Közlekedés, 1987 (77. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
2 Számvetés a világpolitikában 1986 méltatását, valódi jelentőségének megítélését természetszerűleg még lehetetlen elvégezni. Hiányzik ehhez a sokat emlegetett „történelmi távlat”, de sok időnek kell eltelnie addig is, amíg legalább a legfontosabb, a meghatározó események főbb körvonalait tisztán láthatjuk. Amíg napvilágra kerülnek a diplomácia szabályai szerint hét pecséttel őrzött titkok, a meghatározó jelentőségű részletek, a felszínen látható események előkészületei, a lényeges előzmények. Ezek nélkül gyakran még azt is nehéz eldönteni, hogy valamelyik eseménynek van-e világpolitikai kihatása, vagy megmarad egy szűkebb régió, esetleg alrégió határai között. A nyolcvanhatos évnek történelminagypolitikai értelemben még a határait sem látjuk tisztán. Annyi bizonyos: a dátumok nem mosódnak össze mechanikusan a naptári adatokkal. Az esztendő nagypolitikai erőfeszítéseire rányomták bélyegüket a két nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolataiban tapasztalható feszültségek, és az ellentétek feloldására vagy legalábbis enyhítésére tett kísérletek. A két világrendszer katonai-politikai szembenállása, a fegyverkezési hajsza és a leszerelési törekvések egyidejű érvényesülése ismét előtérbe helyezte a csúcsdiplomáciát, amely főleg a „két nagy” viszonyát befolyásolta az elmúlt néhány hónapban. Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan első személyes találkozására a svájci minimetropoliszban, Genfben került sor 1985 késő őszén. Az SZKP főtitkára és az Egyesült Államok elnöke feltehetően ekkor tette mérlegre ismételten a várható teendőket, a problémákat, innen számolva a sok konfliktussal, félreértéssel terhes, de nem kevés reményt is nyújtó nyolcvanhatos évet. Ami ezután történt, amire sor került ez ideig, az mind beleszámít a múlt esztendőbe. És gyanítjuk, hogy történelmi-politikai értelemben még jó ideig ide számíthatjuk azokat az eseményeket is, amelyek előkészítenek egy új — esetleg már valódi áttörést jelentő — fordulatot Moszkva és Washington kapcsolatában. Közismert, hogy a genfi „kandalló melletti” csúcstalálkozón mindkét fél kifejtette a saját álláspontját a globális kérdésekről és helyi konfliktusokról. A szovjet és az amerikai megközelítés — nem kevés hasonló elem dacára — számos vonatkozásban ellentétes egymással, éppen ezért várható volt, hogy az első csúcsmegbeszélés nem hoz azonnali eredményt. Ám az ismerkedés megtörtént, és nem kevés zökkenő és akadály után, majd egy évvel később sor kerülhetett egy újabb munkatalálkozóra, ezúttal Reykjavíkban. Látványos eredmények egyik városban sem születtek, annyi mégis elmondható, hogy mindkét fél minden eddiginél nagyobb készséget mutatott a másik szempontjainak — a kölcsönös biztonság és a kölcsönös érdekek — tiszteletben tartására. Minden bizonnyal ez volt az oka annak, hogy a kudarcok hangoztatása ellenére a tárgyalófelek mégis szívesen hivatkoztak a „genfi szellemre” és a „reykjavíki eredményekre”, amelyek végül is megnyitották az utat újabb, rendkívüli, eddig be nem tervezett tárgyalások és kapcsolatfelvételek előtt. Elsősorban a fegyverzetek különböző szféráit érintő, különböző szintű tárgyalások felgyorsításáról van szó. A csúcstalálkozókon a leszerelés valamennyi fontosabb szempontja napirendre került. Így hosszasan tárgyaltak a középhatósugarú rakétákról, az interkontinentális rakétákról, a különböző védelmi rendszerekről, a vegyi fegyverzetekről, a világ egyes térségeibe telepített csapatokról és fegyverrendszerekről. Kitűnt: pillanatnyilag áthághatatlannak látszó akadályok állják a megegyezés útját. Ezek sorában a legfontosabb az, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó feladni csillagháborús terveit és előkészületeit. Nem mond le az atomkísérletek folytatásáról sem, és úgy viselkedik, mintha nem lenne hajlandó tiszteletben tartani az egyenlő biztonság elvét. És csak olyan leszerelési részkérdések iránt tanúsított