Kurír - reggeli kiadás, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-12 / 42. szám

6 A PISZKOS ■ ■ ÜGYEK OSZTÁLYA Baader és Meinhof a pesti Moulin Rouge-ban Tegnapi számunkban dr. Dalmady György, a hírszerzés „piszkos ügyek osztályának” egykori fő­operatív tisztje elmondta, hogy mi­képpen tettek lehetetlenné egy athéni NATO-tábornokot egy Buda­pesten feladott titkos kábítószer-küldemény révén. Dalmady szerint a magyar hírszerzés „80%-os” bizonyossággal meggyőződött arról, hogy a hetvenes évek egyik leghírhedtebb terroristáját 1977. októ­ber 18-án kivégezték egy NSZK-beli börtönben. Cikksorozatunk mai részében Dalmady arról számol be a Kurír olvasóinak, hogy milyen körülmények között találkozott és miért lehetett budapesti kalauza egy férfinak és egy nőnek, akikben később Andreas Baadert és Ulrike Meinhofot vélte felismerni... „Egyebekben” pedig érdekes és tanulságos részletek tárulnak fel előttünk a hírszerzés és a belső elhárítás (BM lll/lll) viszályairól. - Ha mondana valamit a magyar titkosszolgálat, és példának okáért a Baader-Meinhof terroristacsoport kapcsolatairól... - A nevezettek áttételes kap­csolatban álltak a Belügyminisz­térium titkosszolgálatával... Va­lósak azok az állítások, hogy ők Magyarországon jártak, meg tu­dom mutatni azt a lakást, ame­lyet itt-tartózkodásukkor hasz­náltak. A látogatásokért nem a titkosszolgálat „felelt”, vagyis nem mi hívtuk meg őket, mi a programjaikat koordináltuk.­­ Ki hívta meg őket? Esetleg a pártvezetést­­ Nekem erről egészen más­féle elképzeléseim vannak: ők valahogy „bekavarodtak” az or­szágba... A BM III/I-7-es osz­tály („piszkos ügyek osztálya”) mint úgynevezett aktív intézke­dési osztály szorosan­­együtt­működött a keletnémet Stasi illetékes 7-es osztályával. Ahogy az interjú legelején említettem, amíg mi nem foglalkoztunk megtorlással, likvidálással, sze­mélyek megsemmisítésével, ad­dig a Stasi és a szovjetek hasonló osztálya végrehajtott ilyen felada­­­­tokat. Tudomásom szerint a ma­gyar és a keletnémet 7-es osz­tály vezetői évente legalább há­romszor találkoztak. Ezeket a találkozókat szigorúan konspi­­rálták. Nem tudok az évre pon­tosan visszaemlékezni, valami­kor a­ hetvenes évek derekán bukkant fel két személy Ma­­gyaroroszágon; ők az NDK 7-es osztály tábornokának, illetve ak­kor még csak ezredesének láto­gatását követően érkeztek. Maximális titoktartástól övezve érkeztek - nekünk néhányunk­­nak volt a feladatunk, hogy programokat szervezzünk szol-­­­mukra. Mi csak annyit tudhat­tunk róluk, hogy ők a keletné­met elvtársak (értsd: a Stasi 7-es osztály vezetői) által Magyaror­szágra delegált személyek, akik­nek akciós feladataik vannak egy távolabbi országban, Magyaror­szágon csupán átutaznak. A mi feladatunk annyiban állt, hogy vigyük le őket a Balatonra vagy egy estére a Moulin Rouge-ba, szerezzünk nekik egy színház­jegyet... Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg: feltételezem, hogy ez a párocska Ulrike Meinhof és Andreas Baader lehetett... Ezt egészen biztosan nem merem állítani, bár az újságban látott fényképeik alapján... - Azt is rebesgetik, hogy ön volt Ulrike Meinhof és Carlos bu­dapesti tolmácsa. - Carlos tolmácsa már csak azért sem lehettem, mert nem tudok spanyolul... A KÉMELHÁRÍTÁS NYOMORÚSÁGA - Hogyan tudná jellemezni a volt hazai titkosszolgálatok, titkosszol­gálati csoportfőnökségek és szak­ágak viszonyát? Beszélhetünk-e rivalizálásról? - A kollégák között soha nem volt viszálykodás, másképp alakult azonban a csoportfőnök­­ségi vezetők viszonya. Az ellen­tétek egy része mindig abban a kérdésben mutatkozott meg, hogy éppen ki volt a belügymi­niszter állambiztonsági helyet­tese. A III/I-es csoportfőnökség (hírszerzés) a III-as főcsoport­­főnökség legelitebb része volt, ami a lehetőségeket, a technikai ellátottságot illeti. Az én időmben viszont Ha­rangozó Szilveszter volt a mi­niszter állambiztonsági helyet­tese, aki ugyebár korábban a III/II-es csoportfőnökség (kém­elhárítás) vezetője volt. Ez a tény feszültségeket okozott. A csoportfőnökségek közötti viszálykodás főleg anyagi kérdé­sekben bontakozott ki. Egy egé­szen kézzel fogható példával él­ve: míg egy hírszerző „hazai pá­lyán” gyakorlatilag számla és bi­zonylat nélkül akár 2-3000 fo­rintot is elkölthetett egy vacso­rára a kapcsolatával, addig ne­vetséges módon (azért mondom így, mert ezt a gyakorlatot mi is elítéltük) egy III/II-es kémel­hárító kolléga egy hasonló talál­kára 50-60 forintot költhetett. Találkoztam egy olyan kémel­hárító kollégával, aki a követke­ző történetet mesélte el: el­indult a találkozóra a K-lakásba, (titkos találkák helyszíne), és az ebédhez a zsebében vitte az egyetlen üveg sört, amit aztán a kapcsolatának felajánlott, mi­közben ő a K-lakás konyhájában valószínűleg hideg vizet fogyasz­tott az ebédhez. Sokakat ingerelt a BM III/III (belső elhárítás) felfuttatása. Vé­leményem szerint a BM III/III egy önmaga létét magyarázó és bi­zonyító társaságként működött, állandóan saját létjogosultságu­kat bizonygatták, ezért is tudtak „akkora” ellenzéki mozgalmat „kialakítani”, mint amekkora a későbbiekben lett. Ezeknek a fiúknak megint csak nagyobb volt a büdzséjük, ők már jobban lubickolhattak a munkához szükséges javakban. A vezetők között viszálykodás tehát elsősorban anyagi és tech­nikai ellátottsági kérdésekben jelentkezett. Amíg például a hír­szerzésnek egy bronzzal, rézzel borított vadonatúj székházat építettek, a III/III-nak a techni­kai részleggel közösen felépült egy új központja a Lumumba utcában (ez egy közönséges kőház), addig a kémelhárítás kü­lönféle épületekben szétszórva dol­gozott. Az elhelyezési körletek már önmagukban is tükrözték azt a képet, amely számomra teljességgel érthetetlen. Ami az ország biztonságát illeti, a kém­­elhárítóknak véleményem sze­rint sokkal nagyobb teret kellett volna adni. Egészen furcsának bizonyult az a felállás, hogy a belső ellenzéket szemmel tartó és figyelő III/III sokkal jobb körülmények között működött, mint a külső ellenségtől a hazát védő III/II-esek. KIS ZOLTÁN (Folytatjuk) A Stasi székháza Berlinben „Nem én voltam Carlos tolmácsa" Az egyén háromféleképpen viszonyulhat a hata­lomhoz: vagy kiszolgálja vagy szemben áll vele, vagy a hatalomtól függetlenül, arról­­tudomást sem véve rendezi be és éli az életét.. Legegysze­rűbben ezt a harmadik mentalitást járhatjuk kö­rül, azon egyszerű