Krassó-Szörényi Lapok, 1928. október-december (50. évfolyam, 80-103. szám)
1928-10-04 / 80. szám
ül SfcŐHISTéS ÉREs Sjg érm................... 200 lej. I Nogysd úvrt................50 lej. Fél ívre ...... 100 Léf. I Egy hárs....................17 lej. Kft’.földre negyedévenként 100 lej. egyes szám srh *•- fi S3. ÁRA 4 LEJ L. évf. 80. sz. Csütörtök, 1928 október 4. 9 . JP POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő: Arató Andor. orgyEnife nlacen csütöriSston & vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: U . 03. -----Regele Ferdinand I. (Bonnaz)-ucca 20. sz.-----TELEFON 161. lIBHWMWlÉTIMIIlllMljllFllllll Ilin Lill Ulli riiaiiiiirT^^fflIfyiTl a Népszövetség szeptemberi ülésszaka Zahle közgyűlési elnök záró beszédével végetért. Az ülésszak eredményeinek köteles méltatásában természetesen Zahle elnöknek meg kellett elégednie azzal, hogy az általános megértést dicsérje, mellyel a Népszövetség tagjai a nemzetközi ellentétek békés szabályozásához közelednek. A közeledés a valóságban csigalépésekkel, ha ugyan nem rák módjára történik, de ennek megállapítása tényleg furcsán hangzana a kötelességszerűen biztató zárószavakban. A derék svéd delegátus biztató szavai így sem hangzottak túl lendületesen. „A kábeltornyának építése meghiúsult, mert az emberek különböző nyelveket beszélnek, itt azonban megtanultuk a türelem nemzetközi nyelvét beszélni“ — mondta bölcsen Zahle elnök. Mert igazi türelempróba volt a Genfben napirendre tűzött nagy problémák szinte mindegyikének a megtárgyalása. Az optáns pert újra, már nem is lehet megszámolni, hogy hányadszor, elhalasztották. A kisebbségi kérdést csak úgy mellékesen érintették, de ez is alkalmat adott Briandnak a bölcs kijelentésre, hogy a kisebbségi probléma nem szolgálhat a hatalmasok nyugodt emésztésének megzavarására. Ezt természetesen nem ezekkel a szavakkal mondta Briand, aki mindig meg tudja találni a kettjüs kezű formulát ahhoz, hogy az áldozatok támadó formájában tüntesse föl. Müller kancellárral szemben, aki óvatos diplomáciai hangon mutatott rá erre a kétszínűségre, még szokatlanul éles hangra is ragadtatta magát. A rajnai kiürítés kérdését szintén elhalasztották jobb időkre , hogy a leszerelési tanácskozásoknak stílszerű kíséretet nyújtsanak. London és Párizs fölött a békeszólamok hangoztatásával egyidejűleg a hadirepülőgépek százai gyakorlatoztak s a Rajna vidékén nagyobbszabású hadijátékokat foytattak le, kétségtelenül azért, hogy a németeknek a saját területükön mutassák meg, hogy a francia katonai hatalom, a világ legnagyobb katonai hatalmassága mennyire nem érezheti magát biztonságban tőlük. Ugyanakkor Vorosnov elvtárs, Szovjetoroszország hadügyi népbiztosa a vörös hadsereg háromszázezer katonájával játszott nagyszabású hadijátékot Kiev körüli És Zahle elnök zárószavaiban nem talál más méltatást a népszövetségi munka részére, minthogy az még nem tart ott, ahol a kábeltorony építői tartottak. is Kogalniceanutól Anghelescuig. Mikor a régi Magyarországon többségre került volt a függetlenségi párt s ennek vezérei helyet foglaltak a koalíció kormányában, Rákosi Jenő, a pártnak azokra a tagjaira, akik a kvótaemelés napirendre került kérdésében elkezdtek kényeskedni és az ellenzéki korukban tett kijelentések emlékétől feszélyezve, nem voltak hajlandók a kormány kívánta áldozathoz hozzájárulni, ráidézte a régi cigányadomát, mely ilyeténformán szól. A földesúr megszólítja az udvarán ténfergő cigányt és felmutatva neki egy jó darab füstös szalonnát, kérdést intéz hozzá: — Hát aztán ezt ki eszi meg ? — Én! — felel rá a cigány. Aztán egy nagy pohár pálinkát mutat fel a földesúr és azt kérdezi: — Hát ezt ki issza meg ? A cigány erre is azt feleli: — Én! — Hát ezt az öt fát itt az udvaron ki vágja fel ? - szól a további kérdés. A cigány pedig oldalba löki az időközben az udvarra került hajdút és biztatja, hogy: — Szólj, bibass, már te