Közalkalmazott, 1989 (43. évfolyam, 2-12. szám)

1989-02-01 / 2. szám

1989. FEBRUÁR Tanácskozott szakszervezetünk országos értekezlete (Folytatás az 1. oldalról) bontakozást szolgáló, a távlatra is figyelő intézkedést. Minden kezde­ményezést, amely a társadalom de­mokratizálódását viszi előre, min­den olyan gazdasági intézkedést, amely ésszerű, s egyúttal a dolgozók tűrőképességét is gondosan figye­lembe veszi. Ez utóbbinak a hangsú­lyozása napjainkban különösen in­dokolt és időszerű, amikor a beje­lentett árintézkedések a közvéle­mény egyes, köztük a közalkalma­zottak csoportjait tiltakozásra ger­jesztették. Ezután a főtitkár beszélt a mozga­lom konstruktivitásának követelmé­nyéről. A jövőben nem lehet elégsé­ges a „követő stílusú”, kissé kényel­mes bürokratikus, magatartás. Nem jár eredménnyel a nemetmondás sem, hatásosabb lehet a kezdemé­nyező, az érvekkel vitatkozás, az aktív magatartás. Feltétele, hogy minden, a szakszervezetre tartozó üggyel kapcsolatban az rendelkez­zék állásponttal, alternatíva-javas­latokkal. De arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az „alulról” építke­zés nem jelenti az igények azonnali kielégíthetőségét. Mindez azonban nem menthet fel bennünket az alól, hogy a legerélye­sebben képviseljük a napi, eseten­ként az egyéni érdeksérelmek mini­malizálásának szükségességét, illet­ve az eddigieknél határozottabban közreműködjünk a jogos egyéni sé­relmek orvoslásában — hangsúlyoz­ta dr. Szabó Endre. — Az említet­tekből következően az a kötelessé­günk, hogy a különböző foglalkozá­si-szakmai érdekek sokszínű kifeje­zésére, ütköztetésére és érvényesíté­sére jobban alkalmassá tegyük a mozgalom szervezeti rendszerét. A tagsági vitában szinte minde­nütt szóba került — sokszor igen kritikusan — a SZOT képviseleti munkája, működése, különösen az értelmiségi, alkalmazotti szféra szempontjából. Nemegyszer az is el­hangzott, szükség van-e egyáltalán a SZOT-ra. Ha a kérdést úgy tesz­­szük fel, szükség van-e a korábbi funkciójában és szervezeti formájá­ban —, azt felelhetjük, nincs. Ha a kérdés úgy hangzik, kell-e új típusú szövetségi szaktanács, a válasz csak határozott igen lehet. Enélkül egyet­len országban sem képzelhető el ütőképes szakszervezeti mozgalom. A működés, a szervezet probléma­köre szakszervezetünket több szem­pontból sajátosan érinti. ELÉGEDETLENSÉG AZ ÉRDEKKÉPVISELETTEL Azért is, mert a tagsági vitában egyértelműen kifejezésre jutott, hogy a hozzánk tartozó majd min­den szakma elégedetlen érdekképvi­seletével. Ezt el kell fogadnunk még akkor is, ha tudjuk, nem mindenért vagyunk elmarasztalhatóak, nem mindenért vállalhatjuk a felelőssé­get, még­­ha az a munka, amit végez­tünk, sok eredményt is hozott. Bár hozzá kell tennem, hogy a tagság előtt ez nem mindig vált ismertté és elismertté sem. Nehezíti helyzetünket az is, amit a szekciók összetétele is tükröz, hogy sok foglalkozási csoportot, szakmát tömörítő szervezet va­gyunk, amit erőfeszítéseink ellenére sem sikerült elég markánsan tevé­kenységünkben és szervezeti struk­túránkban megjelenítenünk. Tudjuk azt is, tagságunk jelentős részében az általánosnál erőteljesebb az igény új szervezeti formák keresésé­re. A tudományos kutató­intézeti dolgozók egy szűkebb csoportjánál ez a SZOT-on kívüli szakszervezet alakításában, döntő többségénél pe­dig szakszervezetünkkel társszerve­zeti viszonyban