oknál fogva, hogy nálunk - s a kelet-közép-európai régió egészében - ez a leg­kevésbé kézenfekvő, megvalósítható magatartás­­forma. Míg a nyugati civilizáció fejlődése évszáza­dok óta az egyén és a hatalom viszonyának lazulá­sát, a polgár függetlenedését­­egyengeti, addig a Lajtától keletre át- és túlpolitizált életű tömegek élnek ilyen vagy olyan hatalmak szorításában, s a citoyen szinte teljes hiánya éppen most válik fáj­dalmasan érzékelhetővé, amikor oly hosszú idő után végre megcsillan(t) e régióban is a szabadság lehetősége. Míg nyugaton a hatalom úgy tevé­kenykedik a társadalom érdekében, hogy nincs szándékában a társadalmat megváltoztatni, addig mifelénk az új hatalmak megint csak a társadalom megváltoztatásának jelszavával, egy új „üdvtan­­nal” léptek színre. Ezért illuzórikus itt a hatalom­tól független életről álmodozni. Vajon miért szorulunk mi ismét megváltozta­tásra? Ha erre a kérdésre megtaláljuk a választ, hi­szem, hogy közelebb kerülünk mostani háborúsá­gunk gyökereihez, s ezáltal e háború nagyon is kí­vánatos befejezéséhez. A válasz, azt hiszem, egy­szerű. A most hatalomra kerültek saját bőrükön tapasztalták, hogy az elmúlt negyven-egynéhány esztendőben milyen hihetetlen nyomás neheze­dett erre a társadalomra, az elmúlt hatalom mi­lyen beteges szorgalommal, már-már nevetséges erőlködéssel igyekezett megváltoztatni az uralma alá hajtott tömegeket, azok gondolkodását, lelk­ü­­letét, világnézetét. Ennek a nagy „megváltásnak” első számú eszköze a sajtó volt. Nos, a most hatal­mon lévők sajnos azt a következtetést vonták le mindebből, hogy bár ők megőrizték szellemi au­tonómiájukat, a társadalom egésze áldozatul esett a kommunista agymosásnak, ezért a hatalom je­lenleg azt tekinti legfontosabb feladatának, hogy a kilúgozott agyú tömegeket visszaváltoztassa gon­dolkodó, felelősen dönteni tudó egyének okos gyülekezetévé. S ha egyszer a sajtó végezte el az agymosást, akkor ebbéli feladatának első állomása a sajtóval való leszámolás. Tehát a mostani hata­lom egyfelől ismét túlpolitizálja életünket, másfe­lől minden módon igyekszik megszabadulni örö­költ sajtójától, egyelőre betartva a demokrácia já­tékszabályait. Súlyosan hibás ez a megközelítés. Nyilvánvaló ugyanis, hogyha valóban sikeres lett volna négy évtized propagandája, akkor néhány kiválasztott, aki „megőrizte szellemi függetlenségét”, soha nem tudott volna győzelemre vezényelni egy for­radalmat. Ezt a forradalmat az a tömeg vitte győ­zelemre, amelynek képtelen hazugságokat vágtak arcába nap mint nap, hosszú éveken át. Itt a sajtó úgy követett el bűnt, hogy bűne teljesen hatásta­lan maradt. Az megint más kérdés, hogy ugyanez a tömeg vajon miért érzi egyre inkább úgy, hogy nem forradalom, csak elitváltás történt, hogy „va­lakik” az ő hátukon másztak fel a "hatalom csúcsá­ra. Ennek nyilvánvalóan vannak örökölt gazdasági okai, vagyis az egyre nagyobb nyomorúságot az emberek igaztalanul az új hatalom számlájára ír­ják. De az új hatalom retorikája, az a mód, aho­gyan igyekszik újra túlpolitizálni a társadalmat, már joggal vált ki ellenszenvet és szembenállást. Nem kevésbé a mitikus gonosszá növesztett, min­den baj forrásául és okául