Krassó-Szörényi Lapok, 1937. április-június (59. évfolyam, 25-47. szám)
1937-04-01 / 25. szám
Csütörtök, 1937 április 1 LIX. évf. 25. szÁRA 3 LEJ » u «t'ömrrís 8nai 200 M. * Negyed tm ... ....................106 tel I Egy hóra .... KilltWdre negyedévenként KW tej. Magyarországon negyedévenként 3 75 Pengi e®ves szám érb s*~ ires 90 Mi 17 lej POLITIKAI LAP RegicM mívSn ciBtritikai és vilin 19 Szerteesztőség és hincéhivatali b0691 =-■== Rebek Ferdinand I. M. sz. :■, TELEFON 104. Lugoj magyar választóihoz! Pár nap választ el mindössze a tanácsválasztástól. Ez utolsó napokban a választási propaganda mindenik lista hívei részéről nagyobb lendületbe ivel. Mint előrelátható volt, egyesek ilyenkor nem idegenkednek céljaik eléréséhez a valóság elferdítésétől sem. Magyar választók! Óvakodjunk hasonló eszközök igénybevételétől. Magyar embernek csak úgy lehet becsülete, ha az igazság útján jár és együttmunkálkodik testvéreivel. Az együttmunkálkodás, az összetartás, az egység és a tisztesség a mi legfőbb oltalmunk. A magyarság határozott! Ez a határozat úgy szól, hogy a magyarság az 1. sz. listát támogatja! Magyar választók! Az igazság csak egyféle lehet! Az egység nem engedi meg a széthúzást. E város egész magyarságának érdeke ellen vét, aki nem támogatja minden erejével az 1. sz. lista győzelmét. Európában emelkedett a búza vetésterülete A római nemzetközi mezőgazdasági intézet most teszi közzé első jelentését a búzával bevetett területek nagyságáról. Nem minden európai országból érkeztek be még a pontos adatok, de az eddigi jelentésekből meg lehet állapítani, hogy a búzával bevetett terület nagyobb, mint az előző évben és eléri vagy talán felül is múlja az 1935-ös rekordot. Az európai országok közül csupán Csehszlovákiából és Lengyelországból jelentettek kisebb vetésterületet. A magyar adatokat a jelentés még nem közli. Amennyire eddig ismeretes, a kedvezőtlen őszi időjárás miatt nálunk mintegy 15 százalékkal kisebb területet vezettek be ősszel, mint az előző évben, de ha a tavaszi időjárás kedvező lesz, akkor valószínűleg sikerülni fog a hiányt pótolni. ■i—iiwwi a— I—B——B— — A magyar színészet ügye a parlamentben A kamara febr. 26-iki ülésének gazdag napirendjének első törvényjavaslata a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló volt s azt is gondolták honatyáink, hogy kisebb jelentőségű kérdések ledarálása után ez a javaslat kerül szőnyegre. Meglepetésszerűen azonban ilyen meglepetések már olyan gyakran előfordulnak, hogy nem is hatnak túlságos meglepően a napirend anyagából a színházi törvényt szedték elő, amely a román nemzeti színházak és operák szervezetét és működését szabályozza, közben azonban igen érzékeny csapásokat mér az amúgy is már csak tengődő kisebbségi színészetre. Szerencsére ott voltak a poszton kisebbségi szónokaink: Kräuter Ferenc a német és Wilfer József a magyar párt részéről és jelen volt mindkét pártnak több tekintélyes képviselője ; ezúttal se hangzott el a két - nyilvánvalóan rögtönzött - beszéd hiába, mert a miniszter, aki a bizottságban még hajthatatlan volt, most néhány értékes kijelentést tett, sőt hajlandónak nyilatkozott a két párt által aláírt módosító indítványokat megszívlelni. Kräuter Ferenc beszédében megdicsérte a törvénynek a román színészetre üdvös intézkedéseit, de leplezetlen őszinteséggel feltárta a kisebbségellenes szakaszokat, melyek az ország egyetlen német