működő önálló szakszervezet, a TUDOSZ megalakí­tásában formát is öltött a múlt év tavaszán. Mindamellett természetes, hogy a tagság nagyobb önállóságot, moz­gásteret és annak megfelelő szerve­zetet kíván sajátos szakmai, munka­­vállalói érdekeinek képviseletére. Ez ma a szervezeti stabilizálás fő iránya. A legteljesebb mértékig tá­mogatni kell az ilyen kezdeménye­zéseket. Óvakodni kell azonban az illúzióktól, a szétaprózódástól, ille­tőleg a működési képtelenség veszé­lyétől. Ez az alapállás vezette a közpon­ti vezetőséget szakszervezetünk szervezeti megújulása, a szövetség alapelvei tervezetének kidolgozása során. Ehhez csatlakozva erősítem meg azt a javaslatunkat, hogy az alapelvek elfogadásával egyidejűleg a tanácskozás adjon felhatalmazást a szövetség szervezeti és működési szabályzatát előkészítő bizottság életre hívására azzal, hogy a sza­­bályzattervez­et legkésőbb ez év áp­rilisáig készüljön el, és azt a mun­kahelyi szakszervezeti választások­hoz kapcsolódva bocsássuk tagsági vitára. Ez idő alatt várhatóan befejeződ­nek a különböző szakmai, foglalko­zási csoportok szervezeti formakere­séssel is együttjáró konzultációi, il­letve megfogalmazódnak azok a ja­vaslatok, amelyek az érdekképvise­let sajátos megoldásait tartalmaz­zák Javasoljuk továbbá, hogy a tagsági eszmecserén, a szövetségi szabályzattal egyidejűleg az egyes tagszervezetek működésére vonat­kozó dokumentumokat is tűzzék na­pirendre az alapszervezetek. Azt is elfogadásra ajánljuk, hogy a tavasz­­szal kezdődjék el a munkahelyi szakszervezeti szervek és tisztségvi­selők, illetve a különböző szakszer­vezeti fórumokra a delegátusok megválasztása. Az lenne célszerű, ha a munkahe­lyi választásokat követően, legkésőbb október végéig, a tagsági szándé­koknak megfelelően kialakuló kö­zép-, illetve országos szintű szak­mai, foglalkozási tagszervezetek is megtartanák alakuló tanácskozásai­kat, megválasztanák tisztségviselői­ket és delegáltjaikat a szövetségi ve­zető szervekbe, illetve a szövetség ez év végéig tartandó, előrehozott kongresszusára. Ez az év tehát szak­­szervezetünk történetének igen je­lentős szakaszának ígérkezik. Ebben a periódusban várhatóan mind tar­talmában, mind szervezetében egy gyökeresen új, alulról építkező moz­galom alapjai és feltételei épülnek ki, amelynek betetőzése sokszínűsé­gében gazdag, és ily módon egysé­ges, erős, ütőképes, önkéntes, harcos szövetségi szervezet megteremtése lesz. Szóba került az országos tanács­kozás előkészítése során az is, nem lenne-e célszerű ehhez kapcsolódva a vezető testületek személyi megújí­tását is napirendre tűzni. A követ­kezők miatt nem tettünk erre javas­latot . Egyrészt azért, mert 1985. decem­beri kongresszusunkon a központi vezetőség tagjai 52 százalékban ki­cserélődtek, így a 113 fős testület­nek 59 új tagja van. Az elnökség tagjainak 56 százaléka cserélődött, s így a húsz tagú testületből mindösz­­sze kilenc volt tagja korábban is az elnökségnek. A választott tisztségvi­selőknek pedig mindegyike — egy bv-titkár kivételével — ekkor ka­pott először megbízást jelenlegi funkciójára. Másrészt azért sem terveztünk személyi változást, mert a tagsági vita során ugyan általában szóltak a személyi megújulás fontosságáról, de konkrétan sehonnan sem érke­zett olyan javaslat, vagy követelés, hogy a központi vezetőség vagy az elnökség mondjon le, illetve vala­melyik