Köznevelés, 1969 (25. évfolyam, 1-24. szám)
1969-01-10 / 1. szám
Tisztelettel és jóérzéssel nézem pedagógiai irodalmunk számos termékét: folyóiratainkat, szakirodalmunkat, kiadványainkat. Elismeréssel adózom a pedagógiai tudományok művelőinek, akik elődeik nagy eredményeit túlszárnyalva sok igazolt, átfogó és előremutató igazságot fedeztek fel és tettek már közzé. Figyelem ezek visszhangját a pedagógusok százezres tömegében, s alig hallom. Keresem az eredményeit a gyakorlati munkában, s alig találom. Ne tévesszenek meg bennünket a statisztikák, hogy olvasnak-e, és mit olvasnak a pedagógusok. A kérdőív, különösen, ha névtelen, sok mindent elbír. Meg mernénk-e kísérelni, hogy valamely általunk fontosnak tartott cikket, könyvet tartalmilag, írásban visszakérdezzünk?! Ne nyugtasson meg bennünket a tudományos kutató telefonja, udvarias figyelme akkor sem, ha barát, akkor sem, ha ellenfél. Mit szól a tömeg? Válaszol-e a sok tízezer érdekelt? Hatott-e munkánk a gyakorlatban? Ne a felhők közül kivillanó egy-egy napsugarat nyugtázzuk! Őszintén mondjuk meg: pedagógiai irodalmunk nem elég népszerű a pedagógus tömegek körében. Nem hatol elég mélyre, nem szolgálja hatásosan a kitűzött célokat. Pedig milyen gonddal, mennyi erővel, s nem egyszer milyen nagy anyagi erőfeszítések árán fogalmazódik és születik! Mégis, miért nem termékenyít? Miért nem lelkesít? Mert a pedagógiai irodalom elidegenedett a pedagógus tömegektől! Az elidegenedés oka elsősorban a pedagógiai irodalom nyelvezetében van. Ahogyan ez a nyelv mind elvontabb, szakmaibb s mindinkább „tudományosabb” lesz, úgy távolodnak el egymástól egyre jobban a pedagógiai tudományok művelői és a nevelés gyakorlatának munkásai, mert — bár egyet akarnak — nem egy nyelvet beszélnek. Előttem a pedagógiai irodalom több régi és új kiadványa. Az egyikbe belelapozok. Sokaknak szól, továbbképzésünket szolgálja. Olvasói a legigyekvőbb pedagógusok, akik megpróbálják kiszorítani zsúfolt napjaikból azt a néhány órát, mely elképzelésük szerint elegendő lesz a tudományosabb ismeretek befogadására. A sorban óvónőket találunk, akik túl akarnak lépni a gyermekgondozás puszta gyakorlatán, falusi tanítókat, akiket mint minden másban, az önképzésben is hajt a lelkiismeret, érdeklődő tanárokat stb. Tehát: közömbös embert egyet sem. A könyvben viszont ilyen mondatokat: „Az egész folyamat szervesen összefügg a magatartás motivációjának gazdagodásával és strukturálódásával.” Vagy: „A motiválásnak ez az egyén magatartását közvetlenül irányító struktúrája az egyén aspektusából nézve objektív rendszer, a társadalom szempontjából azonban individuális és szubjektív.” Nem állítom, hogy ezeket a mondatokat nem lehet megérteni. De meg kell mellettük állni. Az idegen szavak szótára is szüksége hozzájuk. Kérem, ne tessék azt válaszolni, hogy ez a szaktudomány nyelvezete. Azt sem, hogy valamikor minden nevelő vizsgázott ezen a nyelven. Az valamikor volt, s ki az, aki biztonságosan meg merné most ismételni a legjobban sikerült szigorlatot is?! Azóta ezt a nyelvet sem a katedrán, sem a tanáriban, sem a gyerekek, sem a szülők között nem használtuk. Pedig ez a nyelv azóta „fejlődött” is, s aki ezzel a fejlődéssel nem tartott lépést, az süketen áll a szövegek előtt. Be kell vallanunk, hogy ez a lépéstartás alig lehetséges. A gyakorlati oktató-nevelő munka a hétköznapi pedagógus erejét naponta felemészti. Pihennünk kell, hogy új erőt meríthessünk. Ha pedagógiai sajtónk nem az újjászületést hozza, A pedagógia nyelve !