társulatának működését lehetetlenné teszik. lamandi miniszter többször félbeszakította Kräutert, hangsúlyozva, hogy nemcsak az egyetlen német társulatra kell gondolnia, azt nem szándéka bántani, de kivételt nem tehet, mert az egyiknek adott koncesszió a másikra is vonatkozik. Több román szónok után Wilfer Józsefre került a sor, aki a következő beszédet mondotta : Elnök úr, Képviselő urak ! Mikor kezembe vettem a színházi törvény javaslatát, az volt a szándékom, hogy félreteszem a politikai szempontokat, hiszen ezekkel amúgy se szoktam visszaélni és csak egy szerény szakember érdeklődésével fogom a drámai — éspedig úgy a vokális, mint a zenei művészet felkarolására hivatott intézkedéseket tanulmányozni. Én t. i. a jogi stúdiumok mellett állandóan iparkodtam zenei kiképeztetésemet is elnyerni s jogi doktori diplomával a zsebemben ültem be a színházi karmester székébe, majd évtizedeken át vezettem és vezetek zene- és énekkarokat, sőt zenepedagógiával is foglalkoztam ; nem ismeretlen ez a munkásságom, hiszen az önök feledhetetlen Grozavescu Trajánjának és nem egy kiváló muzsikusuknak én voltam az első mestere. Ezt csak azért említem fel, hogy megértsék, mennyi őszinte örömmel olvastam volna a román színház érdekeit szolgáló, valóban kitűnő intézkedéseket, ha mély sajnálatomra nem kellett volna azt tapasztalnom, hogy a román színészet ügyének szolgálatával egyidejűleg a kisebbségire végzetes csapást mérnek. Fájdalmasan érzem, hogy sokkal nehezebb a szerepem, mint Kräuter barátomé: ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy németeket képvisel, nekem meg az a szomorú feladatom, hogy szegény magyar véreim nevében beszéljek. Rigó (liberális): Miért szomorú ez a szerep ? Wilier: Mert érzem, hogy mennyi elfogultsággal kell megküzdenem és félek, hogy erre gyönge vagyok. A miniszter úr elfogultságát, ha tárgyilagos akarok lenni, meg kell ezúttal értenem. Iamandi: Kérem képviselő úr, én pártatlanul végzem kötelességem, elfogulatlan vagyok s nem nézem, ki a magyar, ki a német. Önt pedig személy szerint mindig szerettem és sokra értékeltem. Wiler: Köszönöm a közbeszólást, de újból hangsúlyozom, nem csodálom, ha a miniszter úr elfogult velünk szemben. Hiszen én is olvasom nap-nap után a lapokat, melyek teli s tele vannak „felháborító“ adatokkal a magyar színészet irredentista, román-ellenes, tehát veszélyes működéséről. A lapokkal egyidejűleg érkeznek a hivatalos jelentések, amelyek csak olajat öntenek a tűzre, növelik az idegességet ellenünk, s nincs módjában sem a miniszternek, sem kiváló szakközegének, a színészet ügyek vezérigazgatójának a hírek és információk hitelességéről meggyőződni. Valósággal érthetetlen az az ellenszenv, mellyel a magyar színészet működését fogadják, s olyan helyről is támadnak, ha nem nyíltan, hát a suba alatt, ahonnan ezt a legkevésbbé várnák. Csak a legutóbbi esetre utalok. Timisoarán magyar műsoros est rendezését tervezték, s Sabin Dragoiu úr, a jeles komponista, Bartók Béla tanítványa, ki tudvalevőleg bánsági színészeti és művészeti felügyelő, azt mondta a rendezőségnek, hogy javaslata már lement a minisztériumba, ott kell az engedélyt szorgalmazni. Elgondolhatják meglepetésemet, mikor Bucureştiben megmutatják a „javaslatot“: „kérem, ne engedélyezzék.