Krassó-Szörényi Lapok, 1936. július-szeptember (58. évfolyam, 52-76. szám)

1936-07-02 / 52. szám

Csütörtök, 1936 julius 2. ARA 3 LEJ LVINI évf 52 sz az SfcOFIZSTtfS ÉRH: Egy évre................... 200 !«­. . N»gyed évre . . . . Pér érts...................100 !•]. 5 Egy hóra................. KflllMdra negyadévenkén! 100 !•). Magyarországon negyedévenként 3*25 Pengd egyes szám erh 3­~ fees. 50 lej. 17 lej. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő: Arató Andor. iiiiwnwinBBiwiniiwnBifiwwiffíHffriMMEWfiiirTiiiB'TMW'í HfOi­renik mind» csat 8pI6Ic8d és Pitámp Szarkesztőség és kiadóhioalal: bU009 Regele Ferdinand I. 36. sz. TELEFON 10*. Nemzetünk szemefényéről, ifjúságunkról mind több és több beszéd hangzik el mos­tanában. Egyesek elismeré­süket fejezik ki irántuk, má­sok kemény bírálatot gyako­rolnak felettük. Nem állunk egyik párt mellé sem, hiszen mindket­tőnek igaza van, mert van­nak ifjak, akiket az igazsá­gos, szigorú bírálat megillet, de vannak nagy számmal olyanok is, akik minden el­ismerést megérdemelnek. Mert látunk ifjakat, akik már megöregedtek anélkül, hogy fiatalok lettek volna. Akiknek arcán a fiatalság örömrózsája helyett az öreg­ség mély barázdái mutatkoz­nak. Koravének ők, akik élő koporsók és halott lelkek, akik nem támadnak fel talán soha : nagypénteki ifjak. Látunk azonban egy más­fajta ifjúságot is, mely szem­be mer nézni az élettel s élni akar, akik még az öregkor napjaiban is fiatalok akarnak maradni. Van ko­molyan dolgozó ifjúságunk is, melynek még haló porai­ból is kalászok nőnek ki. Ifjak, akik meg tudják látni ennek a sokat szenvedett magyar népnek a sebeit és gyógyító munkába állnak. Ifjak, akiket az élet gondja és baja nem öregít meg, sőt fiatalabbá, erősebbé tesz. Van ifjúságunk, amely hisz a komoly, odaadó mun­ka sikerében és amelynek a munka öröm és nem teher, aki érzi és tudja, hogy egy nemzetnek a jövőjét hordozza magában s éppen ezért te­remt és alkot. Ifjúság, amely nem siránkozva, reményt­­vesztve tétlenül szemléli a romokat, hanem hittel és örvendező szívvel, megsok­szorozott erővel építi az utat egy szebb és boldogabb jövő felé. Ezt az ifjúságot a kemény, de szeretetteljes bírálat ne­veli, az elismerés pedig ál­dott munkára ösztönzi. Ez az ifjúság hívő, alkotó, meg­vigasztalt ifjúság , pünkösdi ifjúság. Ez az ifjúság már tudja, hogy ő a nemzet szemefénye és jaj, ha egy nemzet meg­vakul. Ezt kell megérteni minden magyar léleknek, ifjúnak és öregnek egyaránt, hogy kö­zös, lelkes munkával töltsük be hivatásunkat, amelyre Is­ten és a történelem elhívott bennünket. .. Charter-sors vagy lelkesedés Írta: Jakabffy Elemér dr. Az Országos Magyar Párt bánsági tagozatá­nak f. é. június hó 28-án megtartott tisztújító köz­gyűlésen elmondott elnöki megnyitó. Nemzeti közéletünk egyik sajátossága, hogy ha annak sze­repvivői közül valaki ellen bármilyen gyanú, vagy vád merül fel, amelyet hivatott tényezők magukévá tesznek, az illető, aki ellen a gyanú felmerül, mindaddig távol tartja magát a közsze­repléstől, amíg a hivatott tényezők meg nem állapítják, hogy a gyanú, a vád indokolatlan, jogtalan volt. Nemzeti életünk ezen sajátosságának folyománya az, hogy ma itt az ügyvezető elnöki szék üresen áll, hogy Ungár Adolf dr. ügyvezető­ elnök úr közöttünk meg nem jelent. Azt hiszem, valamennyiünk meggyőződése, hogy rövidesen a pártatlan román bíróság megállapítja azt, amit mi hiszünk és vallunk, hogy Ungár Adolf