Kurír - reggeli kiadás, 1992. május (3. évfolyam, 120-148. szám)

1992-05-02 / 120. szám

4 EZ A MÁJUS ELSEJE MÁS VOLT Tom és Jerry Moszkvában A szovjet korszak utáni első szabad május 1-jét a felszabadultság és a tarkaság jellemezte Moszkvában. Ezúttal elmaradt a dolgozók korábban elmaradhatatlannak tartott Vörös téri felvonulása, és egyáltalán­ semmi­lyen hivatalos állami megemlékezést nem tartottak. A városi vezetés ehelyett igazi majálist szervezett a moszkvaiaknak és mindenekelőtt a gyermekeknek. Az egész napos zenés, szórakoztató programok, ame­lyekben olyan ismert rajzfilmfigurák elevenedtek meg, mint Tom és Jerry, sokkal inkább azt a benyomást keltették, mintha gyermeknapi rendezvények zajlanának, és nem a nemzetközi munkásszolidaritás ün­nepi eseményei. Szokatlan külsőt öltött maga a Vörös tér is, ahol a Lenin-mauzóleummal szemközt a Kanári-szigetekre csalogató reklám díszelgett, éppen ott, ahol évtizedeken át Marx, Engels és Lenin képeit láthatta a nagyvilág. A Törté­nelmi Múzeum oldalán a Freedom Forum nevű alapítvány hirdette magát és a sajtószabadságot. Az alapítvány állítólag 400 millió dollárral kívánja se­gíteni a szabad orosz sajtó megteremtését. A politizálás persze ezúttal sem maradt el - a műsorokat kettészelve délben a moszkvai kommunista szervezetek tartották meg az évtizedes rituális ünneplések Szánalmasra sikeredett mai mását. A szovjet himnusz hangjaira megkezdett gyűlésen egy ideiglenes árbocrúdra felvonták a szovjet zászlót, majd a szónokok alaposan nekimentek a hazaáruló Gor­­bacsovnak és Jelcinnek. A szervezők bejelentették: aláírásgyűjtést kezde­nek, hogy népszavazást írjanak ki az orosz elnök leváltása céljából. A gyorsan felejthető Vörös téri közjáték után folytatódtak a progra­mok, amelyek leglátványosabb elemeként történelmi játékon emlékez­tek meg a városalapító Jurij Dolgorukij hercegről. Az első szabad moszkvai május elsejét este utcabál zárta be. DOROGI SÁNDOR (Moszkva) Lazítanak a japánok Örülhetnek a japán kormányzati szervek alkalmazottai, mert az idei május elseje számukra már meghozza a szabad szombatot. Mától kezdve tehát ők is ötnapos munkarendben dolgoznak majd, s való­színű, hogy példájuk gyorsan terjed majd az országban. Épp a mun­kaidő csökkentésének követelése állt a Japánban rendezett május el­sejei munkásmegmozdulások középpontjában is: egyéb követelések­kel a dolgozók nem álltak elő, hiszen az idén is számíthatnak a gaz­dasági növekedéssel lépést tartó életszínvonal-, illetve reáljövede­lem-növekedésre. Az évi szokásos bértárgyalásokon ötszázalékos bér­­emelkedésről született megállapodás, ami a két százalék körüli ár­emelkedést számítva háromszázalékos reáljövedelem-javulást jelent. A munkanélküliség Japánban a foglalkoztatottaknak mindössze két százalékát érinti. Ilyen körülmények között a Rengő szakszervezeti szövetség to­kiói központi megmozdulásán a szervezet elnöke csak a munkásság régi követelésére, a nyolcórás munkanapra utalhatott. Japánban a dolgozók évi munkaideje a rendszeres túlórák következtében két­ezer óra felett van, s a kormány célul tűzte ki, hogy az idei­­ már­ciussal záruló - pénzügyi évben a hivatalos munkaidőt 1800 órára mérsékli. Ez még mindig elég soknak tűnik, és egyesek szerint a munkana­pok csökkentése sem eredményezi egyértelműen azt, hogy a japá­nok ezentúl kevesebbet dolgoznak majd. Nem kizárt ugyanis, hogy a napi munkaidejük fog hosszabbodni, vagyis túlórákkal pótolják majd a munkanapok csökkenését. A kormányzati dolgozókat ez a veszély nem fenyegeti, ők már teljesen kihasználták a túlóráztatási lehetőségeiket. (MTI) Cseh és szlovák majális „Szégyenteljes választások” - skandálták Prága utcáin az if­jú cseh anarchisták, akik közül hétszázan előzőleg a Lövész­szigeten tartották meg május elsejei gyűlésüket. A kapitaliz­mus és a bolsevizmus egyidejűleg történő felszámolását kö­vetelő szónokok élesen kikeltek a június 5-én és 6-án tartan­dó parlamenti választások ellen. A közelgő választások azonban inkább inspiráló erővel, mintsem haraggal töltötték el a többi rendezvény főszereplő­it. Jiri Svoboda, a cseh kommunisták vezetője lendületes kor­tesbeszédet mondott a főváros „Ozbán” (Korsó) nevű fürdő­ligetében, ahol mintegy 30-35 ezren voltak jelen. A kommunista ünnepség szervezésébe a „Demokratikus Baloldal” nevű szervezet is bekapcsolódott. Svoboda a „nemzeti vagyon elkótyavetyélőit”, Miroslav Vacek egyko­ri védelmi miniszter pedig az egyházi vagyonok visszajut­tatását ostorozta. Mintegy húsz fiatal antikommunista „komcsikat Kubába” indítványozó harsogással verekedést robbantott ki, de a rendőrség hamar rendet teremtett a „Korsó” tájékán. Pozsonyban lényegesen kisebb, mintegy kétezer fős tömeget tudott összegyűjteni a Szlovák Kommunista Párt (különben egyre szociáldemokratizálódó) utódpártja, a De­mokratikus Baloldal Pártja. Az ottani szónok, Milan Ftácnik parlamenti képviselő főként a növekvő munkanélküliség el­len emelte fel szavát. KÁRPÁTI JÁNOS (Prága) ­ ABORTUSZ-ELŐADÁS A BÍRÓSÁGON Huszonöt órát várt a zuhogó esőben egy csoport férfi és nő, hogy bejusson Washing­ton egyik legizgalmasabb „előadására”. En­nek színhelye azonban nem valamelyik szín­ház vagy sportstadion volt, hanem a Legfel­sőbb Bíróság épülete, a Capitolium mögött. A napirenden Pennsylvania állam keresete szerepelt, amellyel korlátozni kívánják a nők jogát arra, hogy szabadon dönthessék el: meg akarják-e tartani nem kívánt terhessé­güket. Mivel az Egyesült Államokban jelenleg igen liberális az abortusztörvény, a politiku­sok és a jogászok egybehangzó véleménye szerint „a Legfelsőbb Bíróságon a fennállása óta leghevesebb érzelmeket kiváltó tárgyalás várható”. Habár papíron csak kisebbfajta változtatásokról van szó, az abortusz szabad eldöntésének hívei úgy vélekednek, hogy a várható ítélet lavinát indíthat el. Fennáll a ve­szélye annak is, hogy hatályon kívül helyezik a híres „Roe contra Wade"-ítéletet. 1973-ban ugyanis egy fiatal, terhes nő „csatát nyert” Texas állam ellen, és ezzel az Egyesült Álla­mok gyakorlata alapján kivívta az összes amerikai nő alapvető jogát arra, hogy szaba­don dönthesse el, elveteti-e gyermekét. Pennsylvania állam azt szeretné elérni, hogy a tizennyolc év alatti lányokon csak a szüleik engedélyével végezhessenek abor­tuszt, a férjes asszonyok pedig csak a férj tudtával vetethessék el a magzatot. Ezenkí­vül huszonnégy órás „gondolkodási időt” ik­tatnak be, mialatt a nőkkel alternatívákat is­mertetnek és a magzat fejlődéséről kapnak szemléltető oktatást. A Legfelsőbb Bíróság egyszer már, 1986- ban, 5:4 arányban elutasított egy ilyen jellegű keresetet, de azóta - habár a törvényt nem módosították - megváltozott a testület összetétele, s ez igen nagy jelentőséggel bír. A két republikánus elnök, Ronald Reagan és George Bush konzervatív bírákkal cserélt le három liberálist, így aztán most az abortusz szószólói semmi jóra nem számíthatnak. Kathryn Kolbert, aki az ügyben a védelmet képviseli, úgy véli, hogy az abortusz megszi­gorítása egyet jelentene a „Roe contra Wa­de” ügyben hozott ítélet hatályon kívül helye­zésével.­­ Arról van szó, hogy ne kapjon a kor­mány hatalmat az asszonyok fölött, s ne kényszeríthesse őket szabad akaratuk elle­nére a gyermek kihordására. A pennsylvaniai főügyész, Ernest D. Preate ugyanis ezt kérte a bíróságtól - fejtette ki Kolbert asszony. A jogásznő megítélése szerint ez lenne az amerikai történelemben az első eset, hogy a polgároktól valamilyen alapvető jogot elvesz­nek, ezért nagy horderejű politikai döntés lenne. A Bush-kormányzat nem titkolt szán­déka, hogy korlátozza az abortuszhoz való jogot, kivéve, ha a terhesség erőszak vagy más bűncselekmény miatt következett be, il­letve ha az anya élete veszélyben forog. Majd kiderül, hogy Bush elnök abortuszelle­nes magatartásával jól mérlegelt-e, és ez se­gíti-e újraválasztását. Az viszont tény, hogy az amerikai fővárosban nemrég 750 ezren vonultak az utcára azok közül, akik a jelenleg érvényes abortusztörvény fenntartását kö­vetelik. FERENCZY­ EUROPRESS 1992. május 2. Régi alkotmányünnep Kevesen tudják hazánkban, hogy mit ünnepel­nek május 3-án a lengyelek. Nem véletlenül. Lengyelország nemzeti ünnepének e napot csak 1989-ben, a rendszerváltás után nyilvání­totta a parlament, s így csak 1990 óta emlé­keznek meg róla. A II. világháború után ugyan még egy-két évig - a háború