is! Rákosi Jenő ez adomája véletlenül a „Comité des Délégations Juives“ panaszára adott román kormány válasz olvasása közben jutott eszembe ... Nevezetes megnyilatkozás ám ez a kormányválasz, mely a Magyar Kisebbség 1. év augusztus hava 1-én megjelent 15-ik számában magyar fordításban is olvasható volt. Kitűnik abból többek között az európai nagyhatalmaktól az általuk eszközlött területnövekedések kérdésében követett nemzetközjogi gyakorlat bizonyos logikája. Románia területe például az 1878. évi berlini kongresszus határozatai következtében meggyarapodott. Ámde a berlini kongresszuson résztvett hatalmak e meggyarapodást ahhoz kötötték, hogy Románia változtassa meg a területén lakó zsidóság irányában addig követett politikáját. Nem új dolog tehát a nemzetközjogi gyakorlatban, mit a Trianonban dekretált újabb gyarapodással szemben az 1919. évi párizsi egyezmény a kisebbségeket illetően kikötött és nem új dolog, mint ezt a Magyar Kisebbség hasábjain hónapokkal ezelőtt hivatott toll kimutatta, az sem, hogy a szuverenitás féltésében felette ideges román kormányok a területi gyarapodás mellett reájuk utalt feladatot, mely a lakosság egyes rétegeinek érdekét szolgálná, elutasítják maguktól, közönségesen szólva: elamerikázzák. A Comité des Délégations Juives panaszára adott kormányválasz a múlt egy érdekes fejezetére nézve e részben beismerésben is van, mikor Kogalniceanu Mihálynak La Vielette generálishoz, a moldovai francia főkonzulhoz intézett szavait idézi annak az állításának bizonyítására, hogy „a romániai zsidók izoláltsága a benszülöttektől nem a vallás külömbségéből ered, hanem abból a jelenségből, hogy a zsidó elem egy különálló szellemi alakulat, mely megtagadja a társulást az ország nemzeti életével. Kogalniceanu az idézet szerint azt mondotta 1869- ben, hogy „Romániában a zsidók nem azok, akik egyebütt, a civilizált országokban, itt a zsidók nemcsak egy egész különálló vallásközösséget képviselnek, de a szó legszorosabb értelmében egy, a románoknak teljesen idegen nemzetiséget, eredet, nyelv, erkölcs és érzés szerint. Nos nekünk se jogunk, se okunk nincs arra, hogy az ezen idézetekben foglalt ténymegállapítások helyességét kétségbe vonjuk, de igenis jogunk és okunk van ezzel a ténymegállapítással szemben odaszegezni a magunkét és annak kapcsán fölvetni a jelenlegi hivatalos közoktatásügyi politikát illetően néhány kérdést. Ezt tesszük a következőkben. Tényként állapítjuk meg nevezetesen, hogy Erdélyben és kapcsolt részeiben az imperium változás előtt és idejében a zsidósággal szemben nem az volt a helyzet, mit a zsidó delegáció panaszára adott válaszában a román kormány a múltra és jelenre vonatkoztatva, Romániában egyként fennállónak állapít meg. A zsidó elem Erdélyben jó idő óta nem volt - és a kiegyensúlyozás e részben reánk, magyarokra, háruk feladatát súlyosan megnehezítő bevándorlás mellett sem volt - „egy különálló szellemi alakulat, mely megtagadja az ország nemzeti életével való társulást“. Ellenkezőleg úgy áll a dolog, hogy ha még némi igazságot is tartalmazott Raymond Recoulynak a kormányválasz során idézett 1903. évi megállapítása, hogy t. i. „a zsidók számaránya túl nagy volt a magyarokhoz viszonyítva arra, hogy teljesen asszimilálódva beleolvadni tudtak volna a nemzet testébe, egész-ben a régi Felvidék egy részétől eltekintve, a zsidók, mint ezt különben maga Raymond Recouly is írja, „jó magyar honpolgárok“ voltak, mindenesetre távol attól, hogy olyan különálló szellemi alakulatként kívánjanak jelentkezni, „mely megtagadja az ország nemzeti életével való társulást“. Ha erre nézve bizonyíték kell, az impérium változást megelőző időben működött erdélyi román sajtó nyilatkozatára hivatkozunk. Ok hányszor és hányszor hangzott el itt a „renegát“ zsidó elemet sújtó kárhoztatás a Magyarországhoz való viszonya miatt és hányszor, de hányszor nyert — nem egyszer igen tetszetős beállításban — kifejezést az a tétel, hogy valójában nem is a fajmagyar elemmel van baj a nemzetiségi kérdésben, hanem azért nem tudják a nemzetiségi igények képviselői magukat a magyarsággal megértetni, mert közéjük furakodnak a zsidók, kik főleg a sajtóban, túllicitálnak a legtürelmetlenebb sovinizmuson és lármájukkal megakadályozzák a kívánatos érintkezést. A román sajtóban ez a tétel egyik vezetőszólam és állandó refrén volt. Vajjon mit bizonyít ez? Mindenesetre bizonyítja azt, hogy az impérium változás előtt a magyarság viszonya a maga zsidóságához feltétlenül jobb volt, mint a romániai románságnak a magáéhoz és semmiesetre se volt úgy jellemezhető, hogy (ismét a zsidók panaszára adott kormányválasz szavait idézzük) „a zsidó elem különálló szellemi alakulat, mely megtagadja az ország nemzeti életével a társulást“. Hogy ebben a magyarság türelmességének és szabadelvűségének része volt, ez talán nem is igényel bizonyítást. Viszont maga az, hogy az impériumváltozáskor az új rezsim a lecsatolt terület magyarságát (és ezt még sokkal inkább, mint a többit) történelmi alapon természetszerűleg kialakult olyan viszonyban találta a zsidósággal, mely az államkormányzat ideális nézőpontjából legalább is kielégítő volt, amennyire teljes bizonyossággal állapítható meg mint tárgy, épp annyira könnyűvé is tette az új rezsimre nézve ennek a kérdésnek további kezelését. Azt ugyanis talán nem szükséges fejtegetni, hogy az úgynevezett nemzeti állam nézőpontjából is sokkal előnyösebb, ha a polgárok megoszlása nem széleskörű, azaz, ha a megoszlás kevés és nem számos csoportot mutat fel és ha e csoportok között bizonyos kohézió és összhangzás van. És mit tett és tesz ezzel szemben a liberális kormány közoktatásügyi politikája ? Mintha valamennyi valaha élt államférfia közül egyedül Metternich lehetne előtte az ideál, teljesen és brutálisan magáévá tette és folytatja ennek a divide et impera jelszavával jellegzett politikáját, mely annak idején a Habsburg dinasztiát a legsúlyosabb válságba sodorta. Metternichet magát a kormányrúd mellől a saroglya zugába kergette. Különös előszeretettel foly ez a Metternich utánzás a zsidókérdésben is. A cél az, hogy a zsidóságnak a magyarság irányában ezen a földterületen évtized előtt de lege azt is kialakult viszonyát megbontsa, felzavarja, összekuszálja és a helyén teremtett káoszból a romanizálás egy új útja megnyitásának kétes értékű dicsőségét kihalássza. Kétes értékűnek mondjuk ezt a dicsőséget, mert tisztában vagyunk azzal, hogy az a zsidó elem, mely a luminózus kormányválasz ismételten idézett szavai szerint „egy különálló szellemi alakulat, mely megtagadja az ország nemzeti életével a társulást“, annál inkább lesz tényleg ilyenné, minél többször juttatják hatalmi erővel eszébe, hogy ő a kormányférfiak szemében ma is, mint Kogalniceanu idejében, egy eredet, nyelv, erkölcs és érzés szerint teljesen idegen nemzetiség, melyet éppen ezért egészen különlegesen kell kezelni, melytől az iskola megválasztásának jogát is meg kell tagadni, melyet vallása okából eo ipso külön nemzetiségnek kell tekinteni és az alternatíva elé kell erőszakosan állítani, hogy vagy deferál az elrománizálás törekvéseinek, vagy pedig kultúrájában, szellemében, nyelvében visszafejlődik oda, ahonnan az általános európai közszellem hatása alatt már jó egy évszázzal ezelőtt kievickélt volt. Az ilyesmiben excelláló különleges kezelésnek a Kogalniceanu 1869.-ben tett nyilatkozatában jelzett okai ma már nem állhatnak fenn és ha az államkormányzás nem nagy dicsőségére mégis fennállanának, abból éppen az eddigi kezelés időszerűtlenségére, helytelenségére lehet és kell következtetni. Anghelescu azonban ma is ehhez a módszerhez ragaszkodik. Pedig ma már nincs olyan orvosi rendelő, amelyben az 1869.-iki „felcserek“ metódusa szerint eszközölnék a műtéteket. A Rákosi Jenő cigányadomája ellenben örökéletű marad. Váradi Aurél.