dr. múltja makulátlan és ezért a to­vábbi közszereplésre érdemes. Ha majd ennek az ítéletnek bir­tokában leszünk, térünk vissza erre a tárgyra és világítjuk meg a vádemelés előzményeit és annak politikai vonatkozásait. Mélyen tisztelt Uraim! Nyolc esztendővel ezelőtt ugyanezen a napon e város falai között nagy ünnepet ült a Bánság ma­gyarsága. Fáradságos szervezkedés után általános tisztújító köz­gyűlést tartott, amelyen megjelent az országos pártvezetőség is, hogy kifejezésre juttassa azt az elismerést, amely a szervezkedés fáradságos munkájáért kijárt. Ennek a munkának élén Ambrózy Andor báró állott, aki­nek emléke előtt mindenkor tisztelettel kell meghajolnunk, vala­hányszor ugyanazon célból jövünk össze, amelyért ő annyit fá­radozott, olyan lelkesen dolgozott. Akkor, nyolc év előtt elhangzott beszédemben nem a sé­relmeket panaszoltam fel, hanem külföldi tapasztalataim alapján annak a reményemnek adtam kifejezést, hogy helyzetünk idővel megjavul. Ha Önök az elmúlt nyolc évre visszatekintenek, úgy kétségtelenül érthetővé lesz az a felfogásuk, hogy tévedtem, mert sorsunk mindig keservesebbé és keservesebbé válik. Az egyén életében nyolc év hosszú idő, a nemzet életében csak parányi és ezért én ma is vallom azt a felfogásomat, ame­lyet nyolc év előtt hirdettem , hogy helyzetünk idővel, sőt, azt hiszem, már a közel­jövőben jobbra fordul. Ámde önök joggal kérdezhetik, mi táplálja bennem ezt a rendületlen hitet, amikor, ha magam körül nézek, annyi magyar érték pusztulását, annyi iskolában a magyar szó elnémulását, annyi magyar birtoknak más kézre jutását, annyi magyar ipar­engedélyes és kereskedő tönkremenését, annyi magyar hivatal­­vesztését és mindezeken felül annyi magyar hitehagyását látom? Nos, ezt a rendületlen hitemet történelmi ismereteim és a nemzetközi szervezetekkel való érintkezésem adja. A történelem szerint négyszáz évvel ezelőtt az ír néppel szemben a felette uralkodó angolok odáig mentek kíméletlenségük­ben, hogy megparancsolták : minden ir tartozik bajuszát leborotvál­­tatni, hajfürtjeit levágatni, a nemzeti ruhát és köpenyeget el­hagyni és gyermekeit kizárólag angol nyelven taníttatni. Az irek által lakott terület egynegyed részére angol telepeseket tettek. A földbirtokosokat, a nemeseket kiüldözték régi birtokaikból, negy­venezer itt külföldre kergettek, sokat bebörtönöztek és kivé­geztek. Ez az angol politika odavezetett, hogy az 1841. és 1851. évek között, vagyis tíz év alatt Írország lakossága annyival fo­gyott, mint ahány magyar most Romániában él. És mindennek ellenére ma szabadságnak és az emberi jogok teljességének ör­vendenek az írek. Az angol világbirodalom nem tudta megsem­misíteni azt a kicsiny nemzetet, amely sokkal kisebb, mint a magyar. Lengyelország első felosztása alkalmával az úgynevezett Netzdistrikt Nagy Frigyes birtokába jutott. Miután ezt a terüle­tet gyéren, de kizárólag lengyelek lakták, a porosz király el­határozta, hogy itt kolonizál és germanizál. Ennek folytán felparcelláztatta a nagybirtokokat és az egyes kis jószágtestek tulajdonosaivá csatákban kitűnt német altisztjeit tette. Az installáló okmányban azonban parancs is foglaltatott. A király arra kötelezte a megajándékozott altiszteket, hogy ha­ladéktalanul nősüljenek meg és pedig kivétel nélkül lengyel nőt vegyenek feleségül. Legyenek példás férjek és családapák, ámde házukban csakis német szó hangozzék. Ha pedig az asszony ennek a rendelkezésnek