előtti hagyományokat tiszte­letben tartva - ünnep volt ez a nap, de mivel május elseje a negyvenes évek végén már álla­mi ünneppé lett, még véletlenül sem akarták, hogy a kettő összemosódjon, ezért az elsején kitűzött zászlókat másodikán már le kellett szedni - erre külön nagyon ügyeltek. Május harmadikával az 1791-es első mo­dern lengyel alkotmányra - a modern állami­ság szimbólumára - emlékezik Lengyelor­szág. Ennek kidolgozásában a kor legkiválóbb tudósai vettek részt. Stanislaw August Ponia­­towski lengyel király idején az amerikai alkot­mányhoz hasonlítható és a nagy francia forra­dalom eszméjéből merített alaptörvényben tisztán meghatározták a törvényhozó és a vég­rehajtó hatalom helyét és szerepét - s a már kétszer részekre szakadt Lengyelország számá­ra ez fontos lépést jelentett azon az úton, hogy megmeneküljön a széteséstől. Ma, amikor Lengyelország komoly politikai, társadalmi, gazdasági és alapvető alkotmányjogi problé­mákkal küzd, tiszta szívvel és reménykedve emlékeznek meg e nemzeti ünnepen a Len­gyelország történetében kiemelkedő szerepet játszó 1791-es alkotmányra. ** C­sak semmi adó, angolok vagyunk Azt tudjuk, hogy az angolok igen tartózkodóak a szexben - állítólag éppen szigetországi mivoltuk miatt. De hogy az adózásban is azok legyenek! Márpedig e téren is vannak hi­bák. De mit várjon az ember, amikor éppen a királyi ház mutat e téren „példát”. Ismeretes, hogy a Hyde Parkban mindent lehet, kivéve a királynőt szidni. Persze nem ildomos zsebeiben sem kutatni - de azért a bulvársajtó keres és talál. Már az az apanázs sem kis summa - 7,9 millió font amelyet az állam ad évente a Windsor-háznak. Ebből persze nem adóznak, holott az összeg 70 százalékát csupán a mintegy 250 hozzátartozó „fizetésére” fordítják. Kimondhatatlan összegek mennek el virágokra, a konyhákra és a mosodákra. Vajon mi lenne, ha nem taka­rékoskodnának a villannyal, és nem használnák fel a lóistál­lókban a régi újságokat? A civillistának nevezett adó­mentes költségvetés még csak egyötöde annak az összegnek, amelyet az ország elkölt a ki­rályságra. Mintegy 56 millió font terheli a különböző mi­nisztériumok büdzséjét, ame­lyek a különböző paloták, vala­mint az 1953-ban épített és azóta többször is újjávarázsolt Britannia luxusyacht karbantar­tására, valamint a személyzet il­letményezésére hivatottak. Jócskán megnyomja a kiadások rovatát a királyi repülőgépek és hálókocsik fenntartása is. Lassan már úgy tekintenek a királyi családra, mint az újgaz­dagokra. Annál is inkább, mert amikor Viktória királyné 1837- ben trónra lépett, a királyi kincstárnak 50 ezer fontos hiá­nya volt, és halálakor, 1901- ben sem volt sokkal jobb a helyzet. Tulajdonképpen csak a közismert fukar hírében álló VI. György és hasonlóan óva­tos lánya, II. Erzsébet uralko­dása alatt sikerült megalapozni a brit korona jelenlegi nagy va­gyonát. 1976-ban a brit társa­sági törvény záradéka megtil­totta, hogy az adóhatóságok betekintsenek a királyi ház jö­vedelmeibe. Egyúttal azt is el­rendelték, hogy tekintsék sért­hetetlennek 1837-ig visszame­nőleg a királyi végrendelete­ket. A királynő részvényeit az Angol Bank legtitkosabb széf­jeiben őrzik, együtt külföldi ál­lamfők és kormányok részvé­nyeivel. Két amerikai pénzügyi szaklap, a Fortune és a Forbes kiszámolta, hogy II. Erzsébet vagyona - részvényeivel együtt - körülbelül 3,3 milli­árd fontra rúg. A Buckingham­­palota ebből mindössze 120 milliót vall be. Nem véletlen, hogy Károly herceg már olyan kijelentést is tett, hogy nem lenne szükségük a civillistára, szabadabban gazdálkodhatná­nak magánvagyonukkal. Hát igen, lenne mivel­­ azzal a kétezer éves nyakékkel, ame­lyet II. Erzsébetnek Faruk egyiptomi király ajándékozott, vagy Vlagyimir orosz nagyher­ceg kincseivel, amelyet egy páncélszekrényben az angol ki­rályi családra bízott 1917-ben. És akkor még nem is beszél­tünk Leonardo metszeteiről, Canaletto 53 festményéről, Rubens, Rembrandt és Gains­borough remekműveiről. A civillistát a parlament megszavazta a következő tíz évre, így addig hozzányúlni sem lehet. De vajon a hagyo­mánytisztelő angolok egyálta­lán hozzá akarnak-e nyúlni a királyi kiváltságokhoz? GNL

Next