Kurír - reggeli kiadás, 1997. szeptember (8. évfolyam, 238-267. szám)

1997-09-04 / 241. szám

1997. szeptember 4. TÁRSADALOM . Tegnap délután gyászba borult Komárom. A város szinte minden pontjáról szomorú emberek siettek a temető felé. Tőled búcsúztak, Zoli bácsi, tőled, aki a város büszkesége voltál, tőled, akit néhány év­vel ezelőtt szintén nagyon-nagyon sokan köszöntöttek azért, hogy visszatértél, hogy ismét itt élsz, hogy hazaköltöztél. Szívedben mindig magyar voltál, bárhol éltél, bárhol fociztál is, de a légkör, a komáromi levegő, a barátok szeretete mindenütt hiányzott. Emlékszem, egyszer Barcelonában beszélgettünk, s elmondtad: azt kérted az Istentől, adja meg, hogy még egyszer magyar földön élj. Pedig ott, Spanyolország­ban is szerettek. Bármikor végigmentünk az utcán, ismeretlenek kö­szöntek rád, „Senyor Cziborra”, de te, Czibor Zoltán mégis hazavágy­tál. És amikor ez megadatott, úgy érezted, te vagy a legboldogabb. Ezrek állták körül a ravatalodat, ezrek vettek végső búcsút tőled, még a környező házak tetejéről is nézték a tömeget. Tudod, Zoli bácsi, ahogy ott álltam én is a tőled búcsúzók között, egyre csak az járt a fe­jemben: fantasztikus futballista és fantasztikus ember voltál. Amilyen kitartó és megszállott a pályán, olyan kedves, melegszívű az életben. Szeretted a szélsőségeket és talán ezért is voltal olyan zseniális futballista, nem véletlenül kaptad a „Bolond”, illetve a „Rongylábú” becenevet. Imádtad a sikert, azért is volt kedvenc bibliai idézeted: „Aki győz, annak megadom, hogy királyi székemben üljön velem.” Bi­zonyára sokszor ünnepeltek királyként, és még ünnepeltek volna so­káig, ha nem hagysz itt bennünket. Amikor majd - ki tudja hányadszor - ismét megnézzük újra és újra az „Aranycsapat” mérkőzéseinek egy­­egy részletét, és látjuk fantasztikus cseleidet, beadásaidat, lövéseidet, góljaidat, bizonyára sokunknak eszébe jut: mi földiek szegényebbek lettünk egy csillaggal, odafönt viszont egy csillaggal több ragyog. TÖRÖK FERENC Fotó: KONCZ GYÖRGY Dossziék elhagyott javakról Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága legfőbb iratanyaga ’56-ban elégett, de néhány iratcsomó megmaradt. Néhány­­ sezlon, ágy, márványlapos pohárszék, elnémult üzem, felvert gazú kert, rozs­dásodó cséplőgép, kifosztott bolt, bom­basérült ház - története az akták között fennmaradt. Meddig álltak, milyen éle­tet éltek még új-régi gazdához kerülve? Egy vizsgálat jegyzőkönyvéből. (Sok vizsgálat volt, sok kormánybiztos, mert nemcsak a javakért - ágyért, varrógé­pért - viaskodtak a felek, az elhagyott javak hivataláért, a hatalom kicsiny kis szegletéért is csatáztak a pártok.) Ezt a vizsgálatot 1947-ben a revizori köz­pontból Némedi Károly vezette, és aki beszámolt, dr. Szentmiklósi László, a kormánybiztos helyettese volt. „Sok esetben a javakat nem tudjuk visszaadni, már kezdetben minden használati tárgyat kiadtunk, hogy legyen, aki kezelje, őrizze. A ruhaneműknél, de ez természetes, már csak a molyosodás miatt is. Sima ügy nincs. Visszaigénylésnél ha a haszonélvező nem akarja visszaadni, a visszatérő feljelenti, hogy nyugatos, nyilas. A politikai rendőrség aztán vizsgálja az ügyet... Az ügyfelek közt súlyos viták vannak, verekedésre menő viták. Ha valaki elhagyott jószágot bérbe vagy használatba vett, sok esetben szociális okok miatt nem lehet tőle visszavenni. Bú­tort, ágyat ha visszavennénk, a földre ke­rülne a haszonélvező. De a hazatérők hely­zete sem jobb, legtöbbször azok is nagyon szegények. Ha nem kapná vissza a haszná­lati tárgyát, akkor ő kerülne a földre. ” Az egyik fél mindig a földre kerül. Aztán a jogi kérdések. „A tisztviselők­nek nincs judíciumuk, sokszor csak hat ele­mivel