kikiáltott kommunisták állandó, érvek és pragmatikus cselekvés helyett való emlegetése. A kommunisták sem tettek egye­bet, mint habzó szájjal ostorozták az imperialistá­kat. Mi következett ebből? A tömegek szemében minden, ami imperialista, maga volt a tökély. Ve­szélyes tehát ez a megoldási mód. • A sajtó immár a negyedik hatalmi ág - mosta­nában egyre többet hangoztatott megállapítás ez, s igazságához kétség sem férhet. Csakhogy míg nyugaton, a jóléti társadalom citoyenje valóban manipulálható a sajtó által - kulturálisan és gaz­daságilag addig Kelet tömegei egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben. Itt ugyanis a zsigerekben él már a reflex, hogy ha a sajtó a fennálló hatalmat dicséri, akkor hazudik. Ez a reflex pedig semmi egyebet nem bizonyít, mint a tömegek józan ítélőképességét, egészséges önvédelmét, manipulálhatatlanságát. A sajtó ná­lunk úgy önálló hatalmi ág, hogy szemben áll a mindenkori hatalommal, korlátozza azt, így bizo­nyítva saját hitelességét. *** Az elmúlt időszak bűnös propagandájának eszköze a sajtó volt. Ez tény, ezt nemcsak kár, de teljesen felesleges is tagadni. Az is nyilvánvaló, hogy az új­ságíró-társadalom nem válhat egy csapásra múlt­­talanná, s ezáltal hitelessé. Csakhogy: a hatalom jelenlegi birtokosai a leglehetetlenebb módon képzelik el a sajtó vezeklését. Úgy, hogy a régi rendszer kiszolgálása után most ezt a rendszert kell(ene) ennek a sajtónak kiszolgálnia. Én ennél hiteltelenebb „megújulást” el sem tudnék képzel­ni. Hogyan lehetséges, hogy írástudók most azt róják fel a sajtó bűnéül, amit négy évtizedig hiá­nyoltak benne, vagyis a hatalommal való szembe­nállást. Ennek nyilvánvalóan egyetlen magyaráza­ta lehet: a mostani hatalom hiba és bűn nélkül va­lónak ítéli meg önmagát, s abban a képtelen hit­ben tévelyeg, hogy elég a múlttal való szembenál­lás, a „nem kommunizmus” az üdvösséghez. De ez még roppant kevés. Ennyit a tömegek is tud­tak, maguktól, most már a kiutat várják. A sajtó pedig - nyilvánvalóan - elvégzi a ma­ga önvizsgálatát. S egyetlen módon vezekelheti le Bűneit: ha soha többé nem hajlam elvtelenül kiszol­gálni egyetlen hatalmat sem. Akik pedig mégis ezt igénylik tőle, egyetlen pillanatig sem őrizhetnék meg jó lelkiismeretüket, ha valamilyen módon ke­resztülvinnék akaratukat. Mert akkor semmi egyebet nem tennének, mint létrehoznának ismét egy szervilis, meghasonlott réteget, amelyet bár­mire felhasználhatnának. Akkor pedig működésbe lépne automatikusan a társadalom önvédelmi ref­lexe­ .Megint a képünkbe hazudnak!” S ez nemcsak reflex lenne, de tény. Ugyanis a mostani hatalom sem hiba és bűn nélkül való. BAYER ZSOLT Sajtó a hatalom sajtolója alatt Megszületése óta durva háborút vív egymással az új hatalom és a sajtó. E háború okait annál inkább szükséges feltárni, mert a hata­lom részéről elsősorban íróemberek - közepesek és kiválóak - vállalják a küzdelmet, átkot szórva a „kommunista” sajtó egészé­re, talán megint csak szándékuk ellenére súlyos - és a dolgok lo­gikájából következően egyre súlyosbodó - támadásoknak kitéve ez­zel önmagukat s a jelenlegi hatalom egészét. Honnan erednek ennek a háborúnak a gyökerei? Kyrir 1991. február 12.

Next