Kurír - reggeli kiadás, 1992. január (3. évfolyam, 1-30. szám)

1992-01-02 / 1. szám

4 Eget verő­fenyő a Nyugati pályaudvar betontengerén. Szerelvény indul ke­let felé. Zsúfolt vagonok, hajnali fél­álomban őszi arcok. Kolbász hever a pernyével borított asztalkákon. Szénpor pereg a sáraztatta ablakról az ásványvizünkbe. Döcög a gyors Záhony felé. Arcunkba vág a havas szél a nyitott artén át. Utazunk. Párá­sodnak a kontaktlencsék. Jó lenne kimenni a legkisebb helyiségbe, de a kutyaürülék a hétaposó száráig ér e­ gy: fői Bagóbűzös elcsigázottság. Valaki azt dörmögi: harminc órát kell várni a határon. Mások úgy vé­lik, csupán egy-két óra az átjutás. Vonaton biztonságosabb vagy négykerekűn? A Szabolcs-Szat­­már-Bereg megyei nagyközség állomásfőnöke szerint talán busszal. De mikor? És honnan? Kapóra jönnek a rokonok. Pláne, amikor kiderül, hogy egyikük időközben Demecser ideiglenes alpolgármesterévé lépett elő. Nélküle most semmi sem műkö­dik. Nem elég az útlevél, pecsét is kell, meg egy külön kis úti ok­mány Demecserről. Másnap reggel. A polgármes­teri hivatalban hivatalos papírt kapunk arról, hogy mi hivatalo­san gurulunk át a hatúrhídon. Fe­­­­hér Mercedesből bámuljuk a tér­dig érő hóban károgó fekete „té­­eszfácánokat”. A Merci egy ma­­aré, aki gázolajban utazik, száz érintért vesz száz litert. Neki, azt mondja, a harmincórás vára­kozási idővel együtt is megéri. Záhony-Csapnál magyar és cirill betűs felirat: Szexshop. Mellette zálogház és vegyesbolt. Csupán két legény ajánlgatja 200 rubelját. Forint kell nekik vagy dollár. Utóbbi 120-ért. Ukrajnában már 150-et is adnak érte. Valaki azt mondja: Belo­russziában akár 200 rubelt is kaphatsz egyetlen zöldhasúért. A hídon magyar határőr, ma­gyar vámos, orosz határőr, pofa- és pecsétvizit. Személyek száma: három. Demecseri papírfecni. Mehetünk. Ukrajnai orosz fi­nánc méreget minket. Tri­cselo­veka. Híd vége: orosz határőr. Demecseri papírfecni marad. Csap, fejkendős nénik és piszkos pulyák tengnek-lengnek a jégcsapos ereszű házak között. A vegyesboltnál landol a fehér Mercedes. Odabent amerikai Monte-Carlo cigaretta, mellette üres tejespultok. Balra jegyekkel teli kenyerespolcok, kenyér, az nincs. Konzervhagyma, zöldpa­radicsom, szilva, uszodaszagú ásványvíz. Nyolc rubelért, azaz 9,60 forintért vásárolunk. Az üzletvezető­ magyarul kiabál, amiért „gúnyt űzünk” a nyomo­rukból - bökdös a fényképező­gépre. „Mire kell ez maguknak? Ki adott erre engedélyt?” A pénztárosnő riadtan lapít, az ő szíve esett meg rajtunk. Ház a Gogol utca sarkán. Lá­togatóba jöttünk, amolyan üzleti ismeretség. Az asztalon orosz pezsgő, magyar kristálypohár, zöld-fehér grúz étkészlet, házi sü­temény. A Grundig tévén még bejön a magyar egyes és kettes. Meg a kárpátaljai magyar adás. Demjén Miklósék nem pa­naszkodnak. Van mit enniük. Nekik történetesen van. Csakis élőállatot vesznek. Tavaly is vol­tak szalmonellamérgezések a környéken. Biztonságosabb, ha az ember sertést, nyulakat, szár­nyasokat tart, mint ha jegyre venné a „sugárzó húst”. Fölhiz­­lalják a disznót, megtartják a fe­lét, a másikon meg túladnak. Vevő mindig akad. A boltokban csak néhanapján látni húst. Összcsaládi program a sorban állás „váltott lovakkal”. Tejért, krumpliért ugyanúgy. Demjénék jól keresnek. Mik­lós havi 500 rubelt kap a vasúti szolgálatért. Négy műszakban gyűri magát. Felesége varrónő, havi 800-ért. A férj nem szé­­gyelli, hogy az asszony többet keres nála. Látott már olyat Kárpátalja, hogy tanult orvosok 200 rubelt visznek haza - 70 százalékot jegyben. Mindenki. Jönnének is az orvosok Ma­gyarországra, mert se pénz, se felszerelés, csak beteg van. Jön­nének, de nem jönnek, mert a Magyar Köztársaság nem fogad­ja el a három év alatt szerzett felcserdiplomát. Milyen az orvosi ellátás? A mentők nem mozdulnak, nincs üzemanyag. Csak 78-as oktán­számú benzint vagy gázolajat kapni, az utcán a kölyköktől. Li­terét egy forintért, vagy egy ni­telért. A titkos kerti ciszternák csordultig vannak. Az orosz fi­nánc már csak röhög az üzem-2­01 feketén árulókon. Mint­án, errefelé ez sem biztos: tegnap még hármat fordult a mercis, ma meg fel is út, le is út. Az ukrán nők gyönyörűek­­ a megszólalásig. Hófehér fogsor helyett arany