Kurír - esti kiadás, 1990. december (1. évfolyam, 109-127. szám)

1990-12-06 / 112. szám

1990. december 6.7 Miközben tárcsáztam Manfredi római számát, magam elé idéztem a színész arcát a mozivászon­ról. Egy férfit láttam, akinek a bajsza is mosolyog, akinek az arcát az évek múlása a mosoly, a nevetés és az irónia ráncaival barázdálja. Egy férfit, akinek a szeméből örökös, nyughatatlan, egészséges élet­vágy csillog. Manfredi mosolygó bajusza, szeme, ráncai karaktert sugároznak. A lexikonok állítása szerint kora hatvankilenc év. Gondolkodásmódja, munkabírása, életvitele szerint nem több ötven­évesnél. A megállapodottság nem az ő­ műfaja. Olyan természetességgel lépked a színpadról a műterembe, a kameráktól az írói tevékenység bi­rodalmába, mint ha csak egyik szobából a másikba menne át. A hűség fogalma nem köti a meg­szokáshoz, a bevált úton haladáshoz. Sajátos hu­morát, életfilozófiáját nemcsak film- és színpadi szerepek őrzik, hanem színdarabok, forgatóköny­vek, aforizmák. A mozivászonról elsősorban a komikus arcát ismerjük, a nevetve nevettető szí­nészt, kisemberek, hivatalnokok, családapák, a házasság intézményét gyakorló olasz férjek meg­­formálóját. Nevéhez nem társulnak filmes irány­zatok, pályafutásához nem kötődik egy bizonyos rendező markáns személyisége, a latin férfiideálok képzeletbeli Olim­poszán nincs olyan kijelölt helye, mint kortársai közül Gassmannak vagy Mastroianninak. Hősszerelme­sek, elvont értelmiségiek, szívrablók táborától messze esik Manfredi vilá­ga. Talán ezért is látszik kortalannak. Az anyagot, amiből gazdálkodik, az évek száma csak gazdagítja, hisz mint tudjuk, a humornak nincs kora... Miközben azon töprengtem, mivel indítsam a beszélgetést, Manfredi megoldotta a kérdést: - Ne a hivatásomról beszéljünk először, hanem az életemről, a gyökereimről. Szóval legyen ez egy laza beszélgetés, jó? - Legyen ekkor­a kiindulópont a család? Az olaszok nagy családja és azon belül a Manfredi család? - Tudja, az én széles értelem­ben vett családom a parasztság, a földművesek világa, a természet. Én büszke vagyok arra, hogy a nagyapám még a földet túrta, nem volt egyéb kincse, mint az, amiért a két kezével megdolgozott. Írástu­datlan volt ugyan, de jobban ra­gaszkodott az anyaföldhöz, mint bármelyik írástudó ember. - Mégis elhagyta a hazáját, ugye? - Amerikába emigrált, amit az ígéret földjének hitt, de szerelmes­­ volt a falujába, ezért visszatért. Az amerikai „kiruccanás” szomorú emléke anyám fivérének halála. - Milyen volt az édesanyja? - Anyám megelőzte a korát. Tizennégy évesen biciklin járt, ami akkoriban forradalmi közlekedési módnak számított egy gyereklány számára. Arról nem is beszélve, hogy hiányzott belőle az erős vallási érzület, a konvenciók iránti ostoba tisztelet. Balerina vagy szí­nésznő szeretett volna lenni, úgy­hogy ami neki nem sikerült, azt át­örökítette belém. A természetemet is neki köszönhetem, a szellemes­ség, az irónia közös tulajdonsá­gunk. Apám törvénytisztelő, lelki­­ismeretes, becsületes férfiú volt, aki a rendőri munkájának és a csa­ládjának élt. Minden erejét arra összpontosította, hogy a fiaiból ta­nult embert neveljen. A testvérem­ből orvos lett, nekem is tisztességes polgári foglalkozást szánt. Úgyhogy az apám iránti szeretetből végeztem jogot, és anyám álmát váltottam valóra, amikor a Drámaművészeti Akadémián diplomáztam. - Egyszóval gyermeki kötelességtudásból kitűnőre vizsgázott... - Ha most elmesélném, milyen testi-lelki kál­várián mentem keresztül, azt hihetné, hogy re­mekül fantáziálok. A tanulás segített a túlélésben. - A betegségére céloz? Az öntől megszokott iró­niával hja egy