Kurír - reggeli kiadás, 1992. november (3. évfolyam, 300-329. szám)

1992-11-29 / 328. szám

8 Ebül végzi az ebrendelet Hamarosan utcán lesz az új ebrendelet. Új, mondom, pedig aligha tartogat új­donságot ebeknek és ebtar­tóknak. Vegyük csak górcső alá azt az igen-igen meg­gondolt szabályzatot, mi­szerint egy lakásban össze­sen egy darab kutya tartha­tó. Állati szerencsések va­gyunk. Sőt mázlisták. A szabályzat ugyanis nem tar­talmazza, milyen típusú le­het kölök, felnőtt, vagy ép­pen tinédzserkorú kutyánk. Sőt azt sem, pöttyös le­­gyen-e, fekete vagy tarka­barka, nőstény vagy hím, így aztán kedvünk szerint kutyáskodhatunk. De jaj an­nak, aki csak egy fél kutyá­val is többet merészel tarta­ni meghitt otthonában! Mi­nimum egy lexikonra való kérelem egy lexikonra való hatósághoz. Aztán ha alul­maradunk félkutyánkkal az ebtartási harcban, jöhet a bíróság. Ha itt sem győze­delmeskedünk, akkor öt­ezer forint pénzbírság. Na meg a perköltség. De van­nak ennél sokkal jobb hírek is. Egyelőre csak vélemé­nyezik az új ebrendeletet. Kamocsay Ildikó, az MSZP - most alakult - Károlyi Mihályné Állatvédő Tago­zatának elnöke ennek elle­nére borúlátó. - Ha az ebrendeletet jó­váhagyják, véleményünk szerint kutyák ezrei kerül­nek az utcára. Hiszen ki az, aki vállalja az irdatlan papír­munkát, a pénzbüntetése­ket? Becslések szerint ma Budapesten százezer kutya rohangál az utcákon gazdát­lanul. Az új ebrendelet-ter­vezet továbbra is tilt, szank­ciókat helyez kilátásba. Ahe­lyett, hogy megmondaná, hogyan kell ezt kulturáltan csinálni. Amennyiben mégis jóváhagyják az új rendeletet, úgy kilátásba helyeztük, a világkiállítás megnyitójára többszáz kutyával vonulunk fel. Érdekes, hogy még erre sem reagált senki. Az állat­védő egyesületek nem győ­zik a mentést, anyagi kerete­ik pedig végesek. Ma már a kóbor kutyák ügye nemcsak az állatvédők dolga, hanem közbiztonsági kérdés is. A fővárosnak kellene végre va­lamit tenni. - Nem túl kockázatos dolog ma kirukkolni egy új állatvédő egyesülettel? - Nem, de kell. Tavaly meg kellett válnunk a Zöld Párttól. Egy olyan pártot kerestünk, amely erkölcsileg és politikailag is támogat minket. Az MSZP pedig az első szóra felkarolta az egyesületet, jelentős anyagi segítséget nyújt. Irodát kap­tunk, telefont. A legfonto­sabb feladatunk, hogy meg­akadályozzuk az új rendelet elfogadását, s azt, hogy vég­re napirendre kerüljön a parlamentben az állatvédel­mi törvény. Természetesen továbbra is mentünk kóbor állatokat, mint ahogy ezt eddig tettük. Kérjük azokat, akik támogatni tudnak min­ket, tegyék ezt meg. Bank­számlaszámunk a következő: Állat-Caritas Alapítvány, Bp. II. ker. Frankel Leó úti OTP bankfiók, számlaszá­múak pedig 566-055077-0. SZABÓ BEA Hyrir 1992. NOVEMBER, ÁRA: 29 FT A Kurír vadásza: Bodrogi Gyula Amikor a késő ősz és a kora tél ta­lálkozik, amikor a napsütés, az eső, a hó zavartan kergeti egy­mást, a nyirkos levegő bebújik az ing alá, a pulóver megizzaszt, a hirtelen széltől dideregve húzod össze a kabátodat, ilyenkor van a nagy apróvadvadászatok ideje. Koncz Gabi hívott telefonon: - Édes Gyulám! Meghívtak minket jó barátaim Tiszaszentim­­rébe. Szombaton hajnalban men­nénk. Ha van időd, gyere el, mert nagyon nagy szeretettel várnak. Nyúl, fácán. Isteni a terület. Nos, mit szólsz hozzá? - Várjál egy kicsit, Gabikám! Megnézem a mindentudó „kis­okost.... ”Jó, a szombat jó. - És ott aludnánk. Vasárnap délelőtt, vagyis hajnalban egy kis kacsa, liba meg ilyesmi. - A vasárnap már nem biztos, de a szombat jó. - Akkor találkozunk reggel fél hatkor Dunakeszi után mindjárt jobbra, meg fogod látni, nagy be­tűkkel ki van írva egy háztetőre „STAFÉTA”. Itt vár minket az én Rés Laci barátom autóbusza, az visz és hoz mindenkit. Az autókat a Staféta-telepen hagyjuk. Sem­mit ne hozzál, csak puskát meg lőszert, minden mással ellátnak minket. Nos?! - Köszönöm, Gabikám. Ott leszek. S ha lehetek szemtelen, jönne velem Tasi is, tudod, a gyártásvezető... - Hogyne tudnám. Jó barát!