Kurír - esti kiadás, 1990. december (1. évfolyam, 109-127. szám)
1990-12-06 / 112. szám
1990. december 6.7 Miközben tárcsáztam Manfredi római számát, magam elé idéztem a színész arcát a mozivászonról. Egy férfit láttam, akinek a bajsza is mosolyog, akinek az arcát az évek múlása a mosoly, a nevetés és az irónia ráncaival barázdálja. Egy férfit, akinek a szeméből örökös, nyughatatlan, egészséges életvágy csillog. Manfredi mosolygó bajusza, szeme, ráncai karaktert sugároznak. A lexikonok állítása szerint kora hatvankilenc év. Gondolkodásmódja, munkabírása, életvitele szerint nem több ötvenévesnél. A megállapodottság nem az ő műfaja. Olyan természetességgel lépked a színpadról a műterembe, a kameráktól az írói tevékenység birodalmába, mint ha csak egyik szobából a másikba menne át. A hűség fogalma nem köti a megszokáshoz, a bevált úton haladáshoz. Sajátos humorát, életfilozófiáját nemcsak film- és színpadi szerepek őrzik, hanem színdarabok, forgatókönyvek, aforizmák. A mozivászonról elsősorban a komikus arcát ismerjük, a nevetve nevettető színészt, kisemberek, hivatalnokok, családapák, a házasság intézményét gyakorló olasz férjek megformálóját. Nevéhez nem társulnak filmes irányzatok, pályafutásához nem kötődik egy bizonyos rendező markáns személyisége, a latin férfiideálok képzeletbeli Olimposzán nincs olyan kijelölt helye, mint kortársai közül Gassmannak vagy Mastroianninak. Hősszerelmesek, elvont értelmiségiek, szívrablók táborától messze esik Manfredi világa. Talán ezért is látszik kortalannak. Az anyagot, amiből gazdálkodik, az évek száma csak gazdagítja, hisz mint tudjuk, a humornak nincs kora... Miközben azon töprengtem, mivel indítsam a beszélgetést, Manfredi megoldotta a kérdést: - Ne a hivatásomról beszéljünk először, hanem az életemről, a gyökereimről. Szóval legyen ez egy laza beszélgetés, jó? - Legyen ekkora kiindulópont a család? Az olaszok nagy családja és azon belül a Manfredi család? - Tudja, az én széles értelemben vett családom a parasztság, a földművesek világa, a természet. Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám még a földet túrta, nem volt egyéb kincse, mint az, amiért a két kezével megdolgozott. Írástudatlan volt ugyan, de jobban ragaszkodott az anyaföldhöz, mint bármelyik írástudó ember. - Mégis elhagyta a hazáját, ugye? - Amerikába emigrált, amit az ígéret földjének hitt, de szerelmes volt a falujába, ezért visszatért. Az amerikai „kiruccanás” szomorú emléke anyám fivérének halála. - Milyen volt az édesanyja? - Anyám megelőzte a korát. Tizennégy évesen biciklin járt, ami akkoriban forradalmi közlekedési módnak számított egy gyereklány számára. Arról nem is beszélve, hogy hiányzott belőle az erős vallási érzület, a konvenciók iránti ostoba tisztelet. Balerina vagy színésznő szeretett volna lenni, úgyhogy ami neki nem sikerült, azt átörökítette belém. A természetemet is neki köszönhetem, a szellemesség, az irónia közös tulajdonságunk. Apám törvénytisztelő, lelkiismeretes, becsületes férfiú volt, aki a rendőri munkájának és a családjának élt. Minden erejét arra összpontosította, hogy a fiaiból tanult embert neveljen. A testvéremből orvos lett, nekem is tisztességes polgári foglalkozást szánt. Úgyhogy az apám iránti szeretetből végeztem jogot, és anyám álmát váltottam valóra, amikor a Drámaművészeti Akadémián diplomáztam. - Egyszóval gyermeki kötelességtudásból kitűnőre vizsgázott... - Ha most elmesélném, milyen testi-lelki kálvárián mentem keresztül, azt hihetné, hogy remekül fantáziálok. A tanulás segített a túlélésben. - A betegségére céloz? Az öntől megszokott iróniával hja egy