helyütt, hogy tizenöt évesen biztosítva volt a helye a paradicsomban. - Szerencsére csak a kapujáig jutottam el. Mindenesetre az én életem batyuját sokáig a be­tegség súlya nyomta. És a halálfélelemé. És a fáj­dalomé. Tizenöt évesen halálra voltam ítélve. Tu­berkulózisban szenvedtem, az orvosok legfeljebb három évet adtak. Képzeljen el egy szerencsétlen serdülő fiút, akinek minden tilos az életben: ked­vére mozogni, enni, lányok után futni, még a saját anyját is tilos megcsókolni. Mi maradt hát szá­momra? Szemlélődni, figyelni, hogyan élnek mások, hogyan szeretnek, csókolnak, játszanak. És hol lehet ezt jobban megfigyelni, mint a szín­házban? Így jutottam el a színházig, a színház sze­­retetéig. Amíg néztem az előadást, megfeled­keztem Damoklész kardjáról a fejem felett. - Gondolom, a betegség nagymértékben formálta a jellemét. - És erősítette az életvágyat bennem­. Egy idő után úgy döntöttem, lesz, ami lesz. Ha már meg kell halnom, kihasználom az életet. És mérges dacból felhagytam a speciális ételekkel, levettem a sálat a nyakamról, cigarettáztam, kártyázni jártam éjszakánként, felfedeztem magamnak a szebbik nemet, egyszóval teljes gőzzel belevetettem ma­gam az életbe. És csodával határos módon még mindig itt vagyok. Közben botcsinálta doktor vált belőlem és egy érzékeny, komplexusokkal teli em­ber. Ugye azt kérdezte, hogy mennyiben formálta a jellememet a betegség? Erre csak azt tudom válaszolni, hogy az én legkeményebb iskolám, éle­tem legmeghatározóbb élménye volt. Megtanított értékelni a kis örömöket, elviselni a fájdalmakat, a dolgok mélyére látni, kételkedni és hinni. - A kép, amit a komikus Manfredi sugall az olasz módra készült filmkomédiákban, sokkal felhőtlenebb... - Aki nem ismeri a szenvedést, a fájdalmat, ab­ból szerintem nem válhat jó komikus. A könnyed­ség látszata mögött mindig ott bujkál a komoly­ság is. Abban az értelemben, hogy aki komolyan veszi a humort, a nevettetés mesterségét, az a dolgok mélyére lát. Gondoljon csak Chaplinre, az én nagy példaképem ő Eduardo de Filippo mellett. - Az ötvenes években, amikor az ön filmes pálya­fu­tása kezdődött, mennyire volt könnyű egy színpadi színésznek érvényesülni a filmnél? - Az idő tájt a rendezők nem olyan arcokban gondolkodtak, mint az én arcom. Eleinte azt mondták nekem, hogy túl átlagos jelenség vagyok. Egy átlag olasz arcot láttak bennem. Ezért befes­tették a hajamat szőkére. Szerencsétlen fodrászok vért izzadtak, amíg sűrű, fekete hajszálaimat kihidrogénezték. Az eredmény iszonyatos volt, úgyhogy rövid úton visszatértem a jól bevált sötét hajszínemhez. És azontúl nem hagytam magam külsőségekkel befolyásolni. A filmezés mindig is többet jelentett számomra ún. szerepjátszásnál. Filmes pályafutásom máig legszebb élménye, amikor Chaplin hatására és a saját költségemre Egy katona szeretője címmel némafilmepizódokat készítettem. Hasonlóképp az én ötletemből, saját rendezésben és alakítással született egy másik filmem, a Csoda olasz módra (Per grazia rice­­vuta). Ez a film 1964-ben díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon.­­ Az író, rendezd­ Manfredi vajon azért született meg, mert a színészi tevékenység nem elégítette ki? - Igen is meg nem is. A bennem élő színész, a rendező, az író - habár nem tartom magam írónak - minden szerepkörben a megfigyeléseiből, a maga felfedezéseiből építkezik. Amikor a római köznyelv, a nyelvi kultúra fejlődése, illetve el­szegényedése volt a megfigyelési területem, akkor erről írtam könyvet. Amikor a férficentrikus olasz társadalom kérdése izgatott, akkor azzal a témával foglalkoztam. Amikor a házasság, a hűség-hűt­lenség kérdése került