tisztségviselőt hívják vissza. Harmadsorban azért sem tartjuk célszerűnek a személyi változásokat, mert az csak a jelenlegi szervezeti rendnek megfelelően történhetne, hiszen — a TUDOSZ kivételével — még nem alakultak meg az új auto­nóm szervezetek, amelyek majd a szövetséget alkotják, és amelyek majd delegálhatják képviselőiket a vezető szervekbe. Végül nem javasoljuk a személyi változásokat azért sem, mert ahogy jeleztem, a következő hónapokban teljes körű, minden bizonnyal új szabályzat, új delegálási elv és gya­korlat szerinti tisztségviselői válasz­tásra kerül sor. Így mód lesz a jelenlegiek meg­mérettetésére, s arra is, hogy olyan tisztségviselők — köztük friss szelle­mű fiatalok — kerüljenek megvá­lasztásra, akik jól felkészültek, vi­taképesek, elvszerűen bátrak és ha­tározottak. Ez lehet a kiválasztódás vezérlő szempontja. Tudatában vagyunk annak, hogy tagságunkat nem csupán, sőt, talán nem is elsődlegesen a szakszerveze­ti mozgalom szervezeti, működési kérdései foglalkoztatják — mondta a főtitkár —, hanem nagyon hang­súlyozottan az, hogyan alakul hely­zete, miként vélekedik erről a szak­­szervezet, mit tesz életkörülményei romlásának megállításáért, érdekei­nek hatásos képviseletében. Ezért láttuk szükségesnek, hogy az ezzel összefüggő álláspontunkat az országos értekezlet elé került do­kumentumtervezet hangsúlyozottan tartalmazza. Programjavaslatunk­ban összefoglaltuk szakszervezetünk legfőbb érdekképviseleti törekvése­it, a foglalkoztatáspolitikától a bér­reformig, a 40 órás munkahét beve­zetésétől az adórendeletek módosí­tásáig, a szociálpolitikától a gazdál­kodásig. Ezek megvalósulását várja és követeli a tagság. Nekünk pedig kötelességünk ezeket képviselni és ezekért küzdeni. Jóllehet, reálisan és felelősen szembe kell néznünk a tényekkel! Egyfelől gazdaságunk sú­lyos helyzetével, s a szűk mozgás­térrel, másfelől azzal, hogy a közal­kalmazottak minden rétege és cso­portja aggódik munkafeltételeinek, életviszonyainak romlása miatt, amit súlyosbít az e területeken is mind erőteljesebben fenyegető eg­zisztenciális bizonytalanság. Ezek után Szabó Endre utalt rá, hogy évek óta tartó erőfeszítések, az életszínvonal drasztikus korlátozása ellenére sem halad kellően a nép­gazdaság szerkezet-átalakítása, jö­vedelemtermelésében még nincs po­zitív elmozdulás. Az életszínvonal csökkentése ellen mind határozot­tabb a közvélemény tiltakozó hang­ja. A legutóbbi árintézkedések elle­ni protestálás erre bizonyíték.­­ Ezt a közvéleményi megnyilvá­nulást súlyosbítja, hogy fogytán van a bizalom a kormány gazdaságpoli­tikai koncepciójával és gyakorlatá­val szemben. Tagságunk körében is mind gyakrabban hallhatók olyan vélemények, amelyek szerint a kor­mány elgondolásai nem teremtenek megfelelő, reális alapot a stabilizá­cióra, a kibontakozásra. Súlyos és komoly figyelmeztető jelzések ezek, amit a kormánynak nagyon felelő­sen mérlegelnie kell. Felemlítette a főtitkár az egyes társadalmi csoportok, a nyugdíja­sok, a pályakezdők gondjait. Támo­gatjuk azt az igényt, hogy a szociál­politikai és nyugdíjintézkedések kö­rét tovább kell bővíteni, s halasztha­tatlan a bér- és szociálpolitikai re­form. A szociálisan különösen nehéz helyzetben élők támogatására szak­­szervezetünk — lehetőségeihez mér­ten — eddig is teremtett pénzügyi alapokat. Ennek bővítését szolgálja elfogadása esetén az a javaslat, hogy