Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)

1990-11-16 / 98. szám

10 --------------- HALAT-VflDAT |-------------­ A Kurír vadásza: BODROGI GYULA CSERKELÉS C­serkelés a vadászat­ban azt jelenti, hogy a vadász erdőről er­dőre, bokorról bokorra átku­tatja a területet vadat keresve. Ha sok a vad, gazdag lehet a zsákmány, ha kevés, előfor­dulhat, hogy üres kézzel megy haza a vadász, így van az erdőben, de hogy van ez a városban? Nézem a tévét, olvasom az újságot, hallgatom a rádiót, hallom, látom, milyen nagy a szegénység kicsi erdőnkben, illetve kicsi hazánkban. Adós­ság, elszegényedés, hitelek, kölcsönök,­ magas árak, ala­csony bérek. Kiábrándítóak ezek a hírek. De csodák csodája, ahogy nézem rozzant kis takarék-­­ könyvemet, azt, látom, hogy van benne egy kis pénz. Talán elég egy konyhabútorra. „A tett halála az okoskodás”,­­gondoltam és határoztam. A régi konyhabútort úgy ahogy volt, elajándékoztam, az OTP-ből kivettem a pénzt és irány a bútorüzlet. Ebben a nagy elszegényedésben úgyis én leszek az egyetlen vevő, az áruházak biztosan roska­doznak az eladatlan áruktól. S mivel már üres a konyhám, csak meg kell venni a bútort és hazaszállítani. És itt kezdő­dött a városi cserkelés különös története. Az első „bokor­ban”, vagyis bútorüzletben már láttam is szépet, olyant, amit érdemes lenne megven­ni, de mondták, hogy pillanat­nyilag elfogyott. Cserkeltem tovább, ugyanaz történt, a drága „vad” onnan is elillant. A harmadikban, a negyedik­ben is így jártam. Benéztem a Bella Casába a Karinthy úton is, ez egy olasz érdekeltségű bútorüzlet. Gyönyörű kony­habútorokat láttam, elmond­tam, mit szeretnék, írtak, szá­moltak és egy olyan összeget hoztak ki, ami meghaladta a képességeimet. Na, mondom, gyerünk a Domusba! A har­madik emeleten kiállt elém a „vad”, Tisza Bútorgyár ter­méke. Ez az. Ezt kell meg­venni. Céloztam és megszó­lítottam az eladót. - Igen - mondta csoda kedvesen -, ez tényleg szép, nekem is tetszik. Három hónap múlva az öné. - Miért? Most kezdik csi­nálni? - kérdeztem bambán. - Nem. Dehogy. Csak az ed­dig beérkezők már el vannak adva. - De hát ez 90 ezer forint! - Igen, kb. - És ki tudja ezt, rajtam kí­vül megfizetni? - Ó, nagyon sokan. Sól van­nak, akik 150, 200, 350, 400 ezeren is vesznek... - Ebben a szegény ország­ban? - Én se nagyon énem. Lehet, hogy azon vagyunk ilyen szegé­nyek, meg nagyon sokat köl­tünk. Hallgattam az eladó szavait és eszembe jutott egy vacsora története. Egyszer volt, hol nem volt. Vettem egy szép nagy bél­színt. Kilója hatszáz forint. Meg egy szép nagy libamájat, kilója ezeregyszáz forint és egy kis gombát.­­ A többi hozzávaló már megvolt ott­hon. A bélszínt szeletekre vágtam, erős ujjnyi szeletekre, megsóztam, megmustároz­­tam, egy kis borssal meg­hintettem, aztán a szeleteket egymásra rakva betettem a frizsiderbe egy kicsit érlelőd­ni. A libamájat ugyanannyi szeletre vágtam, ahány szelet volt a bélszín. Vajban egy kis apróra vágott hagyma pirul, hozzá a szeletke gombák, pet­rezselyem zöldje, hámozott, apróra vágott paradicsom. Persze némi só vagy vegeta. Nem nagyon agyonfőzve, süt­ve, csak úgy átforrósítva, finoman, hogy az ízek külön maradjanak, csak a „dal­lamuk” legyen egy. Előszed­tem a bélszínt meg a liba­májat. A bélszínről lekapar­tam a mustárt meg a borsot, de úgy, hogy jusson is, marad­jon is, és minden szeletet hir­* télen pici olajon megsütöt­tem, vagy inkább az erős tű­zön „megkapartam”. Aztán egy tepsiben, amit szalonna­­szeletekkel körülterítettem, leraktam a bélszínt, rá a liba­májat és a tetejére azt a ragut, amibe belekevertem azt a kis borsos mustárt, ami a bélszín­ről lejött. Az egészet, csak a színe miatt meghintettem egy kis pirospaprikával. És amikor megérkezett a tizenöt vendég, asztalhoz ültettem őket, és a tepsit