Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)
1996-03-24 / 82. szám
1996. március 24. Az embert várják, vigye el őket innen. Szolgálnának neki. Mindegy, ki jönne, mennének. De nem jön senki a vasadi kutyamenhelyre, hogy házába vigye valamelyiküket, s legyen innentől kezdve valami őriznivaló. Isten háta mögötti lyuk ez. Csak idetévedni lehet. Véletlenül. Olyanoknak, akiknek van már kutyájuk, s nem kell több, merthogy ahány ház, annyi kutya. Pedig annyian laknak itt, hogy már ellenségei lettek saját fajtájuknak. A vasadi tanyára kell csak elindulni. Útközben aztán azonnal elkezdődik a szomorúság lassú, de folyamatos „szivárgása”. A tehetetlenségtől. Nem belső üresség ez. A tér kietlen, amiben megyünk előre. Elindultunk, hiszen elhatároztuk, megnézzük, mi van ott, kik élnek ott, azon a tanyán. Bármi lehet. Nem lepődünk már meg. Egy 18 éves fiú öngyilkos lett nemrég ott. Talán a munka miatt. Mert egyedül volt. Ha legalább egy kutyája lett volna, de több száz „elveszett” ebről kellett gondoskodnia, mert egy alapítvány ezért fizette őt. Ám a fiú nélkül sem állt meg ott az élet. Két hajléktalan, büntetett előéletű férfit sikerült helyette erre a munkára keríteni. Két napig bírták, aztán eltűntek. A kispénzű, de kutyamentő alapítvány vén Wartburgjával együtt. Most már kocsi sincs. Egy erdélyi házaspár él most az erdő közepén, elzártan, kutyák között, abban a házban, ami felé tartunk. Amikor földútra fordul az autó, már minden, amit látni, ami körülvesz, végérvényesen kietlen. Ember nélküli. Magányos. De a mozdulatlan tájban ott a kitaposott útcsík. S talán mégis ott lapul valahol a gazdaság is: az állatairól gondoskodó tanyasi ember gazdasága. És akkor a tehetetlenség helyett az emberségességtől szorul össze belül valami, a szív és gyomor között, miközben megyünk ott, a járt úton előre. Jobb érzés lenne egy virágzó kis gazdaságra gondolni, ahol szépen gyarapodik a mindenség, ahogy illik, szaporodik a disznó, a birka, a tehén és a kutya. És ott a ház is. Toldozott-foldozott, kémény nélküli kockaforma áll a nagykapu mögötti elkerített terület közepén. Nyitva minden. Begördül a kocsi. Ember helyett fáradt szemű,, csontsovány állatok kísérik be. Úgy tízen lehetnek. Megáll az autó. Itt vagyunk. Apró, várakozásteljes kaparászás hallatszik. Bármi lehet. Kiszállunk. Nem ugrálnak fel ugatva ránk kísérőink, hogy vendég érkezett, gyere ki a nagy házadból, gazdi, bárki jöhet..., mert ebből a találkozásból bármi, lehet. Mereven néznek, mi lesz. Ám amikor feléjük nyúl a kéz, rögtön bújnak, surrannak, súrolnak, finoman dörgölőznek, körbevesznek. Hiszen, kutyák. Lépünk egyet, engedik. Óvatosan kísérnék beljebb. Az omladozó nagy ház felé. De csak kutyaházhoz képest nagy az a megtépázott vályogház, amely olyan elhagyatott, ittfelejtett, mint a menhely állatai ebben a nagy, kerek erdőben. A hatalmas rácsok mögül is észrevettek bennünket. Már tudjuk, azon a 200 négyzetméteres területen háromszáznál is több kutya nyomorog bezárva, mint rendes tanyán a baromfi. (Ha 200 négyzetméteren több mint háromszáz kutya nyomorog, körülbelül mennyi hely jut egynek?) Emberléptek közeledtére a bezártak összetömörülnek