­­ Ne is mondd tovább, ott találko­­zunk. Szombaton fél hatkor ott volt mindenki. Hatalmas Volvo busz várt minket a hatalmas tulajdo­nossal s egyben sofőrrel, Lacival. Mi mondtuk, hogy sajnos nem maradhatunk vasárnapig, mert még este zenefelvételünk van a rádióban. Megállapodtunk, me­gyünk a busz után. Megállapod­tunk, de ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mert Laci úgy vit­te azt a hatalmas Volvót, hogy az én 323-as Mazdámnak igencsak kapaszkodni kellett, hogy a nyo­mában tudjunk maradni. De azért szerencsésen megér­keztünk. A házigazda, Papp Gyu­la, reggelivel várt: sült kolbász, sült hurka, sült disznópecsenye, savanyú káposzta, friss kenyér, ká­vé, tea... hű de finom volt. Kimentünk a területre. Na­gyon sok vadász jött össze. Nem csoda, a nyúlvadászat lehetősége igen vonzó. (Nem vadászoknak: évente csak néhányszor engedé­lyezett a nyúl vadászata, így aztán becses zsákmánynak számít.) Minden vendég kapott egy ven­déglátót, nekem a társaság elnöke, Nagyfejű János jutott. Ez azt je­lenti, nekem mindig csak arra kell menni, amerre ő megy. Olyan kedves és figyelmes volt, hogy ha jött a nyúl, vagy repült a fácán, fel se emelte a puskáját, amíg én meg nem próbáltam eltalálni. Gyönyörű idő volt, a nyúl sza­ladt, a fácán repült, a teríték gya­rapodott. Késő délután értünk be a vadászházhoz, ahol várt minket a káprázatos asztal. Fácánleves csigatésztával, főtt fácánhússal, sült kacsa, sült disznó jóféle sava­nyúsággal... sör, bor s mindenféle italok, amiből én csak az ásványvi­zet tüntethettem ki, mert indul­nunk kellett hazafelé. - Sajnálom, hogy nem marad­hattok - mondta a házigazda - pedig ma este van még itt egy bál is. - Ilyen az élet - mondtam nagy bölcsen -, talán majd legkö­zelebb, ha egyáltalán legközelebb is meghívtok. Istenien éreztem magam. A társaság kitűnő, vad van bőven. Jövök. - Csak ne maradj el sokáig, mert most még van vad, most még lehet jókat vadászni, de ki tudja meddig. - Miért? Mi baj van? - Baj nincs, csak minden olyan bizonytalan. Semminek nincs gazdája. Törvény van is, nincs is. Az orvvadászok szaporodnak - vette át a szót egy másik vadász. - A vad fogy. Senki se tudja, mi lesz itt. - Hagyd a fenébe, mert még a végén politizálni kezdünk. Az meg nem lenne jó egy ilyen szép nap után.­­ Igazad van. Egészségetek­re. Mindig volt valahogy. Ez­után is lesz. Még megbeszélték a másnap vadászatot, mi elköszöntünk és indultunk Pestre. Hazafelé a ko­csiban még egyszer végiggondol­tam a napot. Szép volt, a nap sü­tött, a lövés is jól ment, a vendég­látás csodálatos... mi a fene az, amit nem tudok magamnak meg­magyarázni? Mi az az érzés, ami nem akar gondolattá formálódni bennem? Mindegy! Nem törőd­tem vele. Már Pest határában jár­tunk, amikor eszembe jutott, hogy fölhívom a Mamát, „csak úgy, a kocsiból”, a Weastel telefo­non (a technika csodája!). - Halló, Mama? - Szervusz, Öcsiként! Már ott­hon vagy? - Nem, a kocsiból telefonálok - Tasi jól szórakozott mellettem gyerekes hencegésemen. - Hogy vagy, Mama? - Nem tudom én ezt a mo­dern dolgot megszokni, de azért jó, mert tudom, hogy megvagy. Milyen volt a vadászat? Sütött a nap? Nem volt köd?... „Ez az! Megvan! Isteni volt, csodálatos, sütött a nap... Csak valami köd szállt a vadászok lel­kére...” 1992. november 29.

Next