Közalkalmazott, 1984 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

1984. JANUÁR A SZAKSZERVEZETEK ÉLÉN Gáspár Sándor elnök — Méhes Lajos főtitkár Szakszervezeti feladatok 0 A múlt esztendő utolsó SZOT ülése — 1983. de­cember 9-én — nagy jelentőségű személyi kérdésekben döntött. Gáspár Sándor kéréssel fordult a testülethez, enyhítsék leterheltségét (ismervén a hazai, valamint a nemzetközi szakszervezeti és politikai életben viselt funkcióit) és mentsék fel főtitkári tisztségéből. Az el­nökség és az Országos Tanács megvitatta a kérést, mérlegelve, hogy Gáspár Sándor, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja,­ a Szakszervezeti Világszövetség elnöke, más magas párt- és állami tisztségek ellátója, érzékelte, hogy mérsékelnie kell leterhelését, hogy a mozgalom és önmaga iránt teljes felelősséggel láthassa el továbbra is megbízatásait. Ennek megfelelően felmentették főtitkári tisztségé­ből, hangsúlyozva, hogy tapasztalataira, tevékenységé­re továbbra is igen nagy szüksége van a magyar szak­­szervezeti mozgalomnak, a testület megválasztotta a SZOT elnökévé. A főtitkári tisztségre Méhes Lajost, az MSZMP Poli­tikai Bizottságának tagját választotta a SZOT, akit gazdag politikai, közéleti életútja sokoldalú tapasztala­tok részesévé tett. Hosszú éveken át pártmunkás, kü­lönböző vezető párttisztségekben, a KISZ Központi Bi­zottságának első titkára, a vasasszakszervezet főtitká­ra, majd ipari miniszter. Mindebben a testület garan­ciát talált arra, hogy vezetésével a szakszervezeti moz­galom tovább halad az eddigi úton és újabb sikerek­kel, tapasztalatokkal gyarapítja a magyar szakszerve­zetek eredményeit mind a szocialista építésben, mind a dolgozók érdekvédelmében és érdekképviseletében. A közszolgálati dolgozók, a Közalkalmazottak Szak­­szervezetének tagjai, valamint szakszervezetünk vezető testületei köszöntik a magyar szakszervezetek vezető funkciójába újonnan megválasztott tisztségviselőket, Gáspár Sándort és Méhes Lajost, ama meggyőződéssel, hogy a jövőben is megsokszorozott energiával és a ko­rábbihoz hasonló odaadással képviselik a szervezett dolgozók érdekeit, gyarapítják a magyar szakszervezeti mozgalom tapasztalatait mind a hazai, mind a nem­zetközi fórumokon.­­ „A járási párt-, állami és tár­sadalmi szervek az elmúlt évtized­ben eredményes munkát végeztek a párt politikájának gyakorlati megva­lósításában. A társadalmi, gazdasági fejlődés azonban funkcióikat, fel­­adataikat fokozatosan csökkentette, ezért indokolt a járásoknak, mint közigazgatási egységeknek meg­szüntetése.” Az MSZMP Központi Bizottságá­nak 1983. október 12-i fenti állásfog­lalása és az annak alapján született állami döntések hosszú — joggal történelminek nevezhető — szakaszt zárnak le a magyar tanácsrendszer és az államigazgatás történetében is. Ugyanakkor a továbbfejlődés új le­hetőségeit nyitják meg a helyi ta­nácsok előtt, a harmadik tanácstör­vény alapjául szolgáló célok követ­kezetesebb érvényre juttatásával. Bár az állásfoglalás a helyi irányítási rendszer minden oldalú továbbfej­lesztését határozza el, szakszerveze­tünk tagsága köréből ez elsősorban a tanácsi dolgozókat érintő intézke­dés. A járások — ezáltal a járási hiva­talok — megszüntetése hosszabb fej­lődési folyamat végső lépése, része a hatékonyabb irányítás, az állami élet demokratizálása érdekében folytatott tevékenységnek. Talán különösnek tetszik, de mindezt a járási tanácsok, majd 1971-től a járási