Kurír - reggeli kiadás, 1997. október (8. évfolyam, 268-297. szám)

1997-10-26 / 292. szám

1997. október 26. Nyáron a nappal kel, télen jóval azelőtt, hogy megtegye szokásos szemrevételező körútját. A híd jobb oldalán megy végig, Pesten fordulva a bal oldalon tér vissza. Szereti ezt a hajnali nyugalmat. Az ő dolga az Alagút vizsgálata is, ahol olyankor szerencsére még kibírható a levegő. Később, reggeltől éjszakába nyúlóan, merő dübörgés itt minden, tán ez a város legzajosabb, legfüs­tösebb pontja. De a legszebb is, figyelmeztet a hídmes­­ter. Ekként érthető, hogy semmi pénzért nem cserélne munkahelyet, csábíthatják akár a Golden Gale-re is. Fazekas János negyven éve vigyáz­za a Lánchidat az Alagúttal. Nem sokkal messzebbről, a Margit híd­ról érkezett ide, ahol gyermekko­rát töltötte. Édesapja ugyanis azt őrizte. A háború után részt vett a pontonhidak építésében, majd a roncsok kiemelésében. Hogy újjá­épült a Margit híd, szinte termé­szetesnek tartotta elvállalni fel­ügyeletét. Gyermekei - köztük Já­nos -, mondhatni a hídon nőttek fel, amely (nem is lehetett volna másképp) minden napra különle­ges izgalmakat tartogatott. - Ott aztán lehetett kalandoz­ni - mosolyog Fazekas úr. - So­ha jobb játszóteret! Nem tudom, hányszor másztunk végig baráta­immal a híd alatt. Rengeteg bú­vóhelyre leltünk, csináltuk sorra a kunsztokat, hiába tiltotta édes­apám. Fittyet hánytunk a veszé­lyekre, föl se fogtuk, azt hiszem. A híd azonban tennivalókat is adott. A hídfőnél volt az ottho­nunk, a család önkéntelenül be­lefolyt az atyai munkába. Én pél­dául nyaranta mentőcsónakoz­­tam. Az akkori szabályok szerint, amikor munka akadt a víz fölött, a hídszerkezeten, lenn, a folyón mentőcsónakból kellett vigyázni a szerelőket. Órákat töltöttem a ladikban, nemcsak a Margit híd, hanem a többi híd alatt is, így fel se nőttem, már ismertem vala­mennyit, mint a tenyeremet. - Ennyi elég is a hídmesterség­­hez? - A híd ismerete alapvető kö­vetelmény. Biztonságtechniká­ból pedig folyamatosan vizsgázik az ember. Fazekas úr irodája az Alagút­ban van. A Sikló felőli oldalra esik, néhány lépésre az Alagút szájától. A hatalmas ajtó mögött kicsi helyiség, íróasztal az ablak alatt, ahonnan a hídra látni. Hát­rébb diszpécserpult. Egyik piros gombja mutatja, hogy dolgozik a lánckamrák szivattyúja. A lánc­kamra, magyarázza a mester, a híd lelke. Merthogy a híd láncai nem ott, a kőoroszlánok mögött érnek véget, ahol a polgár látja, hanem messze eléjük ívelnek, és vagy tizenöt méter mélységben a föld alatti kamrákban horgo­nyoznak le; húzóerejüket beton­tömbök erősítik. Sűrű lehet itt a pára, amely ha lecsapódik, árt a láncnyeregnek, a görgőknek, az egész szerkezetnek. Ha beszivá­rog a víz, automatikusan műkö­désbe lépnek a búvárszivattyúk. A hídszabályzat előírásainak megfelelően Fazekas úr legalább egyszer hetente lemászik a kam­rákba, ellenőrzi a gépezetet. He­ti feladata a mederpillérek vizs­gálata is. Felmászik a magasba, megnézi, nem akadályozza-e például a görgők mozgását rozs­da, nincsenek-e beszorulva. Hi­szen a híd nem merev szerkezet, érzékeny hőre, hidegre, mozgat­ja a forgalom is. A mester példá­ul pontosan érzékeli, amint - jól megrakott járművekkel - „át­megy a híd Pestre”. Havonta át­vizsgálja a híd alsó részeit is. - Olyankor mindig izomlázat kapok - mosolyog Fazekas úr. - Tudja, a Margit hidat szépen be lehet járni, a Lánchidat azonban csak hason csúszva vagy négy­kézláb. Nem egyszerű végig­mászni, úgy kétszáz méter a két pillér között, én mondom, majd­nem akrobatamutatvány. - Nem szédülés? - A víz fölött soha. Édesapám igaz vízi ember volt, beoltott en­gem is. Hétévesen átúsztam a Dunát, soha nem féltem a folyó­tól. Barátságban vagyok a vízzel. A pillérek közt egyensúlyozva sem félek, tudom, hogy megvéd. Egy ház tetején azonban már el­hagy bátorságom, ott, nem