkársága 1959-ben határozta el e rendszer bevezetését azzal a céllal, hogy csökkentse a nyugdíjigények elbírálásának idejét. A munkahelyeken előkészített és felvett nyugdíjigények átlagos elintézési ideje 20 nap, szemben azokal az ügyekkel, melyeket közvetlenül adnak be az SZTK-hoz, s melyeknél átlagosan 34 nap után hozható csak határozat. Szakszervezetünk a hozzátartozó hivatalokban, intézményekben az utóbbi időben szorgalmazta a nyugdíjelőkészítő albizottságok megalakítását Ezideig 21 budapesti és 6 vidéki szakszervezeti bizottság mellett működik nyugdíjelőkészítő albizottság. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a nyugdíjigények üzemi előkészítésével a dolgozók ellátatlansági ideje jelentős mértékben csökken, gyorsabban jutnak a nyugdíjhoz. Ugyanakkor mentesülnek a nyugdíjkérelem előterjesztésével, a munkaviszony igazolásával kapcsolatos utánjárásoktól. Ezt helyettük társadalmi munkában a nyugdíjelőkészítő albizottság aktivistái végzik el. E társadalmi munka előfeltétele a nyugdíjtörvény ismerete, az aktivisták kellő szakmai felkészültsége. A rendszeres oktatás eredményeként — melyhez szakmánkban az SZTK-apparátus igen jelentékeny segítséget ad — a bonyolult rendelkezések között ma már mind nagyobb jártassággal igazodnak el az aktivistáik. Budapesten jelenleg az öregségi nyugdíjigények körülbelül 30 százalékát, vidéken mintegy 15 százalékát készítik elő az albizottságok. Ez év végéig országosan mintegy ezer üzemben, vállalatnál fog nyugdíjelőkészítő albizottság működni. A szakszervezetünkhöz tartozó 200 dolgozónál többet foglalkoztató intézményeknél a következő időszakiban fokozatosan létrehoznak nyugdíjelőkészítő albizottságot, a többi helyen pedig nyugdíjfelelősöket bízunk meg, hogy tájékozódjanak a korhatárt megközelítő dolgozóktól, nyugdíjba kívánnak-e menni vagy — szociális, családi problémáik miatt — tovább akarnak dolgozni. Tájékozódnak a gazdasági vezetés nyugdíjazási terveiről is és ezeket igyekeznek a dolgozók jogos kívánságaival összeegyeztetni, ismertetik a nyugdíjazás feltételeit, a beszerzendő iratokat, stb. Az aktivisták az adatok beszerzése érdekében sokat fáradoznak, előfordul például, hogy még a levéltárak korabeli okmányaiban is kutatnak egy-egy rég elfelejtett munkaviszony után. Nehézséget jelent az is, hogy sok vállalat szűnt meg, egyesült más néven más vállalattal. 1962. november 1-től a nyugdíjelőkészítő munkában új eljárást vezettek be. Az új rendszer fokozni akarja mind az idős dolgozók, mind a társadalmi aktivisták biztonságát, egyben lehetővé teszi, hogy a számítások alapján a dolgozó szempontjából a legkedvezőbb időpontban szüntessék meg a munkaviszonyt. Eddig ugyanis az előkészítő bizottságok SZTK helyi szerveitől közvetlenül kapták meg az általuk kért munkaviszonyokra vonatkozó igazolást. Ezek alapján kellett megállapítani, hogy jogosult-e a dolgozó és mennyi nyugdíjra. A jövőben az SZTK helyi szervek annak az alközpontnak (kirendeltségnek) küldik meg, amely jogosult a nyugdíjhatározat meghozatalára. Ezek alapján hivatalosan közli az előkészítő albizottsággal (igényjog elismerést ad), hogy az érdekelt dolgozó mennyi figyelembevehető szolgálati idővel rendelkezik, illetve kellő igazolás hiányában mely korábbi munkaviszonyai nem vehetők figyelembe. Ily módon elkerülhető, hogy olyan dolgozó munkaviszonyát szüntessék meg a vállalatnál, akinek nincs meg a nyugdíj megállapításához szükséges minimális szolgálati ideje sem. A nyugdíjelőkészítő munka eredményei mellett szólni kell a hibákról is. Egyebek között az előkészítő munka nem folyamatos, naptári időszakhoz kötött. Gyakori, hogy egy évi időtartamra mérik fel a helyzetet, kezdik meg az előkészítést s így nincs elég idő azon ügyek előkészítésére, amikor a dolgozó év elején kíván nyugdíjba menni. Nem folyamatos a nyugdíjazás sem. A nyugdíjigények felvételét tömegével év végére időzítik. Emiatt