előtérbe, akkor arról írtam színdarabot. Egyszóval én olyan típus vagyok, akit halálosan untat, ha hosszabb ideig egyforma tevékenységet folytat. A rutin, a megszokás ellen minden idegszálam tiltakozik. A siker, a népszerűség egy idő után fáraszt, ezért például egy színházi sikersorozatot is legfeljebb két hónapig bírok elviselni. Utána más témával kell foglalkoznom, hogy újra feltöltődjek. Megesett már, hogy remek Shakespeare-, Moliére- vagy Goldoni-szerepeket visszautasítottam pusztán azért, mert nem akartam hosszú távon lekötni magam. - Ha már a színpadi szerzőségről is szó esett, gondolom, örömére szolgál, hogy a budapesti Radnóti Miklós Színházban bemutatják az egyik ko­médiáját, Könnyű erkölcsök címmel. - Hogyne, hiszen azért is uta­zom Budapestre, hogy lássam, mi­lyen vérmérséklettel, milyen játék­stílusban szólal meg a darabom magyar nyelven. Kíváncsian várom az előadást. - Ez a komédiája éppúgy, mint az Éljenek a házasok, amelyik regény formájában is megjelent Olaszország­ban, a házasságról, a férfi-nő kapcso­latról szól. - Mi másról írhatnék, mint arról, amit a legjobban ismerek, amit a legjobban ismerünk mi, fér­fiak és nők? Nincs még egy olyan kimeríthetetlen,­­örök téma, mint a szerelem, az együttélés, a házasság. A legerősebb kötelék egy férfi számára a nő. Az édesanya, akitől az életet kaptuk, a szeretők, a sze­relmek, akik nélkül mit sem érne férfilétünk, a feleség, aki gyerekek­kel ajándékoz meg minket. Ko­romnál fogva is régi tisztelője va­gyok a nőknek. És régóta gyakorlom a házasság intézményét. 1955 óta vagyunk házasok Erminiával, ritkán adatik meg egy férfi számára ilyen hosszú hűség. Már-már egy örökkévalóság a mi együttlétünk. Nincsen semmilyen recept arra nézve, hogyan lehet megtartani a másikat szeretetben és harmóniában. Nincsen olyan házasság, amelyik idővel ne veszítene a „színéből”, ne fakulna meg, mindenesetre engem szomorúsággal tölt el a mai fiatalok többségének kiábrándultsága. A futó kapcsolatok keresése, a felületesség, a mindent akarás. - Nevezetesen? - Ha már rákérdezett, jó, beszéljünk erről is: mi, felnőttek is felelősek vagyunk azért, hogy a fia­talok olyan élvezetek hajszolásába menekülnek, mint például a kábítószer. Talán a magyar társa­dalom még hátrább tart a civilizáció ártalmaiban, mint a mi társadalmunk. De a tünetek mégis azt mutatják, hogy az egész emberiség közös, nagy betegség előtt áll: az általános nihilizmus, az unalom, a kiábrándultság főként a fiatalokra nézve veszélyes. Megszűnt a tisztelet, a tekintély, az ön­kontroll, felszabadultak a gátak, egyre nő azoknak a száma, akik gátlástalanul cselekszenek. - Mindez igaz, de kérem, ne zárjuk ilyen lehan­goló hangnemben a beszélgetést... - Nézze, én született optimista vagyok, mégis nyitott szemmel járok a világban és vannak dol­gok, amelyek mellett nem mehetek el szó nélkül. Ha megengedi, továbbítanék egy üzenetet a magyaroknak.­­- Hogyne, kíváncsian hallgatom. - Őszintén örülök a változásaiknak, a demok­ratizálódásnak, de éppoly őszintén kívánom, hogy tudjanak mihez kezdeni a szabadsággal. SZENTGYÖRGYI RITA T­ELJES Római beszélgetés a Budapestre készülő Nino Manfredivel December 16-án a Korona-pódium közönsége szemé­lyesen is találkozhat a kiváló olasz komikus színésszel, Nino Manfredivel. A meghívás ötlete Mikes Lillától, a Korona-estek háziasszonyától származik. A nagy komikus Színház az egész világ című műsorában a pályafutásáról, ifjúságáról és az életét meghatározó élményeiről szól majd. A televízió felvételt készít az estről, így később azok is láthatják a legendás színészt, akiknek nem lehet része a személyes találkozásban.

Next