szé­gyellem bevallani, szédülök. A negyedéves és a legkisebb szegecsre is kiterjedő éves híd­vizsgálat mérnökökkel, szakem­berekkel zajlik. Az a célja, hogy kiszűrje a kis hibákat és meg­előzze a nagyokat. A halasztha­tatlan munkákat rögtön elvég­zik, az alapos tatarozásokra tíz­évenként kerül sor. Az 1949-es újjáépítést követően első ízben 1973-ban újult meg a Lánchíd. Akkor a beépített százezer sze­gecsnek mintegy tíz százalékát kicserélték, megtisztították a rozsdától, majd átmázolták a vasszerkezet 73 ezer négyzet­­méteres felületét. Erre hatvan­tonnányi festék fogyott el. Leg­utóbb 1988-ban folyt hasonló komoly munka a hídon, a sza­bályzat értelmében tehát előbb­­utóbb aktuális a következő. Fa­zekas úr mindenesetre úgy véle­kedik, hogy a híd jó, amolyan békebeli állapotban van. Béke­beli a tekintetben is, hogy - mestere szerint - mindig csak a szép arcát mutatja. Itt nincse­nek nagy balesetek, nem törik át a korlátot száguldozó autók, és az öngyilkosjelöltek is többnyire elkerülik, másutt kacérkodnak a halállal.­­ A rongálók sem a hidat, sem az Alagutat nem kímélik, sajnos - mondja. - Éppen a minap vizs­gáltuk át az illetékesekkel a leg­utóbbi garázdaságok nyomait. Egyébként szerencsésnek mond­hatom magam, mert nyugodt híd ez, nyugodt éjszakákkal. - A negyven év csak nem telt­­el teljesen eseménytelenül. - Okozott fejfájást nemegy­szer. Akkor például, amikor a ví­zi rendőrség riasztására sötétben kellett kimásznom a víz fölé, mert a folyóba lógott egy veze­ték, amit elektromosnak véltek, s emiatt a hajóforgalmat is leállí­tották. Csak a vasszerkezeten egyensúlyozva derült ki, hogy a riadalmat egy ártalmatlan postai kábelbehúzó keltette, amit a sze­relők a munka befejeztével ha­nyagul ottfelejtettek. Akadtak meleg perceim az Alagút miatt is. Megesett, hogy egy több má­zsás kő zuhant le a tetejéről, a legnagyobb forgalomban, a fe­lezővonalra, éppen a szovjet kö­vetség egyik gépkocsija elé. Gondolhatja... Óriási szerencsé­re egyetlen autó sem sérült meg, még a követségin sem esett kar­colás. Különben most aligha len­nék itt. A hídmester élete állandó ké­szenlét. Szabadságra ritkán megy, olyankor testvére­­ a Margit híd hídmestere - he­lyettesíti. Otthona is az Alagút­ban van, szemközt az irodával. Járda se vezet arra, a kapu az úttestről nyílik. Mögötte kes­keny, meredek csigalépcső ve­zet a lakáshoz. Két lány és egy fiú nőtt föl a zegzugos szobák­ban, lányok kiváló asztaliteni­szezők, a kisebbik ma a váloga­tott egyik erőssége. A fiú, bár belekóstolt a hídmesterségbe, rajzfilmrendező lett. Az ő ka­maszfiát már egyáltalán nem vonzza a hidak romantikája. Örökké a számítógép előtt ül. - Más világ ez már, mint az én gyerekkoromban - mondja megértően nagyapja, és körbe­pillant: az egyik szoba ablaka a Lánchidra néz, a másiké a Vár­domb oldalára. Bájos felesége vonakodott: „Csak nem képze­led, hogy az Alagútba megyek lakni?!” Mára megszokta, sőt megszerette. Azt mondja: „Ilyen jó hely nincs több a világon, leg­feljebb egy királyi palotában.” És, mint tudjuk, oda ritkán születik az ember. KENDE KATALIN Fazekas János egyenesen a Lánchídra láthat ablakából Fotó: KONCZ GYÖRGY RIPORT 11 Sej, a mi­lórákat pénzes szelek fújják Elmúltak már a daliás idők, többé nem állami monopólium a zászló­gyártás. Bárki kiválthatja rá az ipart, ha üzletet lát benne. Mivel megnö­vekedett a készítők tábora, a techni­kán is változtatni kellett, ha tartani akarták a lépést a konkurenciával. Nem is olyan rég még kézzel hímez­ték a lobogót, a nemzeti színűt pedig három részből varrták össze, ami eléggé hosszadalmas munka, külö­nösen akkor, ha több ezret rendel valaki. A többség - ahogy Németh Sándor cége, a Kens is - filmnyo­mással készíti a zászlót, így csak az első darab megtervezése igényel na­gyobb munkát, azt grafikus végzi számítógépen, aztán már