felduzzad a munka az SZTK nyugdíjosztályainál, elhúzódik a határozathozatal, ennek következményeképpen a nyugdíjfolyósítás is. Az ellátatlanság ideje nem hogy csökkenne, de nő ebben az időszakban. Ezeknek a hibáknak megszüntetése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nyugdíjelőkészítő bizottságok tagjainak munkája még inkább kivívja idős dolgozótársaik megbecsülését, elismerését. A közös munka: A szocialista demokrácia fejlődésének fontos követelménye, hogy a lakosság minél szélesebb rétegei kapcsolódjanak be közvetlenül is a közügyek intézésébe. Erre alkalmasak a helyi tanácsok, amelyek államhatalmi szervek és egyben a nép legátfogóbb tömegszervezetei is. A tanács a tagok közvetlen tevékenységével, valamint különféle bizottságain keresztül biztosítja e széleskörű, aktív tömegkapcsolatot. A tanács ülésein sok érdeklődő, tanácskozási joggal meghívott vesz részt. A tömegkapcsolatnak ez a formája sem elhanyagolható, de a legfontosabb nem ez. A tényleges, széleskörű kapcsolatot az állandó bizottságok és a köréjük tömörülő aktívák jelentik. Tanácsunk tagjainak 84 százaléka dolgozik valamely tanácsi bizottságban. A létrehozott tíz állandó bizottság több mint 500 főnyi aktívahálózatot épített ki. Az állandó bizottságok aktíváikkal együtt munkaterületüknek megfelelően rendszeres helyszíni ellenőrzést tartanak, tapasztalataikat az állandó bizottság kibővített ülésein megtárgyalják és igen figyelemreméltó javaslatokat tesznek. Tanácsüléseinken rendszeresen szerepel egy-egy állandó bizottság beszámolója a végzett munkáról, vagy egy konkrét feladat megoldásáról. Nem egy esetben a szakigazgatási szervek hatáskörét meg nem sértve, állást foglalnak széleskörű ismereteik alapján az úgynevezett »kényesebb« kérdésekben, például iparengedély-megvonás. A tanácstagok rendszeresen beszámolnak választóiknak. Ezek előkészítésében nagy segítséget nyújtanak az állandó bizottságok aktívái, de főleg a végrehajtó bizottság mellett szervezett lakóbizottságok. Elmondhatjuk, hogy ezeken a tanácstagi beszámolókon általában minden családból részt vesz valaki. 1960-ban az egy főre jutó társadalmi munka értéke 25 forint volt, ez 1961-ben 65,5 forintra emelkedett. A Hazafias Népfronttal közösen hoztuk létre a várospolitikai munkák még megalapozottabb, elmélyültebb előkészítésére, formálására a várospolitikai munkabizottságokat, amelyek egy-egy területet felmérnek, felvázolják elemző munkával a fejlődés lehetőségeit. A jó tömegkapcsolat alapvető feltétele a kölcsönös bizalmon túl a közösségért dolgozó emberek megbecsülése és ennek kifejezésre juttatása. Ez az elv vezérelt bennünket, amikor 1959-ben »Gyula városáért« és »Gyuláért« jelvényeket készítettünk egyrészt az 50 társadalmi munkaóránál többet teljesítők részére, másrészt pedig a több éven keresztül kimagasló eredményeket felmutató városlakóknak. Enyedi G. Gábor, Gyula Városi Tanács VB elnöke közös öröm A nődolgozók helyzete a III. kerületi tanácsnál A szakszervezeti bizottság nőfelelőse, Omrai Gyuláné, mint szervezett dolgozó már harmincnégy esztendővel ezelőtt beállt a harcosok sorába. A Nőmunkást hordta házról házra. Nem volt egyszerű a megbízatása, nemcsak annak veszélyessége miatt, hanem azért is, mert nehéz volt az egy pengőket— a lap árát — beszedni, az anyagiakkal küszködő családoktól. A felszabadulás után a sok szép elgondolás — amiről az elnyomás idején csak álmodoztak — valóra vált. Erről az időszakról Omrai elvtársnő így nyilatkozik: — A tanácsnál munkámat népművelési vonalon mint propagandista kezdtem el. Büszkeséggel tölt el, hogy a hóból és sárból kikapart könyvek rendbehozva új társaik mellett sorakoznak a kerület három Szabó Ervin könyvtárában. Ezeknek életrehívásában nekem is szerepem volt. Különösen a csillaghegyi könyvtár nőtt a szívemhez, amit társadalmi munkával hoztunk létre. Óbuda két kultúrotthonának megnyitását ugyancsak