hivatalok jó három évtizedes munkája tette lehetővé és szükségessé. A szocialista mezőgaz­dasági nagyüzemek létrejötte, majd megerősödése, a falvak formálódó új társadalmi, gazdasági arculata, a lakosság kommunális, kulturális és egészségügyi ellátásának elért szint­je, a községi tanácsok és apparátu­saik mai felkészültsége, a megválto­zott életkörülmények és az életmód minden meglevő probléma ellenére elért nagymértékű fejlődése, nagy­részt a járási szervek tevékenységé­nek is gyümölcse. Munkájuk azon­ban minőségi változást is eredmé­nyezett. Miközben a testületek és az apparátusi dolgozók — nagyon gyak­ran sok fáradsággal és áldozattal — munkájukkal a települések sokolda­lú fejlődését segítették, a politikai, a társadalmi, a gazdasági fejlődés gyorsításával, objektíve saját szer­vezeteik megszüntetését is megala­pozták. Éppen ezért, amikor az átszerve­zésben érintett dolgozók helyzetének, esetleges problémáinak jogilag és emberileg kötelező rendezésére gon­dolunk, erkölcsi kötelességünk elis­merni és emlékezni a járási tanácsok és hivatalok három évtizedes szere­pére, az ott dolgozók eredményes, ál­dozatkész munkájára is. Az átszervezés során munkahe­lyet vagy munkakört változtató dol­gozók helyzete rendezésének munka­jogi, anyagi feltételei adottak. A szakszervezeti szervek és a dolgozói kollektívák nem előírható, nem sza­bályozható feladata azonban, meg­felelő magatartással, segítőkészség­­gel hozzájárulni az új dolgozók be­illeszkedésének megkönnyítéséhez, közvetlen, emberi, fogadókész lég­kör megteremtésével. A munka­hely, a munkakörváltozások zökke­női, a helyi feltételek ismeretének hiánya és más hasonló körülmények, nehezítik az új dolgozók helyzetét, de nehezítik a régi kollektívák átál­lását is. Mindezek könnyen zavaró­lag hathatnak a megváltozott fel­adatok ellátására, az ügyfelekkel va­ló kapcsolatra, ügyeik intézésére. Mindenkinek kötelessége ezért — ak­tivistáinknak is — az átállás nehéz­ségeinek mielőbbi leküzdése, segít­ve, hogy a lakosság az átszervezéssel elkerülhetetlenül együttjáró gondo­kat minél kevésbé érzékelje. Az új körzetközpontok tanácsai és hivatali szervezetei nem „lépnek” a járási hivatalok helyébe, nem egyszerű átrendezés történik. A kör­zetközpontok szerepe nem hasonlít­ható az eddigi városkörnyéki igaz­gatáshoz sem. Az intézkedések ered­ményességének alapvető feltétele, hogy egyértelművé váljon minden vezető és ügyintéző számára az irá­nyítás új rendszere, a helyi tanácsok megerősödő, tényleges önállóságá­nak elismerése, az irányítás megyei szintjének következetes érvényesí­tése és mindebben a körzetközpon­tok helye, közreműködő szerepe. Változik a helyi tanácsoknál dol­gozók helyzete, s nem csupán arról van szó, hogy kevesebb lesz, vagy el­marad a „felülről” jövő utasítás, a tanácstól és szakmailag önállóbban kell dolgozni, önmagában ez kevés lenne. Az önállóság — egyebek kö­zött — magába kell, hogy foglalja a kezdeményezőkészség kifejlesztését, az újra való állandó törekvés támo­gatását, a megszabadulást a sablo­nos megoldásoktól, a rutinszerű el­járásoktól. Mások lesznek az irányításban köz­reműködő városi és nagyközségi ta­nácsoknál dolgozók teendői is. E ta­nácsok jelentős része nem látott el eddig irányítási feladatokat, de a vá­roskörnyéki igazgatásban eddig részt vevő tanácsi dolgozóknak feladata, szerepe is lényegesen változik. Mó­dosul a megyei irányítás tartalma, közvetlensége, eszköztára is. A mind­ezekre való