érdeklődést, ahol egyértelmű a szovjet fölény, ahol a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres erői egyértelműen felülmúlják a NATO-potenciált. Annyi azonban minden félsiker — vagy félkudarc? — után nyilvánvaló: a tárgyalások, az érintkezések eszméje mély gyökeret vert, a kapcsolatok, a konzultációk elhatározott kibővítése éppen ennek adott nyomatékot. A Szovjetunió nemcsak a csúcstalálkozókon kötelezte el magát a leszerelés, a fegyverzetcsökkentés mellett: ezt a politikáját hitelesítette ismételten az SZKP huszonhetedik kongresszusa is. A tanácskozást szinte napra a történelmi jelentőségű XX. kongresszus harmincadik évfordulójára időzítették, emlékeztetve arra, hogy azon a bizonyos kongresszuson is meghirdették a belpolitika és a gazdaság nagyszabású megváltoztatásának programját és azt a világpolitikai irányvonalat, amely végül is megalapozta először az úgynevezett „olvadást”, majd pedig az „enyhülést” — végső soron az európai békesség és a világbéke —, igaz, helyi konfliktusokkal megzavart — meghosszabbítását. A Szovjetunió nagyszabású modernizálási, fejlesztési, gyorsítási programja világossá tette: Moszkva olyan változásokat készít elő, amelyeket csak békében lehet végrehajtani, tehát a Szovjetunió elkötelezetten érdekelt a béke tartósításában. És ennek megfelelően hajlandó közreműködni a békét veszélyesen megzavaró helyi konfliktusok rendezésében is. Mind a csúcstalálkozókon, mind pedig más fórumokon Moszkva képviselői hajlandóak voltak mindenről tárgyalni. Így került szőnyegre ismét az afganisztáni kérdés és a jóindulat jeleként hat szovjet ezredet ki is vontak ebből az országból. (Amely egyébként kénytelen továbbra is elszenvedni a külföldről erőteljesen támogatott ellenforradalmi lázadók támadásait. Szóba került a közel-keleti helyzet is, a munkamegbeszélés azonban csak egymás nézeteinek megismerését szolgálta érdemi közeledés helyett.) Súlyos zavaró tényezőként érvényesült a világpolitikában a nyílt terrorizmussal egyenértékű amerikai önbíráskodás néhány kirívó esete. A Líbia ellen elrendelt terrorbombázás, a nicaraguai ellenforradalmárok és az afgán lázadók nyílt támogatása, Izrael bátorítása újabb és újabb agressziókra — jelzik, hogy töretlenül tovább él az amerikai ágyúnaszád-diplomácia, a nyílt agresszió és az agresszióval történő fenyegetés politikája. Ez tavaly megzavarta a két nagy érintkezéseit, hiszen ismeretes: Moszkva éppen azért mondta le a csúcstalálkozó előkészítését célzó külügyminiszteri találkozót, mert Washington elrendelte Líbia bombázását. Az Egyesült Államok gyakran hivatkozik a terrorizmusra, s állítása szerint világszerte fellép a terrorizmus és a terrorizmust támogató országok ellen. Líbiát is terrorizmussal vádolta, most kiterjesztette a vádat Szíria ellen, Irán pedig már rég ott van az amerikai feketelistán. Mégis kipattant: az Egyesült Államok, képviselőinek és vezetőinek minden fogadkozása ellenére fegyvereket és alkatrészeket szállított a terrorizmussal megvádolt Iránnak. Reagan kínos magyarázkodásra kényszerült, munkatársai egy része szembefordult vele, de a Fehér Ház nem mond le arról, hogy kerülő, törvénytelen utakon megpróbálja maga mellé állítani az amerikai fegyverekre nyilvánvalóan rászoruló Teheránt. Amelyet — egy Washington-barát fordulat esetén — „felmentenének” a régi vádak alól. A nyolcvanhatos év tendenciái között emlegetik a „félbaloldal”, a szociáldemokrácia térvesztését, háttérbe szorulását. A francia szocialisták katasztrofális vereséget szenvedtek a parlamenti választásokon, a görög szocialisták pedig helyhatósági választásokon maradtak alul ellenfeleikkel szemben. Válságjelek ezek kétségtelenül, ám korántsem bizonyos, hogy a „tömegek” a baloldaltól esetleg a szocialista-szociáldemokrata jellegű pártoktól fordultak el. A választók a kormány és a kormánypárt ellen szavaztak — helyzetük romlásáért, vagy lelassult javulásáért a kormányt tették felelőssé. A kormányposztokon pedig éppen a szocialisták álltak. A Földközi-tenger