“ Hát Uraim, én sohasem voltam meggondolatlan s ha e javaslatnak csak legparányibb okát tudnám, egy szót se szólnék. De hogy egy kifogás alá semmiképp sem eshető előadás pusztán barátságtalan érzületből olyan színben tüntettessék fel, — hivatalosan még hozzá! — amelyről az illetékes fórum joggal vonhat le súlyos következtetéseket, bizony csak szomorú szerep az ilyen célzatok ellen küzködni. Talán én volnék hivatva elsősorban e kérdésről beható eszmecserét folytatni a miniszter úrral, akinek mindig éreznie kellett, hogy én csak igaz ügyért exponálom magam és soha félre nem vezettem a felelős kormánytényezőket. Sajnos, mindketten nagyon lekötött, elfoglalt emberek vagyunk, nincs módunkban a magyar színészet működéséről a megkívánt részletességgel tárgyalni s talán ez az oka, hogy az előttünk fekvő javaslat magán viseli az ellenünk hangoltságnak és tájékozatlanságnak nyomait. Kräuter barátomnak meggyőző erővel kifejtett kifogásait nincs szándékomban megismételni, ezzel csak türelmüket meríteném ki s különben is a részletes tárgyalások során alkalom nyílik módosító javaslataink előterjesztésére. De már most az általános vita során rá kell mutatnom legalább néhány végzetes intézkedésre, melyek világot vetnek a bennünket fenyegető baj nagyságára. Kräuter barátom súlyos aggodalmának adott kifejezést, mert a 4. szakasz szerint a községek és megyék a tulajdonukat képező színház épületét kötelesek átadni kizárólagos használatra a román nemzeti színházaknak; e szakasz még a lehetőségét is elveszi annak, hogy a városok és megyék vezetői emberséges érzületből a kisebbségeknek is rendelkezésre bocsássák a színházat, még ha az üresen áll is. Erre a miniszter úr megnyugtat bennünket és megmagyarázza, hogy távol áll a törvényhozótól s nem is fog előfordulni, hogy a kisebbségek ne kapják meg a színházat. Engedje meg a miniszter úr, sok éves tapasztalatomra hivatkozva meg kell mondanom, hogy a javaslatok tárgyalása alkalmával elhangzó miniszteri kijelentéseket eddig még soha se vették figyelembe sem a hatóságok, sem a bíróságok, még akkor se, ha a törvény szövege csak homályos volt. Hát még mi lesz, ha a törvényszöveg kifejezetten ellentétben áll a miniszteri deklarációval ? Rá kell mutatnom a román színészet nagy előnyére: szubvenciót kap és nem fizet adót; világért sem irigylem tőle, sőt helyeslem, de vájjon megegyezik-e az egyenlő elbánás elvével, mikor a kisebbségi színészet teljesen nélkülözi a közpénzek szubvencióját, amihez pedig nemzetközi szerződésekkel biztosított joga van, s viseli a súlyos adóterheket is. Érthetetlenül állok meg a 145. szakasz előtt, amely feljogosítja a polgármestereket és községi bírókat, de még az illető községben működő román színház igazgatóját is, hogy az államra veszélyes, erkölcstelen, vagy románellenes kisebbségi előadást azonnal beszüntetheti. Nem fogják rólam föltételezni, hogy erkölcstelen, vagy nemzetsértő szándékok védelmezőjének csaptam föl, de azt be fogják látni, hogy a bíró úr ott a községben nem hivatott ilyen kényes kérdésben dönteni, nem is beszélve arról az alig kitapogatható határról, mely a román színház direktorának nemzeti érzékenységét zsebének érdekeitől elválasztja, s mire a miniszter urat meggyőzhetjük, hogy a helyi fórumok tévedtek, már a tönk szélére került a kisebbségi társulat. Ezek és más kifogások sok érthetően súlyos aggodalommal töltenek el bennünket és nem tudom elhinni, hogy a miniszter úr, aki engem évek óta barátságával és bizalmával megtisztel s igy bizonyára meg van győződve szándékaim tisztáság