felkészítés sem nélkülöz­heti a mozgalmi alátámasztást. Az új helyzet új hangsúlyt ad a munkamozgalmaknak is. Bár eddig is a tanácsi munkaterületek egyikét jelentették annak, ahol a munka­mozgalom a leginkább megtalálta a helyét, a mostani változások lénye­gesen tágabb teret nyitnak meg előt­­te. Az új szervezeti keretek, az új feladatok, hatáskörök, az átszerve­zéskor mindig elkerülhetetlenül je­lentkező nehézségek, a dolgozók szükséges átképzése, továbbképzése, az új munkahelyi kollektívák kiala­kítása, összekovácsolása, mind meg­­­annyi reális és csak a vállalt több­letmunkával, nemegyszer a mun­kaköri kötelezettséget messze meg­haladó erőfeszítésekkel valóra vált­ható célokat jelentenek. Sok feladat, amelyek szakszerve­zeti támogatása elengedhetetlen, ki­emelhető lenne még a következő he­tek teendőiből. Záró gondolatként hadd utaljunk csupán az egyik leg­fontosabbra, a munkahelyi demok­rácia érvényre juttatására az új szervezetekben. Nem csupán arról van szó, hogy a módosult struktú­rához apparátusokhoz kell a mun­kahelyi demokrácia szervezeti és esz­közrendszerét igazítani, hanem ar­ról is — és ez a fontosabb, de nehe­zebb is —, hogy az átszervezés, az új­­feladatok átvétele és ellátása, a zavartalan munkavégzés biztosítása is feltételezi a demokratikus veze­tést, a munkahelyi demokrácia érvé­nyesülését. Orbán Péter Gáspár Sándor, Méhes Lajos, a SZOT elnöke az új főtitkár ­ Az új esztendő első napján töltötte be 75. életévét Huber La­jos, a Közalkalmazottak Szakszer­vezetének tiszteletbeli elnöke. Ez alkalomból nemcsak családja, fe­lesége, unokái, dédunokája, a ro­konok, a barátok köszöntötték őt sok szeretettel, megemlékezett e jubileumnak tekinthető évfordu­lóról szakszervezetünk elnöksége is, a munkásmozgalom régi har­cosát megillető tisztelettel. Huber Lajos életútja ugyanis hat évti­zede, 1925 óta kapcsolódik elvá­laszthatatlanul az emberek hely­zetének javításáért, a társadalmi haladásért folyó küzdelemhez. Amikor születésnapjairól érdek­lődünk, derűsen mondja: — Az a tény, hogy az új év el­ső napján születtem, még a nehéz időszakokban is a reményt erő­sítette bennem, azt az érzést, hogy lesz ez még másként is. Ez alatt a gondtalanabb, a tartalmasabb éle­tet értettem, és nemcsak magam­nak kívántam, hanem társaimnak is. Vágyaim és reményeim külö­nösen a felszabadulás előtt gyak­ran kaptak féket, a körülmények miatt nem lett belőlük valóság ... Huber Lajos fiatalon, mint mű­bútorasztalos a Famunkások Szak­­szervezetében kezdte „tanulni és gyakorolni” a mozgalmi munkát. Húszéves volt, amikor bizalmivá választották. A nagy gazdasági vi­­lágválság időszakában, mint bizal­mi, társaival együtt fellépett a nagyarányú bércsökkentések el­len, részt vett a munkanélküliek tüntetésein, baloldali megmozdu­lásain. — Mi, a szervezett munkások, a fiatalok összejövetelein, a szó igazi értelmében tanultunk: tár­sadalomismeretet, általános mű­veltséget, emberséget. Amikor a budapesti asztalosok szakosztály-vezetőségében dolgo­zott különböző tisztségekben, kö­zöttük választott elnökként is, a rendőrség zaklatásait sem kerül­hette el. A katonai­ behívó 1944- ben számára a két rossz közül a jobbikat jelentette, a „talán életben maradást”. 1945 után, 1972. évi nyugdíja­zásáig a szakszervezeti mozgalom­ban dolgozott, függetlenített tiszt­ségviselőként. Részese az eredmé­nyeknek, végig élte a mozgalom úgynevezett nehezebb időszakait, amikor eltorzult a szakszerveze­tek szerepköre. A Famunkások Szakszervezete főtitkárhelyettese­ként, a SZOT- és az SZVSZ-is­­kola tanáraként sokat tett azért, hogy felkészültebb tisztségvise­lők, társadalmi aktivisták képvi­seljék a dolgozók érdekeit.