biztonsági tartalékalapunk ka­mathozadékára építve 1989-ben négymillió forintnyi szociális alapot hozzunk létre. Az alap a szolidaritás jegyében bővíthető, elosztására pe­dig kuratórium felkérését látnánk célravezetőnek. Alapvető követelésünk: meg kell állítani a szellemi munka, a tudás leértékelésének folyamatát, egyúttal a feledés lomtárába kell helyezni a „nem termelő” szféra fogalmát, az­zal a felfogással együtt, hogy ez a terület azzal érje be, ami jut neki a költségvetési maradványból. Mindez nem csupán ennek a területnek az érdeke, hanem a társadalomnak is. AMIT ELÉRTÜNK ÉS AMIT MEG KELL OLDANUNK Van bizonyos elmozdulás, amely reményt kelt bennünk néhány kor­mányzati­­megnyilvánulással és konkrét lépéssel összefüggésben, ami a közelmúltban történt. 1989-re az államigazgatás kivételével, más területeken megszűnt a bér- és do­logi költségek kigazdálkodási köte­lezettsége. A múlt évben béremelés­re került sor a bírósági, ügyészségi szervezetben, a közeljövőben hatá­rozott fellépésünk eredményeként is, hasonló intézkedésre kerül sor a közművelődési, közgyűjteményi in­tézmények és remélhetően a társa­dalombiztosítás dolgozói részére is. Szorgalmazzuk és elengedhetetlen­nek tartjuk a folytatást más terüle­teken is annak megfelelően, ahogy azt az írásos előterjesztés rögzíti. Támogatjuk és részt kívánunk venni az államélet fejlesztésében — jelentette ki Szabó Endre. — Szak­­szervezetünk érdekelt a jogállami­ság megteremtésében, ennek kap­csán különösen abban, hogy a jog­­államiság intézményrendszere ma­gas színvonalú munkájához szüksé­ges feltételek komplex módon, a döntések kapcsán megvilágításra kerüljenek és garantáltassanak. Az államigazgatással kapcsolatos politikai, kormányzati és társadalmi megnyilvánulások az utóbbi évek­ben főként két összefüggésben je­lentek meg. Egyrészt a magasabb követelménytámasztás formájában, vagyis dolgozzék többet, jobb szín­vonalon, kisebb létszámmal és ol­csóbban. Másrészt a fokozódó kriti­ka formájában, vagyis nem elég ha­tékony, bürokratikus, nemegyszer konzervatív magatartása miatt re­formellenes. Az ellenérzéseket, a társadalmi ingerültséget csak fokoz­ták azok a felszínre került, s főként etikailag elítélendő esetek, amelyek nyilvánosságot kaptak, és sajnos, sok esetben az államapparátus egé­szére általánosító elmarasztalást váltottak ki. Hosszú ideje viszont kevés figyel­met kapott az államigazgatás felté­telrendszerének komplex vizsgálata. Történtek ugyan elhatározások ko­rábban és a közelmúltban is a köz­­igazgatás korszerűsítésére. Prog­ramirodák bőséges mennyiségben termeltek tanulmányokat, s konkrét lépésekre is sor került. Ezek jelen­tőségét és értékét nem kívánjuk le­becsülni. Azt azonban hangsúlyo­­zandónak tartjuk, hogy a konkrét lépéseket gyakran mégis — az esetlegesség, az improvi­záció, — a nem kellő összehangoltság, és gyakran az előkészítés konspirációja jellemezte. Ez változtatást igényel, beleértve a szakszervezeti részvétel lehetősé­gének biztosítását is. Azt szorgal­mazzuk, hogy átfogó közigazgatási koncepcióban határozzák meg az ál­lamigazgatás funkcióit, az apparátus helyét, szerepét, az iránta támasz­tott elvárásokat, s a racionális mű­ködés szervezeti-technikai feltétele­it. Az államigazgatás dolgozói 1974- ben részesültek legutóbb általános központi béremelésben. Azóta a lét­szám- és bérgazdálkodás liberalizál­tabb