a rácsnál, egymást hátralökve nyújtogatják nyakukat, fejüket. Nem jó itt nagykutyának lenni. A hatalmas kuvaszt ki is közösítették. Még csak egy-két hete van itt, talán azért fordulnak hátra őt szembeugatni egyszerre heten, s támadnának is, ha ő, mint aki már tudja, mi lesz, nem lépne, nem oldalogna nagy testével arrébb. Persze lesz az meg kisebb. A kicsiknek jobb, kevesebbtől jóllaknak, aztán a lábak között kifúrhatják orrukat, hogy tovább tolakodjanak, s ha elérik a rácsot is abban a nagy összetömörülésben, akkor már csak az üres kockákra kell jól koncentrálni, orral beletalálni, belekapaszkodni s hopp, kint is van a kis kutyafej. A nagyok legfeljebb lábukat nyújtogatják vagy bele-belekapnak foggal a kisebbekbe. Egy bordázott, vékony szőrű korcs akár agár is lehetne, pedig véletlenül sem annak,született, mászással próbálkozik. Ám a negyedik, ötödik kapaszkodónál minduntalan megbotlik, leesik, aztán újra indul, egy, kettő, négy, öt és megint újrakezdi az egészet, fáradhatatlanul. Reményből. A kivételezettek, akik a ház körül bóklászhattak, vigyázzák a terepet. Egész falkahadseregnyi őrző egy ilyen házra, ami úgy néz ki különben, mintha lakatlan lenne. A házaspár nem jön ki, pedig bent lehetnek, mert ugyan hova lehet menni innen ebben a hidegben gyalog. Talán megszokták a kutyaugatást, ennyinek ugyanis nincs már jelzésértéke. Ember és asszony hajléktalan volt az ideköltözésig, de adatott ez az isten háta mögötti munka. Asszony és ember, így, ketten már megkeresnek a kutyák közül havi 11 500 forintot. Plusz a ház. Rezsi nincs, hiszen villany és víz sincs. Viszont kádból egy kettő is. Kint az udvaron. Úgyhogy jó ez így. A gazda jön. Nem az ugatásra. Csak úgy. Munkára. Szódán. Félrelöki kalapját. Nem örül nekünk. Minek zavarunk bele ebbe a keserűségbe, amit ő már megszokott. - Nem kell csodálkozni - mondja aztán -, ez van és kész. , Különben szereti az állatokat. Állítja, ezért is bírja ki. De ne zavarjuk. Etetéshez készülődik. S ez a legfontosabb, mert bármikor megvadulhatnak a kutyák. Nincs ugyanis pénz a beoltatásukra, úgyhogy jobb, ha nem engedik közel magukhoz őket - figyelmeztet. - Akkor meg is veszhetnek? - kérdezzük. - Még nem volt erre példa. Majd lesz valahogy. Csak az a baj, hogy széttépnek naponta egyetkettőt maguk közül. De aztán rend lesz és nyugalom, mintha nem történt volna semmi. Nem szól többet. Kevés beszédű, mint a tanyasi ember munka közben. Egykedvűen ballag ki a fürdőkádakhoz. A kutyákhoz sem beszél. Nevüket sem tudja. Minek. Nem lényeges. Mint ahogyan az sem, őt, a gazdát, hogy hívják. Tényleg. Legjobb itt a közömbösség. De nem megy az akárkinek. A férfi is mozdul néha egyet-kettőt a rácsok felé. Az állatok megijednek, rend lesz. Majd újra kezdődik az ideges ugatás. Sőt. Fokozódik a nyugtalanság, szűkölés, futkosás a ketrec mögötti kitaposott ösvényen. A kádak előtti kondérban fő ugyanis a barnás-áttetsző moslékszerűség, aminek olyan a szaga, mint a fazék vízben forrásnak induló fagyos húsnak. A férfi felkeverte az egyveleget egy ásónyéllel, attól lett nagyobb a kavarodás. Felbolydulás. Abban a kormos tákolmányban (ki tudja, hány víg