szorgalmaztam. Úgy érzem, ezzel is hozzájárultam, hogy a nők megismerkedjenek a kultúrával, aminek pártunk és kormányzatunk új, szocialista tartalmat adott. — Nőbizottságunk részt vett a VIII. Pártkongresszust előkészítő csoportos és egyéni beszélgetésekben. Szorgalmaztuk a nők politikai oktatásban való részvételét, mert élettapasztalatom alapján tudom, hogy nemcsak szakmailag, hanem politikailag is hozzá kell nőni a feladatok kifogástalan ellátásához. Hivatalunk dolgozóinak több mint ötven százaléka nő, többen vezető beosztásban vannak, mint Kővári Istvánné vb-titkár, Kiss Györgyné párttitkár. Külön ki kell emelni Szűcs Sándornét, a tervcsoport vezetőjét, a tanács egyik leglelkesebb asszonyát, aki most is motorja a tanácsválasztási előkészületeknek. Ugyancsak nő a népművelési és személyzeti csoport vezetője, örömmel közölhetem: a 71 nődolgozóból húszan az »o« kategóriába vannak besorolva, de sürgősen orvoslásra vár, hogy amíg 61 férfiból négyen vannak a legutolsó, a »d« kategóriába sorolva, addig a nőknél ez a szám tizenöt. Ez rendkívül kedvezőtlen számukra anyagi szempontból, mert a legtöbb adminisztrátor éppen hogy megközelíti az 1000 forint havi fizetést. Ennek következménye, hogy ebben a beosztásban nem akarnak megmaradni, másfelé orientálódnak. Azonos a helyzet a takarítónőknél. — Valótlan lenne azt állítani, hogy a nők nem kapnak elismerést, pénzjutalmat áldozatkész tevékenységükért. De ez csak félmegoldás. Nagyon szeretném, ha a szakszervezet felfigyelne az általam elmondottakra s mielőbb láthatnám a probléma gyümölcsöző elintézését — hangsúlyozta Omrai elvtársnő. (B. A.) EGY ÍTÉLETET TANULMÁNYOZOK, amelyben 17 napi tárgyalás után hirdettek kemény ítéletet. Ahogy tanulmányozom, eltűnik körülöttem idő és tér... Hirtelenében ,Zsarátnokvárosában érzem magam dr. Kopjáss István vármegyei tiszti főügyész szobájában. Szinte Móricz Zsigmond tollára kívánkozik az ítélet anyaga, amelyből több tehetséggel, mint én, megírhatná az új »Rokonok«-at, akik nem igazi rokonok, csak abban, hogy valamennyien egy kerületben, egy osztályon dolgoztak és korrupciós cselekményeiket több, mint hat éven át folytatták; valamennyien túl vannak az élet delén, rendes jövedelemmel rendelkeztek, megfelelő otthonnal, és számukra nem életkérdés volt akár bűncselekmények útján pénzt szerezni, egyszerűen csak többet akartak. B. R. vádlott 65 éves, mérnök, tizenhét éve dolgozott az államigazgatásban, mellékes jövedelemszerzése kimutathatóan 69 006 forint volt. T. K. vádlott 56 éves, lakatossegédből lett egy nagy peremkerület vezető beosztású államigazgatási dolgozója és »mindössze« 9200 forintért dobta oda múltját. M. L. vádlott 51 éves, 1935 óta dolgozott az államigazgatásban és 43 000 forintért nem sajnálta feladni magát; Sz. K. vádlott 61 éves, jogász, műszaki előadó, volt személyzeti csoportvezető is, aki 16 000 forint juttatásért mindent feledett; P. Gy. vádlott 75 éves — még csak a múlt évben ment nyugdíjba, mert hosszú ideig magánvállalkozó volt — tíz évi közalkalmazotti múltjából legalább három-négy évet arra fordított, hogy jövedelmét illegális úton gyarapítsa. L. I. és L. A. vádlottak mindketten 50 éven felüliek. Több mint három évtizeden át telekkönyvi dolgozók, fejenként hat év alatt öt-öt ezer forint elég volt, hogy múltjukat feledjék. MIT TETTEK? Nem könnyű egy 66 oldalas ítéletet röviden összefoglalni, de megpróbálom a legfőbb vonásaiban. Magyarország 1945 előtt sem volt különösen jól ellátva lakásokkal, a második világháború pedig, különösen Budapesten, igen súlyos rombolást okozott. Ezért már 1945 óta a párt és a kormány az állami lakások építése, újjáépítése mellett, a dolgozók életszínvonalának növekedésével szorgalmazta a családi házak építését is. Sem az egyik, sem a másik nem haladt elég erőteljesen, éppen az 1949—1953. közötti évek hibás szemléletének és vezetésének eredményeképpen. 