medencéjében érvényesült ez a tendencia , de vereség érte a rózsaszínű baloldalt az európai szociáldemokrácia hagyományos fellegvárában, német területen is. Az NSZK-ban a párt egymás után veszítette el a tartományi parlamenti választásokat. A választói elégedetlenség ebben az országban nem fordult a kormányzó kereszténypártok és más konzervatívok ellen. De az NSZK-beli események sem különösen titokzatosak! Az országban megkezdődött a „gazdasági kilábalás”, az emberek közérzete jobb, mint a szociáldemokrata kormányhegemónia alatti — egyébként a visszaeséssel is egybeeső — időkben volt. Krajczár Imre KÖZLEKEDÉS SZAKSZERVEZETI SZABADEGYETEM Szakszervezetek a mai világban Sokféle hírt hallunk és olvasunk más országok dolgozóinak életkörülményeiről, a különböző földrészek szakszervezeteiről. Hála az utazási lehetőségeknek, napjainkban már személyesen is meggyőződhetünk arról, hogyan élnek, mivel küszködnek az emberek Olaszországban és Kanadában, Finnországban vagy Bulgáriában. Ezek az értesülések, benyomások és életképek azonban csak töredékesek lehetnek. Az olyan széles körű és tekintélyes fórum, mint a XI. Szakszervezeti Világkongresszus azonban átfogó, hiteles képet tud nyújtani a világ dolgozóinak helyzetéről, gondjairól, azokról a változásokról és folyamatokról, amelyek korunkat jellemzik, s amelyek közepette a szakszervezetek dolgoznak és harcolnak. Különböző forrásokból tájékozódhattunk a berlini világkongresszus eseményeiről, hallhattunk, olvashattunk értékeléseket e jelentős világfórumról,mindemellett hasznosnak látszik továbbgondolni egyes megállapításait, következtetéseit. A leglényegesebb — hangsúlyozta Gáspár Sándor, a SZOT elnöke, az SZDSZ elnöke —, hogy a gazdasági világválság — elméleti ismereteinkkel ellentétben — nem járt a forradalmi munkásmozgalom föllendülésével, ellenkezőleg: sok nehézséggel kell megküzdeni. Ez a tény kihat a szakszervezeti mozgalomra is, olyannyira, hogy a burzsoázia elsősorban a szakszervezeteket támadja. Miért éppen a szakszervezeteket? Mert a szakszervezetek jelentik a baloldali pártok tömegbázisát. A burzsoázia céljai és taktikája szerint elsősorban a legnagyobb tömegeket tömörítő szakszervezeteket kell meggyengítenie ahhoz, hogy következhessenek a további lépések. (Emlékezzünk csak a lengyelországi események tanulságaira.) A szakszervezetek elleni frontális támadás sokféle módon folyik a tőkés világban. A nyugati teoretikusok előszeretettel hangoztatják, hogy a szakszervezetek konzervatív szervezetek, mert akadályozzák a kilábalást a gazdasági válságból. Érthető a tőkés ideológusok haragja, hiszen a szakszervezetek valóban nem fogadják el a gazdasági bajok tőkés elképzelések szerinti gyógymódját. A burzsoázia támadásának célpontja azonban nem egyszerűen a szakszervezetek tevékenysége, magatartása, jogai, hanem a mozgalom léte. A tőkés propagandisták azt hirdetik, hogy a szakszervezetek ideje lejárt, túlélték önmagukat, fölöslegessé váltak. A szakszervezeteknek — különösen Nyugat-Európában — nemcsak a tőkés támadásokkal kell szembenézniük, hanem azokkal a következményekkel is, amelyek a tudományostechnikai fejlődéssel együttjárnak. Mint ismeretes, a XIX. században olyan iparágakban alakult ki a munkásmozgalom, jöttek létre a szakszervezetek, mint a kohászat, a gépipar, a textilipar, a nyomdászat és így tovább. Az utóbbi időben azonban éppen itt jelentkeztek a problémák, ezek az iparágak kerültek válságba, s ezek a gondok jelentkeztek a szakszervezetekben is. Arról van szó, hogy átalakul a mozgalom hagyományos tömegbázisa: növekszik a műszakiak, a szolgáltató iparban dolgozók száma; azoké, akik részleges munkaidőbendolgoznak, akik nem rendelkeznek szakszervezeti hagyományokkal. És ez nem pozitív tendencia. Fontos azonban tudnunk, hogy ha változik is a bérből és fizetésből élő dolgozók összetétele, nem változik a munkásosztály célja, nem módosulnak érdekei és törekvései, mert változatlan marad a tőkés társadalom lényege, a munka és tőke ellentéte. Ha