ellene szegülne, ne feledjék, hogy tar­solyukban magukkal vitték az altiszti pálcát is. Nagy Frigyes intézkedése kellő eredményt nem hozott. Ez­ért Bismarck 1886-ban új kisebbségi politikához folyamodott. Százmillió márkát szavaztatott meg, amellyel összevásárolta a len­gyel nemesek birtokait és ezeket szétosztották az újabb német telepesek között. De a telepesek szerződésében egy különös pont is szerepelt, nevezetesen az, hogy lengyel nőt feleségül venniök nem szabad, mert ellenesetben telepeiket vesztik. Szóval: Nagy Frigyes azt hitte, hogy a lengyel asszonyokat a férjek elnemzet­­leníthetik, Bismarck azt hitte, hogy a lengyel asszonyok az el­­nemzetlenítésnek legnagyobb akadályai és egyszer velük, máskor ellenük igyekeztek a németek kisebbségellenes politikájukat foly­tatni, az eredmény pedig az lett, hogy ma szabad és az emberi jogok teltét élvezi az egész lengyel nemzet. Ezek a történeti példák igazolhatják, hogy elnyomással, a jogok csorbításával vagy megtagadásával a nemzeti érzést meg­semmisíteni nem, sőt ezt csak felfokozni lehet. Az elmúlt évtized alatt tízszer tettem meg az utat a világ politikai központjába , Genfbe. Az egyik ilyen utazásom júliusra esett, amely hó közepén, 14-én ünnepült mindenütt, ahol fran­ciák élnek, ennek a nemzetnek legnagyobb ünnepét: a Bastille lerombolásának emlékét. Ugyanis — amint ismeretes - 1789-ben ezt a Páris köze­pén levő várszerű fogházat megtámadta a tömeg, szétrombolta és a politikai foglyokat kiszabadította. A nagy francia forradalom kitörését ettől a naptól számítják és mert ez a forradalom hozta meg a nagy tömegek szabadságjogait, ünnepük ennek emlékét mindenütt, ahol franciák élnek. Genfben végignéztem a nagy ünnepi felvonulást és elol­vastam a lapok vezércikkeit is. Az egyikben megemlítették, hogy egy lyoni kiskereskedő, Chaver, aki szintén részt vett a Bastille lerombolásában, a szabadságnak olyan lelkes híve volt, hogy ennek az épületnek egy szikladarabját magához vette és azután egy hétig alig néhány órai pihenéssel éjjel nappal haza felé gya­logolt és minden podgyásza csak ez a szikladarab volt, amelyet azután Lyon egyik oltárára helyezett, a szabadság diadalának örök emlékére. Nem telt el három év és ezt a kiskereskedőt halálra ítél­ték és kivégezték azok, akik őt a szabadság ellenségének mon­dották. Azután nem telt el egy félév és kivégezték azokat, akik magukat nagyobb hazafiaknak tartották, mint amilyen a kiske­reskedő volt, néhány hónap múltán pedig ezek kivégzői is a vérpadra jutottak, megint azért, mert még náluk is nagyobb ha­zafiak jelentkeztek. Szóval pusztították és gyilkolták egymást a jobb, a még jobb és a legjobb hazafiak. De egyszerre csak, mintha máról-holnapra valami új gondolat, új érzés szállta volna meg az embereket. Egy­szerre észrevették, hogy nem azok a hazafiak, akik hangos szóval, gyűlölködéssel rombolnak. Észrevették, hogy az igazi hazafiak azok, akik rendet és békét akarnak és rendet és békét terem­teni tudnak. És ezzel beállott a francia nemzet fénykora, amely mindaddig tartott, amíg a zsarnoki őrület milliókat a népek le­igázásának áldozatul nem dobott. Kedves magyar véreim! Ha erre a történelmi példára gon­dolunk, akkor eszünkbe juthat, hogy Románia egyik legpuritá­nabb államférfiénak, Duca Györgynek, a volt miniszterelnöknek és külügyminiszternek azért kellett gyilkos kéztől meghalnia, mert nem tartották elég nagy hazafinak és néhány hét előtt még

Next