helyütt, hogy tizenöt évesen biztosítva volt a helye a paradicsomban. - Szerencsére csak a kapujáig jutottam el. Mindenesetre az én életem batyuját sokáig a betegség súlya nyomta. És a halálfélelemé. És a fájdalomé. Tizenöt évesen halálra voltam ítélve. Tuberkulózisban szenvedtem, az orvosok legfeljebb három évet adtak. Képzeljen el egy szerencsétlen serdülő fiút, akinek minden tilos az életben: kedvére mozogni, enni, lányok után futni, még a saját anyját is tilos megcsókolni. Mi maradt hát számomra? Szemlélődni, figyelni, hogyan élnek mások, hogyan szeretnek, csókolnak, játszanak. És hol lehet ezt jobban megfigyelni, mint a színházban? Így jutottam el a színházig, a színház szeretetéig. Amíg néztem az előadást, megfeledkeztem Damoklész kardjáról a fejem felett. - Gondolom, a betegség nagymértékben formálta a jellemét. - És erősítette az életvágyat bennem. Egy idő után úgy döntöttem, lesz, ami lesz. Ha már meg kell halnom, kihasználom az életet. És mérges dacból felhagytam a speciális ételekkel, levettem a sálat a nyakamról, cigarettáztam, kártyázni jártam éjszakánként, felfedeztem magamnak a szebbik nemet, egyszóval teljes gőzzel belevetettem magam az életbe. És csodával határos módon még mindig itt vagyok. Közben botcsinálta doktor vált belőlem és egy érzékeny, komplexusokkal teli ember. Ugye azt kérdezte, hogy mennyiben formálta a jellememet a betegség? Erre csak azt tudom válaszolni, hogy az én legkeményebb iskolám, életem legmeghatározóbb élménye volt. Megtanított értékelni a kis örömöket, elviselni a fájdalmakat, a dolgok mélyére látni, kételkedni és hinni. - A kép, amit a komikus Manfredi sugall az olasz módra készült filmkomédiákban, sokkal felhőtlenebb... - Aki nem ismeri a szenvedést, a fájdalmat, abból szerintem nem válhat jó komikus. A könnyedség látszata mögött mindig ott bujkál a komolyság is. Abban az értelemben, hogy aki komolyan veszi a humort, a nevettetés mesterségét, az a dolgok mélyére lát. Gondoljon csak Chaplinre, az én nagy példaképem ő Eduardo de Filippo mellett. - Az ötvenes években, amikor az ön filmes pályafutása kezdődött, mennyire volt könnyű egy színpadi színésznek érvényesülni a filmnél? - Az idő tájt a rendezők nem olyan arcokban gondolkodtak, mint az én arcom. Eleinte azt mondták nekem, hogy túl átlagos jelenség vagyok. Egy átlag olasz arcot láttak bennem. Ezért befestették a hajamat szőkére. Szerencsétlen fodrászok vért izzadtak, amíg sűrű, fekete hajszálaimat kihidrogénezték. Az eredmény iszonyatos volt, úgyhogy rövid úton visszatértem a jól bevált sötét hajszínemhez. És azontúl nem hagytam magam külsőségekkel befolyásolni. A filmezés mindig is többet jelentett számomra ún. szerepjátszásnál. Filmes pályafutásom máig legszebb élménye, amikor Chaplin hatására és a saját költségemre Egy katona szeretője címmel némafilmepizódokat készítettem. Hasonlóképp az én ötletemből, saját rendezésben és alakítással született egy másik filmem, a Csoda olasz módra (Per grazia ricevuta). Ez a film 1964-ben díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. Az író, rendezd Manfredi vajon azért született meg, mert a színészi tevékenység nem elégítette ki? - Igen is meg nem is. A bennem élő színész, a rendező, az író - habár nem tartom magam írónak - minden szerepkörben a megfigyeléseiből, a maga felfedezéseiből építkezik. Amikor a római köznyelv, a nyelvi kultúra fejlődése, illetve elszegényedése volt a megfigyelési területem, akkor erről írtam könyvet. Amikor a férficentrikus olasz társadalom kérdése izgatott, akkor azzal a témával foglalkoztam. Amikor a házasság, a hűség-hűtlenség kérdése került