betettem az előmele­gített sütőbe. Éppen csak egy aperitifet ittak, néhány percig beszél­gettek, s én már hoztam is a finomságokat. Mindenkinek jutott néhány­­ falat, amit a gyönyörtől jajve­­székelve fogyasztottak el, kb. 15 másodperc alatt. A tepsi úgy kiürült, mintha soha nem lett volna benne semmi. Éhesen néztek rám. Na, most mit csináljak - gondoltam - üres a konyha és éhesek a vendégek. Cser­kelni kezdtem a spájzban. Itt egy zsírosbödön, ott a lila­hagyma és kenyér még van hála Istennek. Amikor feltálaltam, a vendé­gek megértően és jóízűen et­ték a zsíroskenyeret lilahagy­mával, mert akármilyen finom az a bélszín, azért valamivel jól is kell lakni. Legközelebb fordítva csi­nálom.­­ Mit is mondott az áruházi eladó? „Lehet, hogy azon vagyunk ilyen szegények, mert sokat költünk”. Ebben a pillanatban csöng a telefon. Felveszem. - Bodrogi sír? - Igen, én vagyok. - Itt a Bella Casa. Emlék­szik. Ján itt nálunk. Azt hiszem, össze tudunk magának állítani egy szép konyhát. - De maga tudja, hogy mennyi pénzem van. - Tudom. A főhösnő azt mondta, hogy nekünk jó ez, ha maga nálunk vásárol. És külön­ben is, szeretnénk segíteni. Jöj­jön be­nne holnap. Igen, azt hiszem, kell az a nyugati segítség. RIKKANCS ÁRUSÍTSA FELEMELT F­E­L V E T E L ! A KURÍRT! J U TA L E K ! Ismét magyar karitász Újra megalakult a Caritas Hungarica szociális se­gélyező szervezet, amelyet a II. világháború után a többi katolikus szervezettel együtt betiltottak. A magyar karitász újjászervezését a magyar katolikus püspöki kar ez évi nyári ülésén határozták el. A szervezet célja, hogy mozgósítson minden keresz­tény hívőt, vegyen részt az egész országra kiterjedő szeretetmozgalomban, segítőkészségével és anya­gilag is támogassa a testi-lelki szükséget szenvedőket. A magyar karitász arra hivatott, hogy a helyi közös­ségekben, a plébániákon, az egyházmegyékben és országos szinten felélessze és táplálja a hívekben az egymás iránti törődés segítő szellemét. isyrt! L. Réti Anna Családi ágy (Védtelen férfiak) 1. A VIRTUÓZT KIHASZNÁLJÁK A NŐK... B. Imre 28 éves, a személyi igazolványában az szerepel, hogy takarító, de ha a kezére pillantok, biztos vagyok benne, ezekben­ a kezekben nem volt még felmosórongy. Az utolsó divat szerint öltözködik, kicsit hivalkodóan, kicsit feltűnően. De tudja viselni a széles vállú öltönyt, a pálmafás nyakkendőt és a vakítóan fehér inget. Délelőtt tizenegy óra, valószínűnek tartom, hogy Imre a tiszteletemre vágta magát ünneplőbe. Kiábrándít: „Kérem, nekem ez a munkaruhám.”­­ Tulajdonképpen mivel foglalkozik? - Én kérem, jó vagyok a nőkhöz és ők ezért ki­használnak engem. - Nem mondaná ezt el bővebben? - Kezdjem az elején? - Ha úgy érthetőbb... - Na jó, s ak­kor kezdem. Tizennégy éves vol­tam, amikor elcsábított Ilus néni, aki legalább tizenöt évvel volt idősebb nálam. Felhívott a lakására és azt mondta, hogy elég nagyfiú vagyok már, hogy megtanítson a legfontosabb dologra." Azt mondta, vetkőzzek le és amikor ott álltam meztelenül, összecsapta a kezét: „Hogy neked mekkora van! Nem is lesz soha gondod az életben!” Amit Ilus néni tanított, az csuda jó volt. Mondta is nekem, gyere, amikor csak akarsz. Mentem is szorgalmasan, mindennap. Biztatott is, hogy menjek. Aztán az egyik délután kopogok, ahogy megbeszéltük kettőt, semmi. Még egyszer, semmi. Csöngetek, mert láttam ám, hogy világos van meg neszezés, na akkor odajött az ajtóhoz, hogy tűnjek el, mert most egy felnőtt palija van. De amikor lekopott a felnőtt pali, akkor megint jött, hogy fiúkám, gyere már el... De akkor már nem mentem csak úgy. Kérettem magam. Vett is nekem spéci farmert meg cipőt, na utána aztán tornásztam, ahogy akarta. - Akkor, ki használt ki kit? - Én csak megbüntettem. Hát, hogy van az, akkor kellek, amikor neki kell? - Ilus