1955 márciusában jelent meg az első körültekintő, alapos rendelkezés (1/1955. VKGM rendelet), amely előírta a családi házat építeni akarók részére kérelemre telek, házhely juttatását azzal a kikötéssel, hogy hat hónapon belül az építkezést megkezdi és két éven belül befejezi, s amennyiben ez nem történnék meg, úgy a házhelyet visszaveszi az állam, a juttatott személy nem értékesítheti. Előírta a rendelkezés, hogy építési engedély iránti kérelmet az illetékes tanácsoknak kell megadniuk, amelyhez mellékelni kell a tervrajzot, a költségvetést. Minthogy, a kormány tudta, hogy ezek az előírások eléggé borsos áron valósíthatók meg magántervezők részéről, ezért felhívta a tanácsok műszaki képzettséggel rendelkező dolgozóit, hogy társadalmi munkában segítsék az építést kérelmező dolgozókat. A jelen ügy vádlottai segítettek, de csak »pénzért«, mert mint a közmondás mondja: »Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen«. Már 1955. szeptemberében látta és hallotta a Fővárosi Tanács, hogy a tanácsok dolgozói ezt a kormányrendeletet jövedelmük illegális növelésére használják ki, ezért elrendelte, hogy jövőben a tanácsi dolgozók saját és más kerületekben ilyen munkálatokat, mint tervrajz készítés, költségvetés készítés csak a végrehajtó bizottsági elnök előzetes, írásbeli engedélye alapján vállalhatnak el. ÉRDEKES »MEGBESZÉLÉS« volt a vádlottak között 1955. október első hetében. Elhatározták, hogy folytatják korábbi tevékenységüket, de a terveket, a költségvetéseket valamelyik barátjukkal, ismerős kisiparossal íratják alá. Dőlt a munka hozzájuk, ketten szerezték, hárman rajzolták, — akik szerezték, azok mint közvetítők részesültek. A három »dolgozó« közül kettő »gentleman-módra« tartotta a megállapodást és 40 százalékot adott le a két szerzőnek, harmadik társuk — akinek, mint volt magánvállalkozónak jóval nagyobb volt a gyakorlata — nem volt hajlandó leadni a 40 százalékot, csak annyit, amennyit ő esetenként helyesnek tartott. Hárman 320 tervrajzot, költségvetést készítettek az évek során, amelyből csaknem 80 000 forintot szedtek össze és osztoztak meg öten rajta, így bizony egy-egy személyre nem is jutott olyan túl sok, a veszélyhez képest. Két ügyesebb vádlottnak más forrása is volt. B. R. fütyülve a házhelyjuttatás már ismertetett szabályaira, a telekkönyvvezetőkkel összejátszva lehetővé tette, hogy ilyen dolgozók törvényellenesen eladják telkeiket, a telekkönyvvezetők pedig esetenként 200—300 forint ellenében nem voltak finnyásak, nem vizsgálták, hogy az adás-vételi szerződés vajon mindenben törvényes-e. Ugyancsak B. R. vádlott a telekkönyvvezetőkre támaszkodva jó pénzért elvállalta a telekmegosztások telekkönyvi bejegyzését, anélkül, hogy ahhoz előbb megszerezték volna a felek a Fővárosi Tanács engedélyét, amely éppen a város célszerű építése, rendezése érdekében ezt engedélyhez kötötte. M. L. vádlott pedig még sokkal állandóbb pénzforrást teremtett magának, mert csak olyan kisiparosnak adott ki közmunkát, vagy ajánlott magánépítkezési munkát, aki a végszámlából 10 százalékot adott a részére, sőt még meg is vendégelte. Valamennyien közalkalmazottak voltak, szakszervezeti tagok. Olvasott, művelt emberek. Nyilván olvasták, látták a Zsarátnokváros tiszti főügyészének históriáját, talán társaságban és otthon meg is botránkoztak ilyen témákon, csak éppen magukra nem ismertek. Oly mélyre süllyedtek a burzsoá erkölcs fertőjében, hogy saját cselekedetüket nem ítélték el, nem tettek önfeljelentést. Miért tettem mindezt szóvá? Zsarátnok város közigazgatásának emléke még ma is élénken él a dolgozók emlékében, amúgy is hajlandók könnyen azt mondani, ha valamit nem sikerült elintézniük, vagy úgy elintézniük, ahogy azt elgondolták: »Bezzeg, ha pénzt tudtam volna adni...