lehetőségei alakították a bér- és kereseti viszonyokat. Több éve tettünk már jelzéseket az állam­­igazgatás, s ezen belül különösen a helyi tanácsok dolgozói bér- és ke­reseti színvonalának elmaradásáról, továbbá az egyes főhatóságok bér­­színvonala indokolatlan különbsége­it jelző tendenciák felerősödéséről. Ennek nyomán kisebb korrekciókra sor került ugyan, de sajnos az alap­helyzet lényegileg nem változott. SEGÍTÜNE A NYILVÁNOSSÁG Mit lehet tenni? Az egyik legha­tásosabb eszköz itt is a nyilvános­ság lehet. Széleskörűen és valóság­hűen be kell mutatni az államigaz­gatás helyzetét, munkáját, bér-, ke­reseti, szociális viszonyait. A társa­dalom és az apparátus számára is nyilvánvalóvá kell tenni, hogy egyetlen modern társadalom sem nélkülözheti a hatékony, színvona­las, korszerű államigazgatást, az olyan szervezetet, amely szakágan­ként és szintenként együttműködés­re képes, s a jogalkotás és jogalkal­mazás egységében valósítja meg mindennapi feladatait. Ez viszont nem oldható meg egyrészt az új kö­rülményekhez alkalmazkodni képes és megújulásra kész szakembergár­da nélkül, másrészt rosszul fizetett, s különösen a helyi szerveknél ala­csony színvonalú technikai eszkö­zökkel dolgozó emberekkel. De a hi­teles nyilvánosság lehet az egyik ha­tásos eszköz a közélet tisztaságával, a közszolgálati etikai normák betar­tásával kapcsolatos követelmények garantálására is. A közélet tisztasá­gáért szakszervezetünknek is hatá­rozottan ki kell állnia. A tagsági vitában, s más fórumo­kon is sok szó esik a szakszerveze­tek jogairól. Tudjuk, hogy a szak­­szervezeti mozgalom társadalmi sú­lyát, politikai befolyását, érdekérvé­nyesítési törekvéseinek sikerét első­sorban a tagság bizalma, támogatá­sa, kiállása alapozhatja meg, s ez teheti valóban hatásossá. Mégsem mellőzhetjük, hogy a jellegében és követelményeiben újszerű szakmai, munkavállalói, érdekképviseleti munkát korszerű jogi garanciák tá­masszák alá. Két álláspont ütközését tapasz­talhatjuk a jogi szabályozás kap­csán. Az egyik a­­ munkáltatói érde­kek túlsúlyára törekedve mind sző­kébbre kívánja vonni a szakszerve­zeti jogok körét. A másik a kiala­kult jogi garanciarendszer változat­lansága mellett száll síkra. Úgy vél­jük, önmagában egyik álláspont sem fogadható el. Olyan jogi szabá­lyozásra van szükség, amely egyes elemeiben a maitól részlegesen elté­rő lehet, egész rendszerében azon­ban garantálja a szakszervezetek­nek és tisztségviselőiknek a hatásos érdekképviselethez szükséges jogo­kat. Röviden utalni kívánok a sztrájk­jog közalkalmazottakat érintő vo­natkozásaira. Az állami tervezet az igazságügyi, a fegyveres testülete­ket, a rendészeti szervek dolgozóit kizárja a jog gyakorolhatóságából. Az államigazgatás dolgozóit pedig, fellépésünk és javaslatunk alapján, a kormánnyal kötendő külön szabá­lyozás szerint illeti meg ez a jog. Hangsúlyozzuk, hogy általában sem, s ezeken a területeken sem va­gyunk sztrájkpontiak — mondot­ta a főtitkár. — A jogról azonban, mint végső lehetséges eszközről, fenntartás nélkül mégsem mondha­tunk le. Ezt sem a magyar kormány által elfogadott nemzetközi konven­ciók, sem a nemzetközi gyakorlat, sem hazai viszonyaink nem indo­kolják. Készen vagyunk az említett szférák helyzetének differenciált megközelítésére, a konkrét jogi sza­bályozás során. (Folytatás a 3. oldalon) Pillanatképek az ülésteremből

Next