változik is a szakszervezeti mozgalom összetétele, nem változik a szakszervezet célja és alapvető törekvése, a dolgozók érdekeinek védelme és képviselete. Mi az, ami változik? A harcmodor, a fegyvertár, a szakszervezetek eszközei. Alkalmazkodni szükséges a változó valósághoz, a realitásokhoz, az új körülményekhez, meg kell találni a dolgozó emberek szolgálatának legcélravezetőbb formáit és módszereit. Ilyen irányú megújulásra van szüksége a Szakszervezeti Világszövetségnek is ahhoz, hogy eredményesen tudja felvenni a harcot a tőkés támadásokkal szemben, s az összefogás, szolidaritás erejét, az egységtörekvések erősítését, az akcióegység példáit állíthassa a munkásosztály, a dolgozók érdekeinek szolgálatába, s így gyakoroljon hatást korunk alapvető folyamataira. Erre készült fel, ilyen folyamatokat indított el a XI. Szakszervezeti Világkongresszus. A szocialista országok szakszervezeteinek — mint az SZVSZ tagszervezeteinek — nem kis szerepük és felelősségük van abban, hogyan alakul a nemzetközi szakszervezeti mozgalom helyzete és kisugárzása. Hatásuk azzal arányos, milyen hatékonysággal segítik a szocialista társadalom fejlődését, milyen színvonalon védik és képviselik tagságuk érdekeit. Ez a mi hozzájárulásunk a nemzetközi szakszervezeti mozgalom erősödéséhez, így, s ebben segíthetünk a Borsodi Autójavító Vállalatnál, a FOSPED-nél, a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetének központjában és a SZOT-ban is. Mindenütt a magyar szakszervezetekben. Kárpáti Sándor KERESETPOLITIKA Teljesítmények, keresetek - megfelelő összhangban Szakszervezetünk elnöksége 1986 novemberi ülésén a közgazdasági osztály előterjesztésében megtárgyalta a vállalati éves keresetpolitikai célkitűzések végrehajtásának és a belső érdekeltségi rendszerek továbbfejlesztésének időarányos tapasztalatairól szóló anyagot is. Vállalatainknál az elmúlt évben átlagosan 5—5,5 százalék közötti keresetfejlesztésben részesültek dolgozóink. Ez a növekedési ütem megfelelt az 1986. évre tervezett népgazdasági átlagnak, azonban a ténylegesen megvalósult népgazdasági szintű átlagkereset-növekedéstől elmaradt. Az okokat vizsgálva az elnökség megállapította, hogy szakmánk területén a keresetek a realizált teljesítményekkel összhangban növekedtek, s a teljesítmények alapján az említett nagyságú keresetfejlesztésre nyílt mód. Pozitívan értékelte, hogy a teljesítmények és a keresetkiáramlás megfelelő összhangjának biztosítására a gazdasági vezetők és a szakszervezeti testületek 1986-ban a korábbiaknál nagyobb figyelmet fordítottak. A keresetek alakulását vállalatonként jelentősen befolyásolta az alkalmazott keresetszabályozási forma, az adóterhek fokozódása és a gazdálkodás eredményessége. Eszerint a legtöbb vállalat 3—5 százalék között emelte a kereseteket; a szigorított központi szabályozás választására nyolc vállalat kényszerült, ezeknél 3 százalék alatt volt a keresetfejlesztés; átlagosnál magasabb keresetet néhány szintszabályozásba sorolt vállalat és a bruttó jövedelemszabályozást alkalmazó vállalatok tudtak elérni. A munka nehézségi fokához képest alacsony anyagi elismerés miatt az elmúlt évben tovább nőtt a létszámhiány a járművezetők és a karbantartó szakmunkások körében. Az elnökség kedvezőnek ítélte, hogy a kongresszusi célkitűzéseknek megfelelően a keresetfejlesztések felosztásának elveire vonatkozóan a szakszervezeti bizottságok többsége önálló véleményt alakított ki és terjesztett a bizalmi testületek elé. Az állásfoglalásokban szorgalmazták, hogy a keresetek a teljesítményekhez igazodva differenciálódjanak (MAHART, Malév, Hungarocamion). A Volán és a városi közlekedési vállalatoknál is a lehetőségek határain belül törekedtek a teljesítményarányos keresetek kialakítására, emellett azonban helyenként a létszámhiány feloldása volt a keresetfejlesztések kényszerítő szempontja. A testületi üléseken kialakított szakszervezeti állásfoglalások néhány helyen problémaként vetették fel a keresetek alacsony szintjét, illetve