­ 1955 októberében került a Közalkalma­zottak Szakszervezetéhez és a III. kongresszuson, 1956. októberében választották meg főtitkárnak. Nyugdíjazása óta hosszú éveken át a Központi Számvizsgáló Bi­zottság elnökeként, a SZOT ha­sonló bizottságának tagjaként te­vékenykedett társadalmi munká­ban. 1980-ban, a IX. kongresszu­son választották meg tiszteletbeli elnöknek. Huber Lajos munkája során ar­ra törekszik, hogy a mozgalom ál­talános elvi kérdései és a konkrét körülmények között végzett gya­korlati munka szinkronban le­gyenek egymással. — Fontosnak tartom, hogy a szakszervezeti munkát is fejlődési folyamatában vizsgáljuk. Soha ne tévesszük szem elől, hogy az emberek napi és távlati céljai nem eshetnek túl messzire egymástól. A célok el­éréséhez az alapot a tisztességgel végzett munka teremti meg. Ezt a tisztességes munkát, har­cos életutat jelképezi számára több elismerése között a Szocia­lista Hazáért kitüntetés és a Mun­ka Vörös Zászló Érdemrend, va­lamint a Szocialista Magyarorszá­gért Érdemrend. Most pedig a szakszervezeti mozgalom tiszte­lete fejeződött ki a Szakszerve­zeti Munkáért arany fokozata ki­tüntetésben. Kívánjuk, Huber Lajos még so­káig legyen aktív közreműködője szakszervezeti mozgalmunknak, élvezze jó egészségben, családja körében a megérdemelt pihenést. Nagy tisztelettel A 15. SZÜLETÉSMAP A fő cél a béke megőrzése . „Számunkra ma nincs fontosabb feladat, mint a béke megőrzése” — ezekkel a szavakkal jellemezte Ibrahim Zaharia, a Szakszervezeti Világszövetség főtitkára a szervezet tevékenysé­gének fő célját. — Ezt a feladatot, mint a Világszövetségnek a dolgozók elemi érdekeinek védelmével kapcso­latos valamennyi más célt is, a szovjet szakszer­vezetek teljes erejükkel támogatják — mondotta Vszevold Mozsajev, a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsa nemzetközi osztályának veze­tője. — Szakszervezeti Központunk a megalaku­lásától kezdődően tagja a Világszövetségnek. Egyébként a Világszövetség nemrégiben ünne­pelte megalakulásának 38. évfordulóját (megala­kulásának időpontja 1945. október­ 3.). Nekem le­hetőségem nyílt a Világszövetség több fórumán — köztük a főtanács legutóbbi, Nicosiában meg­tartott 35. ülésén is — részt venni. Éppen ezért állíthatom, hogy a szövetség a békéért és a szo­ciális haladásért folytatott küzdelmében minden­kor és minden esetben a különböző irányzatú szakszervezetek egységéért, a szakszervezeti mozgalmak szabadságáért és a dolgozók életkö­rülményeinek javításáért szállt síkra. Az élesedő nemzetközi helyzetben a Világszövetség minden erőfeszítést megtesz, hogy szorosabbra kapcsolja a dolgozóknak a szociális-gazdasági követelé­,­seiért folytatott harcát a békéért, a leszerelésért, a fegyverkezési hajsza ellen vívott küzdelmével. Az utóbbi időszakban a Szakszervezeti Világ­­szövetség több békekezdeményezést fogadott el. Egyebek között az amerikai nukleáris rakéták nyugat-európai telepítésével szembeni nyilatko­zatot, az európai biztonsággal kapcsolatos dekla­rációt, az Indiai- és Csendes-óceáni térség béke­övezetté nyilvánítására vonatkozó állásfoglalást, valamint a madridi tanácskozás részvevőihez küldött felhívást. Az ENSZ-közgyűlés második rendkívüli leszerelési tanácskozása (1982. június) során