parasztlakodalomban, disznóvágáson szolgált, amíg idekerült) máskor csak kukoricadara dagadozik. De ha jó napra virrad, mondjuk kijön egy kutyabarát és hoz néhány kiló csirkenyakat, farhátat (mint most), akkor a darát jól meg lehet bolondítani ezzel-azzal. A, szagból pedig jut mindenkinek. Ám ritka az ilyen ünnep. Jó, ha van elég hústalan moslékból, amit, ha megfőtt, a kádba töltenek, hadd hűljön kicsit. Aztán beszórják a rácson túlra, mint most. A sovány kutyák egymást fellökdösve verekedik ki maguknak a gőzölgő táphoz jutást, ám a leggyorsabbak nem habzsolnak, hanem többször kiköpik az egy nyelésnyi adagot, mire végre lemegy. Pedig jó a kukoricadara. Felpuffaszt, s olyan, mintha tele lenne a gyomor. De nem sokáig tart a jóllakottság érzete, csalás az csak, újra ismétlődik a rutinfolyamat a rácsok mögött hamar, jön az éhségérzet, s arra kukorica... Csakhogy egy nap nincs többször etetés. Mint ahogy pénz híján ivartalanítás sincs. Vannak viszont kiskutyák, mert bár a nőstényeknek és a kanoknak külön ketrecben kellene szenvedniük, de ki tudná követni azt a jövés-menést, szökdösést a lyukas zárkák között. Ha pedig megvan a baj, hát meg is születik, ami útnak indult. Persze nem olyan nagy gond az, mert bár ezen az erdő közepi telephelyen állatot nem öl az ember, csak közvetve, ha éppen elfogyott a kukorica. Mert elpusztul az magától is. Főleg, ha kicsi. .Amíg van anyatej, addig élhet. Általában csak addig. Mert a kicsi kutya sosem jut el a kondérig. Vagy csak néha. Persze jó a természet. Gondoskodó. Ilyen körülmények között a vemhes állat ritkán szül egészséges kölyköket. Halva jönnek világra. Vagy csak egy kiskutya az összes gond. Ceruza például (aki azon különleges ebek közé tartozik, hogy sovány társai között vékonyságára utalóan nevet is kapott) már több mint féléves! Eddig mindent kibírt. Nem fagyott meg és olyan kis élelmes, hogy a ketrecen kidugdossa pici, de testéhez képest aranytalanul nagy fejét és úgy kéregét vele, hogy a gazdának megesik a szíve, s odalök neki valami kukoricánál ehetőbbet. Két lány jött velünk. Drága kutyáknak való konzervet vettek. Ki- Hajkurásszák a rács mögül a legszerencsétlenebb állatokat és próbálják kiegyenlíteni a dolgot egy kis repetával. Futkosás, ajtó előtti lökdösődés után aztán kint van az öthat kis csontváz. Ácsorognak, amíg nyílik a doboz. Valószerűtlenül nagy szemmel néznek fölfelé. A konzervre. Egy szempillantásra úgy elfogy két ösztöndíj értékű eledel, mintha nem is lett volna. Mintha nem is járt volna itt senki. Mintha nem történt volna semmi. Mintha elveszett volna az emberből az a megindító, megtisztító valami, ami a jótett utáni jó érzés. Mintha nem lenne itt jó cselekedet. Mintha csak magukban árválkodnának ember nélkül, rácsok mögött a napról napra fogyó kutyák. Mintha onnan őriznék a házat, ami olyan kísértetiesen áll ott. Mintha nem élne már benne senki, csak a szerencsétlenség. Mintha nem ez lenne a valóság. KOVÁCS BOGLÁRKA A hústalan moslékot a kádba töltik, hadd hűljön egy kicsit ,...több kutya nyomorog bezárva, mint rendes tanyán a baromfi" Fotók: VÁRALJAI SZANDRA „A szagból pedig jut mindenkinek." „Nem jó itt nagykutyának lenni." RIPORT 7