koronák villannak a vastagon rúzsozott ajkak mö­gül. Mint az egykori Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiban, úgy látszik, ez itt is státusszimbó­lum. Tömést és koronát és fájda­lomcsillapítót vagy a páciens visz magával, vagy a fogorvos szerzi be. Jutalma nem hálapénz (kinek kell a tegnapi rubel?), hanem pezsgő­, kávé, vodka. Az emberek félnek kórházba kerülni. Sokan azt mondják, befeküdni szinte egyet jelent a biztos halállal. Nincs kötszer, s ha van, akkor sem biztos, hogy steril. Élelem­ről a beteg maga gondoskodik. Gyógyszer pedig... A lakáshelyzet sem jobb. Uk­rajnában még ingyen kapják a családok az állami lakást. Tíz évnél kevesebbet csak ritkán kell várni. A villany 20 rubel, a fűtés 25. Mindenki tudja, ennél csak többe kerülhet. Fog is, már hol­naptól. Tovább, Ungvárra. Harminc­centis hó az országúinak csúfolt hepehupa-gyűjteményen. Szür­kén szürke panelparádé. Né­hány erkélyen parabolaantenna. Egy tűzfalról Marx Károly éber tekintete vigyázza a jeges szél­ben száradó fehérneműt. Itt még akadnak színes ruhába öl­tözött emberek. A fehér Mercedes gazdájának gyomra vészesen korog, enni kéne valahol. A város legmoder­nebb és legnagyobb szállodájá­nak éttermébe, a Hotel Zakar­­paziijéba térnénk be. Tört ma­gyarsággal szól vissza az ajtónál­ló: „Nincs ebéd, nincs vacsora. Csoport van. Hús nincs.” Le­­küldének a földszinti magyar vendéglőbe. Oda is százhúsz főt várnak. Örülnek, ha nekik ki tudják adni valahogy az adagot. A magyar főpincér elnézést kér. „Szegények vagyunk” - mond­ja szégyenpírral az arcán. A piac bejárata előtt kiszál­lunk a kocsiból. Benzint, gáz­olajat ? Köszönjük, nem kérünk. Rendezett sorokban egyforma vörös mérlegek. A teljes válasz­ték: vörös szegfű és gránátalma. Az első emeleten éppen suvic­­kolják a hús nélküli húsboltot. Gyanús alakok vernek szemet Minolta fényképezőn­épünkre. Szerencsénk van, nem bántanak. A sofőr egyre éhesebb. „Ho­tel Druzsba” - ajánlják ne­künk, szinte kérdezés nélkül. „Itt öt éven belül nem változik meg semmi. Ugyanazok az elv­társak ülnek ugyanazokon a posztokon. Kiváltságos tiszt urak pöffeszkednek elkerített kastélyaikban, s mulatgatnak, vadásznak. Jelcin? Nem is tu­dom, valahogy nem sugárzik okosság az arcáról. Persze ügyes és félelmetesen nagy játékos. Itt 14 millió orosz él, de mi nem félünk tőlük” - mondja egy öt­venes férfi a parkolóban. A szemközti patikában sincs vevő. A polcokon Almagel és Almagel. Fotózhatunk. Az uk­rán kislány először el akar bújni, aztán belemegy. Kötszer, gyógy­szer nincs. Fogamzásgátló­ tab­letta recept nélkül, az van. Az árazó hölgy megmutatja, már épp csodálkoznék, de a fehér Mercedes gazdájának jól hallha­tóan megkordul a gyomra. Villák közt kanyargunk. Akár Pasarét vagy Rózsadomb is le­hetne. Megtaláljuk a Barátságról elnevezett műintézetet. Nyitva az étterem. Gyanúsan üres. Konyhaszag sehol. Ebédelni szeretnénk. Nem lehet, noha ebédidő van. Mármint a kony­­hásoknak, délután négyig. Enni nekik sincs mit. A vendég kap­hat esetleg gombát, burgonyát. Végre megtaláljuk az ungvári Nyíregyháza éttermet. Zárva a bejárat. Fény nem szűrődik ki a vastag függönyök mögül. Ismét a konyha felől próbálkozunk. Megesik a szívük. Ugyan csak ötkor nyírnának, de kerüljünk beljebb, mert még megfagyunk. Háromfogásos vacsorát rende­lünk. Minden van. Pezsgő? Az épp nincs. Vodka? Az sincs. Ud­variasságban, égi csatornában és konzumlányban viszont nincs hi­ány. Aztán újra Csap-Záhony. A tank gázolajjal tele, a csomag­tartóban további 50 liter. Orosz határőr, orosz vámos... Fehér pa­­pirfecnit nyom kezünkbe a hománc: az utasok száma három. Útlevél­­vizsgálat. Pofavizit. Tri­cseloveka. Mindjárt hazaérünk. Fazekas Pálma és Kajcsos Genovéva ukrajnai riportja Csak gázolaj és gránátalma JU­U1 P[~T . t truerevewr pénjei kLim+oi+n* ›*«.-'- pvvjy.ry. ■@ *** r(‡«*_»»■ asr, iMjunti » SCC? au o «i«rpu«»C,.u ·«rjNM«nui BkCAOpTOH ftlkülJD ‡»».-» -**v, c­ B/l K* ***»«« )«.,■« i /•AP»«/ Kirlatol; Vív­s­z ú­t: ·■ 1 •. Kiku lifet tat «k­.newia at«rv »•«•viljéi»« *•»•!/«•«r» opr«Ma»«cai Az a bizonyos demecseri papír Az amerikai cigaretta sem feledteti az ásító polcokat A középső polcon a kenyérjegyek Jegyek, csak jegyek... 1992. január 2.

Next