előtérbe, akkor arról írtam színdarabot. Egyszóval én olyan típus vagyok, akit halálosan untat, ha hosszabb ideig egyforma tevékenységet folytat. A rutin, a megszokás ellen minden idegszálam tiltakozik. A siker, a népszerűség egy idő után fáraszt, ezért például egy színházi sikersorozatot is legfeljebb két hónapig bírok elviselni. Utána más témával kell foglalkoznom, hogy újra feltöltődjek. Megesett már, hogy remek Shakespeare-, Moliére- vagy Goldoni-szerepeket visszautasítottam pusztán azért, mert nem akartam hosszú távon lekötni magam. - Ha már a színpadi szerzőségről is szó esett, gondolom, örömére szolgál, hogy a budapesti Radnóti Miklós Színházban bemutatják az egyik komédiáját, Könnyű erkölcsök címmel. - Hogyne, hiszen azért is utazom Budapestre, hogy lássam, milyen vérmérséklettel, milyen játékstílusban szólal meg a darabom magyar nyelven. Kíváncsian várom az előadást. - Ez a komédiája éppúgy, mint az Éljenek a házasok, amelyik regény formájában is megjelent Olaszországban, a házasságról, a férfi-nő kapcsolatról szól. - Mi másról írhatnék, mint arról, amit a legjobban ismerek, amit a legjobban ismerünk mi, férfiak és nők? Nincs még egy olyan kimeríthetetlen,örök téma, mint a szerelem, az együttélés, a házasság. A legerősebb kötelék egy férfi számára a nő. Az édesanya, akitől az életet kaptuk, a szeretők, a szerelmek, akik nélkül mit sem érne férfilétünk, a feleség, aki gyerekekkel ajándékoz meg minket. Koromnál fogva is régi tisztelője vagyok a nőknek. És régóta gyakorlom a házasság intézményét. 1955 óta vagyunk házasok Erminiával, ritkán adatik meg egy férfi számára ilyen hosszú hűség. Már-már egy örökkévalóság a mi együttlétünk. Nincsen semmilyen recept arra nézve, hogyan lehet megtartani a másikat szeretetben és harmóniában. Nincsen olyan házasság, amelyik idővel ne veszítene a „színéből”, ne fakulna meg, mindenesetre engem szomorúsággal tölt el a mai fiatalok többségének kiábrándultsága. A futó kapcsolatok keresése, a felületesség, a mindent akarás. - Nevezetesen? - Ha már rákérdezett, jó, beszéljünk erről is: mi, felnőttek is felelősek vagyunk azért, hogy a fiatalok olyan élvezetek hajszolásába menekülnek, mint például a kábítószer. Talán a magyar társadalom még hátrább tart a civilizáció ártalmaiban, mint a mi társadalmunk. De a tünetek mégis azt mutatják, hogy az egész emberiség közös, nagy betegség előtt áll: az általános nihilizmus, az unalom, a kiábrándultság főként a fiatalokra nézve veszélyes. Megszűnt a tisztelet, a tekintély, az önkontroll, felszabadultak a gátak, egyre nő azoknak a száma, akik gátlástalanul cselekszenek. - Mindez igaz, de kérem, ne zárjuk ilyen lehangoló hangnemben a beszélgetést... - Nézze, én született optimista vagyok, mégis nyitott szemmel járok a világban és vannak dolgok, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül. Ha megengedi, továbbítanék egy üzenetet a magyaroknak.- Hogyne, kíváncsian hallgatom. - Őszintén örülök a változásaiknak, a demokratizálódásnak, de éppoly őszintén kívánom, hogy tudjanak mihez kezdeni a szabadsággal. SZENTGYÖRGYI RITA TELJES Római beszélgetés a Budapestre készülő Nino Manfredivel December 16-án a Korona-pódium közönsége személyesen is találkozhat a kiváló olasz komikus színésszel, Nino Manfredivel. A meghívás ötlete Mikes Lillától, a Korona-estek háziasszonyától származik. A nagy komikus Színház az egész világ című műsorában a pályafutásáról, ifjúságáról és az életét meghatározó élményeiről szól majd. A televízió felvételt készít az estről, így később azok is láthatják a legendás színészt, akiknek nem lehet része a személyes találkozásban.