« S ilyen közalkalmazottak — ha néhány is akad a százezres táborban — csak erősítik a dolgozók eme hiedelmét, nem növelik a bizalmat a szocialista állam iránt. De ezenkívül ezek az emberek több mint hat éven át folytatták e tevékenységüket, elég széles méretekben, sok embert érintő módon és szinte alig hihető, hogy ezt ilyen sokáig tudták űzni. Ennek az az oka, hogy nem elég közel élünk egymáshoz, a szakszervezet kulturális-nevelő, új típusú munkafegyelemre, új munkaerkölcsre nevelő tevékenysége helyenként túlságosan csak jelszavakra korlátozódik, nem eléggé egyéni. Máskülönben felismerték volna, hogy ezek az emberek életmódjukban nem a jövedelmüknek megfelelően élnek. Mi is felelősek vagyunk azért, hogy ezek az emberek túl az élet delén, hat éven át tudták folytatni tevékenységüket. S az legyen a legfőbb tanulság: többet és közelebb éljenek a szakszervezet tisztségviselői — elsősorban a bizalmiak — a dolgozók körében s akkor az ilyen cselekedeteket szinte az elkövetés első percében meg tudják akadályozni. B.-NE DR. TOTH MATHS Széljegyzetek egy bírói ítéleten A parasztság szociális ellátottsága Az MSZMP VIII. kongreszszusán elhangzott beszámoló egyik fontos megállapítása volt, hogypártunk napirendre tűzte és helyesen oldotta meg a parasztság fontos szociális kérdéseit, az öregekről való gondoskodást, a betegség és a baleset elleni biztosítást és más hasonló kérdéseket. Ismeretes, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése új szociális igényeket támasztott a szövetkezeti parasztság körében. A termelőszövetkezeti tagok anyagi ellátást igényeltek államunktól, betegség, vagy idős kor miatti munkaképtelenség esetén. Ugyancsak az állam vagy kisebb közösség segítségét kérték a nagyobb kiadással járó események, így a születés, az esküvő, az elhalálozás stb. alkalmával, vagy, ha más okból, például sok kiskorú gyermek tartása miatt keletkeztek anyagi nehézségek. Megnőtt az igény a szociális, otthoni elhelyezés iránt is Új igény alakult ki a nyugdíjas, illetve a járadékos termelőszövetkezeti tagok körében a kultúrált nappali tartózkodási és szórakozási lehetőségeket nyújtó öregek napközi otthona, vagy öregek klubja iránt is. A társadalombiztosítás körében a nyugdíj, valamint az öregségi és munkaképtelenségi járadék, továbbá a családi pótlék szolgálja a szociális igények kielégítését. A mezőgazdaság átszervezésével keletkezett új szociális igények kielégítésére szolgáló anyagi eszközök — a népgazdaság és az egyes termelőszövetkezetek mostani fejlettségét és teherbíró képességét tekintve — majdnem minden területen kielégítőek. Az új szociális igények kielégítését szolgálják: a társadalombiztosítás előbb említett intézményei, a termelőszövetkezetek kétszázalékos szociális-kulturális alapja és a szövetkezeti összefogásban rejlő más szervezeti lehetőségek, valamint a tanácsi szerveknek és intézményeknek a szociális gondoskodást ellátó tevékenysége. A falun kialakult új helyzetben a korábbinál kedvezőbb lehetőségek nyíltak az öregekről és a csökkent munkaképességűekről való gondoskodásra. A társadalombiztosítás szolgáltatásai körében élvezett öregségi nyugdíj, a termelőszövetkezetek által adott háztáji föld és a szociális-kulturális alapból nyújtott támogatás megszüntette az idős parasztemberek korábban gyakori létbizonytalanságát. Megnövekedett a szociális otthoni elhelyezést igénylők száma. Államunk ezen igények kielégítésére jelentős összeget fordít, minden elhelyezett személyre havi 1300 forintot. Évente több száz ággyal fejleszti az otthonokat, de az igények teljes kielégítése még nem lehetséges. A termelőszövetkezetek, közvetlenül megalakulásuk után, a szociális szempontokat elhanyagolva, elsősorban a tagság kultúráns igényeinek kielégítésére fordították a kétszázalékos szociális-kulturális alap nagyobb részét. Jelenleg ez az arány már javul s ez mutatja, hogy a termelőszövetkezetek tagsága és vezetősége felismerte a szociális gondoskodás fontosságát. Dr. Nagy Elemér TÉLI RANDEVÚHELY. •« — Most már az sem baj, ha késik...!