nem megfelelő fejlődési ütemét. Ez egyrészt gátolta az egyéni teljesítményeknek jobban megfelelő kereseti arányok kialakítását, másrészt időnként feszültséget okozott a dolgozók körében is. Az elnökség egyetértett azzal a javaslattal, hogy a jövőben a személyi jövedelmek fejlesztésének arányaira és elveire vonatkozóan minden alapszervezet rendelkezzék szakszervezeti állásponttal, azt széles körben ismertesse és agitatív eszközökkel is segítse elfogadtatását. Helyes az a módszer, ha a keresetpolitikai elképzeléseket még a testületi üléseket megelőzően egyeztetik a közgazdasági bizottság vagy a szakszervezeti bizottság illetékes képviselőivel, így mód nyílik arra is, hogy észrevételeiket az előteri°s7tés kidolgozása során figyelembe vegyék. A vita alapján az elnökség állást foglalt, hogy a testületek és a tisztségviselők továbbra is szorgalmazzák a teljesítményekkel arányos ösztönzési formák kialakítását és támogassák a belső érdekeltségi rendszerek továbbfejlesztését. Szükségesnek tartotta, hogy a testületek az érdekeltségi rendszerek működésének tapasztalatait gyakrabban és célirányosabban ellenőrizzék. Az 1987. évi keresetszabályozás módosításával kapcsolatban az elnökség felhívta a figyelmet arra, hogy a racionális létszámgazdálkodás érdekében teendő létszám-átcsoportosítás vagy esetlegesleépítés igen körültekintően, az érintett dolgozók érdekeinek lehetőség szerinti figyelembevételével történjék. Az előterjesztés tárgyalása kapcsán az elnökség döntött arról is, hogy a keresetpolitika célkitűzéseinek megvalósítása, valamint a belső érdekeltségi és ösztönzési rendszerek fejlesztése témakörben hozott kongresszusi határozatok végrehajtásáról évente két-három alapszervezetet elnökségi ülésen fog beszámoltatni. Dr. Szabó Erzsébet 1987. JANUÁR Tanácskozott elnökségünk Szakszervezetünk elnöksége december 16-án tartotta múlt évi utolsó ülését, amelyen megtárgyalta a vállalati kollektív szerződések végrehajtásáról szóló ötéves beszámolót, és a VII. ötéves tervidőszakra kötött KSZ-ek megkötésének tapasztalatait. Megállapította, hogy a szakma területén a VI. ötéves tervidőszakban a KSZ-ek segítették a terv végrehajtását. Tartalmában érdemi változások tapasztalhatók, a termelés-gazdálkodással összefüggésben. A gazdálkodási szabályzók, a környezet változásának hatásaként jelentős mértékben nőtt a vállalatok belső egységeinek önállósága, korszerűsödött a belső érdekeltségi rendszer. Mind nagyobb szerepet kapott a feladat eszköz- és létszámösszhangja. A törekvések ellenére sem történt előrehaladás a buszvezetők igen magas foglalkoztatásiidő csökkentésében. Az új KSZ-ek — felhasználva a tapasztalatokat — a tervfeladatok mind eredményesebb végrehajtását célozzák meg. Vannak azonban vállalatok, ahol nem valósult meg a beszámoló és az új KSZ egymásra épülése. E helyeken a beszámolóban feltárt problémák: eszközi kihasználás, feladat és munkaidőalap jobb összehangolása, a túlfoglalkoztatás lehetséges médjáinak kidolgozása továbbra is nyitott kérdés maradt. Az alapszervezetek mind erőteljesebben igyekeznek a gyakorlatban is érvényesíteni, hogy a KSZ a vállalati érdekegyeztetés egyik legfontosabb területe. Testületi állásfoglalásaikkal, javaslataikkal befolyásolták a gazdasági vezetést, a munkaerő-gazdálkodás és a munkaidő-kihasználás javítására, a jövedelmek és a teljesítmények jobb összehangolását eredményező intézkedések kidolgozására. A téma tárgyalása kapcsán aktív vita bontakozott ki, amelyben egybehangzó volt az a vélemény, hogy a KSZ-ek formai, tartalmi oldalról megfelelnek a jogszabályi elvárásoknak, azonban a végrehajtásban jelentkeznek problémák. Következő napirendként a szakma területén működő szakszervezeti közművelődési könyvtárak helyzetét és a továbbfejlesztés feladatait tárgyalta. Az elnökség állásfoglalásában rögzítette: a könyvtárak a szakszervezeti kulturális nevelés, a munkahelyi művelődés bázisai, alapintézményei. Tartalmi munkájuk továbbfejlesztése a jövőben is alapvető cél. Major János