a Szakszervezeti Világszövetség több konstruktív javaslatot terjesztett elő, amelyek az atomfegyverek csökkentését, a hadikiadások (el­sősorban a­ Biztonsági Tanács tagországainak ré­széről történő) tízszázalékos csökkentését, a hadi­ipari kiadások átirányítását célozzák nemzet­­gazdasági és szociális célokra. A Világszövetség fokozza háború ellenes tevé­kenységét, felhasználva ennek érdekében a nem­zetközi szakszervezeti fórumokat, a dolgozók szervezett megmozdulásait, állandó képviseleteit az ENSZ mellett működő fórumokon (ILO, UNESCO, FAI stb.), a ,,Szakszervezeti Világ­­mozgalom” havonta, a ,,Rövid hírek" hetente megjelenő, kiadványait és más tájékoztató doku­mentumokat. A béke győzelméért folytatott harc legfontosabb láncszemének a Világszövetség a szakszervezeti mozgalom, a világ dolgozóinak egységét tekinti. Ezért továbbra is keresi a kapcsolatok kialakításának lehetőségét a Sza­bad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségével (ICFTU) és a Munka Világszövetségével (WCL). Aktív kapcsolatokat tart az Arab Szakszerveze­tek Nemzetközi Szövetségével (ICATU), az Afri­kai Szakszervezeti Egységszervezettel (OATUU), a Latin-amerikai Dolgozók Szakszervezeti Köz­pontjával (CLAT). Együttműködik sok más, nem­zetközi szervezettel is. A háborúellenes mozgalomban új impulzust jelentett a Szakszervezeti Világszövetség 1982. februárjában Havannában megrendezett kong­resszusa, amelyen 138 országból 269 millió dol­gozó képviselői vettek részt. Ezt követően hozták létre a nemzetközi szakszervezeti béke és lesze­relési bizottságot (Dublini-bizottságot), amely­nek tagjai a szakszervezeti mozgalom minden irányzatát képviselik. A bizottság legfontosabb feladata a dolgozók békemozgalmainak aktivizá­lása és tevékenységük koordinálása. Érezhetően aktivizálták tevékenységüket a Világszövetség­hez tartozó nemzetközi ágazati szakszervezeti szövetségek is, így például: a vegyipari dolgozók vegyészei a béke céljaira elnevezésű mozgalmat indítottak. Széles körű támogatásra talált a szál­lítómunkások szakszervezetének felhívása a ha­diipari felszereléseket szállító hajók kiszolgálá­sának megtagadására. Az új-zélandi dokkmun­kások egyebek között bojkottálják az amerikai hadihajókat. A Világszövetség és szakszervezetei részt vet­tek a ,,szakszervezetek szerepe és helye mai vi­lágunkban” (Moszkva 1983. május) és a világ szakszervezeteinek szerepe a vegyi és bakteoro­­lógiai fegyverek elleni harcban” (Vietnam 1983. május) elnevezésű kongresszusokon, valamint Az energetikai iparágak szociális-gazdasági kérdései a leszerelés szempontjából világszakszervezeti konferencián (Moszkva 1983. augusztus). A Szakszervezeti Világszövetség volt az egyik kezdeményezője A békéért, az életért a nukleá­ris háború ellen elnevezésű világtalálkozónak (Prága 1983. június), amelyen 82 ország szakszer­vezetei képviseltették magukat. Világszerte pozitív visszhangra talált a X. Szakszervezeti Világkongresszus felhívása, amely szerint minden év szeptember 1-ét — a második világháború kitörésének napját — szakszervezeti békenapként ünnepeljék. Tavaly több tízmillió dolgozó vett részt a szeptember 1-i megmozdulá­sokon, amelyeknek fő jelszavai: Az európai ra­kétatelepítések megakadályozása, A nukleáris fegyverek jelenlegi szintem befagyasztása. A ke­let—nyugati gyümölcsöző kapcsolatok erősítése. Igazságos nemzetközi gazdasági rendet voltak — fejezte be a beszélgetést Vszevold Mozsájev. (APN)

Next