rendelkeznek. Gépírónőkből, de al­tisztekből is lett előadó. A régi tisztviselőket el lehet bocsátani, de újakat felvenni nem. Az egyik, kétszáznyolcvan forint fizetésű alkalmazottunk az ügyféltől 50 forint köl­csönt kért, s ezt az ügyfél jelentette nekem. Nehéz helyzetbe kerültem. Ilyen fizetésnél tisztességet követelni? Az előadók éheznek, a hivatalban az ablakok télen is papírral voltak beragasztva. Az ügyvitel rossz. Ezt Vas Zoltán is tudja...” Egy elhagyott gyár Óbudán. A gyár, ha még élne, 126 éves lenne. Ez a haj­dani Hauser Károly Papírárugyár, szék­helye III. ker., Bécsi út 42. A kormány­biztosság ’46-ban nyilvános pályázatot hirdetett rá, ugyanis a tulajdonosa nem tartózkodott az országban. Hat pályázó közül kellett a kormánybiztosságnak döntenie. Döntése igen tanulságos, merthogy nagyon ismerős. A hat pályázó közül az első a Ter­mőföld nevet viselő Beszerzési és Érté­kesítő Szövetkezet. A forgalom öt szá­zalékát ígérte. Aztán a szakmában is­mert jó nevű cég, a Szilár Imre Papír­áru Nagykereskedés 5,5 százalékkal pá­lyázott, de a többi is mind jobb ajánlat­tal. Többiek közt a gyártulajdonos Hauser Károly testvéröccse Hauser József is jelentkezett. És mégis a Ter­mőföld kapja meg a gyárat. A Termő­föld pedig - az aktákból kiderült - az ostrom után egyszerűen elfoglalta a gyárat, s Gombó Iván kinevezte magát vállalatvezetőnek. Elbocsátotta a már több évtizede ott dolgozó könyvelőt, s helyébe sógornőjét nevezte ki. De ugyanúgy a többi régi alkalmazottnak is kitette a szűrét, s helyükbe a sógor­­ság-komaság jött, és a csalások soroza­ta. Évtizedes üzletfelek (a posta, a tele­fon stb.) után fizetnek ki jutalékokat, s a bevételeket maguknak kikölcsönzik. Hauser József beadványából megtud­juk, a Termőföld a gyárban tárolja a petróleumoshordóit, baromfit, tüzelő­anyagot, a gépek kihasználatlanul rozs­dásodnak. Azt írja egyebek mellett: 1908-46-ig a Féltén és Guilleaume cég­nél mérnökként dolgoztam és innen men­tem nyugdíjba. Testvérbátyám, a tulajdo­nos 16 éves, súlyosan beteg feleségével a háború borzalmai elől utazott külföldre. Kérem az Elhagyott Javak Kormánybiz­tosságát, hogy saját kezelésbe vehessem az üzemet. ” A kormánybiztosság határoza­ta: ,/­ Termőföldnek való bérbe adását rendelem el... ” Hogy miért? Hát csak. Azonban néhány árulkodó feljegyzés a levéltári csomagban: ,/­ Szakszervezeti Tanács melegen ajánlja. ” És az Országos Szövetkezeti Tanács: „Vegyék revízió alá bizonyos megállapításaikat. ” Megkerestem a Bécsi út 42.-t, a va­lamikori gyárat. Elpusztult táj. Az a ré­gi gyár, mint az Atlantisz, elsüllyedt. Még néhány éve a bolt üzemcsarnoká­ban egy vendéglátó-ipari vállalat rak­tárai voltak, az utca felőli falon - a fa­lak, tetők beomlottak - egy utazási iroda, rozsdásodó firmáját himbálta a szél. A fontok közt egy ideig csövesek laktak. Ám már ők sincsenek itt, sem­mi sincs itt. Szanálták a vidéket, tera­szos házak, új városrész épül. De a gyár helyén még semmi. Csak a ma­gasra nőtt gaztenger hullámzik. KŐBÁNYAI GYÖRG­Y A földekért, erdőkért licitáló tárcsák már nem lendülnek a magasba. A nagy licit befejeződött. Jövő­re a hivatal is megszűnik. A kárpótlás a javakért, az évekért, az életekért. Történelem lesz, mint tá­voli elődjéből, az 52 éve megalakult Elhagyott Javak Kormánybiztosságából. Elülvén a háború, fel­adata az elhagyottá vált házak, földek, vállalatok, lakások, berendezések fenntartása, üzembe he­lyezése volt. Mi lett az elhagyott javakból? És mi lesz - de ez már a jövő riportja - a kárpótlásokból? Buzánszky Jenő Czibor Zoltánná Grosics Gyula Benkő­ László Nagy Béla Kardos József Újvári Sándor Laczkó Mihály Puskás Ferenc Szepesi György Czékus Lajos Illovszky Rudolf 1» %*

Next