néni bevezette a szexbe, de hogyan volt tovább? Járt iskolába? - Nem, a nyolc osztály után kimaradtam. Oda­vett magához egy nő, akkor vált el, azt mondta, hogy aki így tud dugni, annak nem középiskolába kell menni, hanem egyetemen tanítani. - Ha jól énem, akkor tizennégy éves kora óta ez a foglalkozása? - Jól érti. De én nem gazdagodtam meg belő­le, én csak élek. Van egy albérletem, oda soha nem viszek nőt, mert azért kell egy kis pihenés is, akkor is fenntartom, ha valahová odaköltözöm. - És hogy szerzi a kapcsolatait? - Ragadnak rám a nők. Megérzik rajtam a férfiasságot. És én még soha, senkinek nem okoztam csalódást. Nézze, én jó vagyok a nőkhöz, megadom nekik ami kell, nem verem őket, nem is hiszi, hogy ez mennyire elég. - Nem azt akarja mondani, hogy a nők azon viszik az ágyukba, mert nem veri meg őket? - Nem. Azért, hogy kielégítsem őket. Rengeteg ilyen nő van, akinek vagy nem jó a házassága, vagy elvált, vagy magányos, vagy egyszerűen szexuális partnert keres és rajtam látszik, hogy bikás vagyok. Vesznek ezt-azt nekem, de végül csak kihasználnak. Nézze, volt nekem már takarítónő, egyetemi tanárnő, szí­nésznő, higgye el, az ágyban nincs köztük különbség, mind egyforma. És mind egyet akar, de azt többször. Látom, nem hiszi, hogy minden­féle volt. - Az intim kapcsolatokhoz nem szoktak gyertyát tartani, ezért mindenki azt mond, amit akar, de én készséggel elhiszem.­­ El is hiheti, mert én nem hencegésből mon­dom. Ott volt például az egyetemi tanárnő, ahhoz mindig osonni kellett, úgy félt, hogy meglátnak minket együtt. De legalább rendes volt, mert kivitt egy hétre Ausztriába. Na, tudja, hogy mit láttam Ausztriából? Egy panzió tapétáját, mert állandóan az ágyban henteregtünk. Na jó, vett egy cipőt meg egy inget meg egy kabátot, arra a kis időre voltunk az utcán. Mondta is nekem: „Te egy numeravirtuóz vagy.” De ő is csak kihasznált, védtelen a férfi, mert a nők ragadozók. Ott volt a színésznő, őgyelegtem délelőtt a színház előtt, már nem is tudom hogy miért, kijön, azt mondja nekem, gyere fel. Először azt hittem, nem is nekem beszél. De látom, hogy nekem szól. Mentem. Se szó, se beszéd, vetkőzés és irány az ágy. Se kaja, se pia, se cigaretta. Fél kettőkor már úgy remegett a lábam, hogy alig tudtam menni, mondom, szétnézek már a konyhában, hát nincs ott semmi. Kérdem, te miből élsz? Azt mondja nekem, hogy keressek valamit, azon már túl vagyok, ide varázsolni kellene. Mire ő: „vagy visszajössz az ágyba, vagy tűnj el”. Reggel valósággal kidobott. És nekem még csak jó se volt. Csak kihasznált engem. - Szerelmes még soha nem volt? - Úgy érzi, hogy élveztem-e? - Egyáltalán nem úgy értem. Azt kérdezem, hogy nem akart-e valakit maga mellett tartani és mással nem osztozni? Nem dobogott-e hevesebben a szíve, ha csak az utcán látta meg? - Nem. Én csak egy virtuóz vagyok. Teljesítek. Most egy üzletkötővel megyek vidékre, hosszú hétvégére. Nekem arra rá kell pihenni. - Miből él? - Kifizetik az albérletemet, ajándékokat vesznek. - Nem gondolkozott még azon, hogy ennek mi a neve? - Hogy van-e lelkiismeret-furdalásom, mert a nők megcsalják velem a férjüket vagy a szere­tőjüket? Miért lenne? Soha, nem én jelentkezem, mindig engem csípnek fel. És csupa jobb nő. Nem is hiszi, milyen sokan vannak, akiknek szükségük van rám. - Mi lesz később, ha már nem lesz virtuóz? - Fáradok, csókolom, fáradok. De még nincs baj! Ha majd lesz, akkor megnősülök. Elveszek egy olyan idősebb nőt, akinek van egy jó kéglije, de legalább egy kertes háza valahol, meg egy kis pénze és aki beéri majd havi egy dugással. Azt meg az én rutinom mellett vidáman összehozom. Ahogy eddig engem kihasználtak a nők, úgy én őt fogom kihasználni. Csak másképpen.­­ Lehet ez életcél? Nem érti a kérdést. (Folytatjuk) 1990. november 16.

Next