csak a sok­szorosítás marad hátra. A zászló anyaga különleges, sem­mi másra nem jó azon kívül, hogy a szél fújdogálja. (Néhány találékony magyar ember ellopta a lobogót, széldzsekit eszkábált össze belőle.) Akárki azért mégsem juthat a kü­lönleges anyaghoz - mert még ki tudja, milyen zászlókat csinálna - csak az, aki igazolja, hogy szakma­beli. Ugyanez áll a hozzá való cér­nára és a festékre is. Amit pedig nem lehet csak úgy megszerezni, arra biztos, hogy sokaknak fáj a fo­ga. Németh Sándoréktól egyszer fél teherautónyi zászlótextíliát lopott el valaki. Nem tiltott zászlók készül­tek belőle, hanem filléres áron elad­ták a konkurenciának. Sokkal gyakoribb, hogy a kész zászlót fújják meg, amikor már a megrendelő kifizette és kiaggatta. S hogy mi történik azzal, aki meg­rongálja a lobogót? Az átkosban még öt év börtön is kijárt a magyar zászló meggyalázójának, mert rendszerelle­nes tevékenységet sejtettek mögötte. Hiába magyarázta a rajtakapott sze­rencsétlen, hogy a zöld szín letépé­­sével csak a Honvéd-meccsen akarta buzdítani „piros-fehér” csapatát, vagy a piros eltávolításával a „zöld­fehér” Fradit. Mostanság viszont már nehezen dönt a rendőr. Legalábbis erre kö­vetkeztet Németh Sándor, mert egyszer vasárnap hajnali négykor csörgette fel egy törzszászlós, s két­ségbeesetten kérdezte, mennyiért adnak egy olyan zászlót, melyet az előtte remegő suhanc néhány perce letépett. Németh a lehető legala­csonyabb árat mondta a telefonba, így csak szabálysértésért rángatták be az ifjút. Ha belegondolunk, nem haragud­hat a gyártó a garázdálkodókra, hi­szen ha nem lopnák a zászlót, be is zárhatnák a boltot. Mégis, a készítők is elcsodálkoznak néha, micsoda vak­merő tolvajok élnek a földön. Egy­szer egy épület átadásához készítettek óriási lobogókat. A megrendelő da­ruskocsival jött a hatalmas méretű zászlókért. Nagy nehezen felaggatta az épületre, s valakik másnap reggel­re a kétharmadát eltüntették, hogyan, nem tudni. Igen meghatódtak Némethék, mi­kor egy focimeccs televíziós közvetí­tését nézték egy augusztusi napon. A mérkőzés történetesen abban a vá­rosban játszódott, ahova 500 zászlót készítettek huszadikára, hogy az egész város nemzeti színekben tün­dököljön. Mindet leszedték a focira­jongók, és a meccsen, „egyenes adás­ban” lengették. Nagy eseményeknél a gyártó eleve számít a tolvajok közreműködésére. A négy évvel ezelőtti választásokon például előre sejthető volt, hogy vér­szemet kapnak a rengeteg lobogótól. Meg is kopasztották az Erzsébet hi­dat az egyik párt jelképeitől. A meg­rendelő elpanaszolta, mi történt, de megnyugtatták, akad még néhány száz a raktárban. A vásárlók meg is kérdezték, csak amúgy tréfásan: nem a gyártó lopkodja véletlenül a saját termékét? Egyre többen ismerik fel, a zászló a legolcsóbb reklám, ugyanakkor ha­tásos. A megrendelések többsége a nagyobb cégektől érkezik, például autókereskedésektől vagy benzinku­taktól, melyek vezetői a cég emblé­máját kérik a textíliára. Velük a leg­jobb dolgozni, hiszen általában sokat rendelnek a lobogóból, és a gyártóra bízzák az esztétikai kérdéseket. Nem úgy néhány kezdő ügyvezető igazgató, aki úgy gondolja, indulás­nak elég egy darab zászló is cége ke­rítésére. Nem tudja, hogy kérése ah­hoz hasonlítható, mint mikor valaki egy darab könyvet kér egy nyomdá­tól, tehát relatíve drágábban számít­ják a munkát, mintha száz darabot rendelne. Sebaj, a zászlókészítők az ilyen megrendeléseket is elfogadják, csak azt ne kérje tőlük senki, hogy csúnya zászlót készítsenek. Egy csalá­di bt. igazgatója kötötte az ebet a ka­róhoz, vagyis cégemblémája mellé kérte odabiggyeszteni a címet, tele­fonszámot. Hasztalan magyarázták neki, hogy nem érdemes, hiszen úgy­sem látja messziről senki, no meg amit ő akar, az inkább tábla, mint zászló. A készítők végül megadták magukat, mert ugye a vevőnek akkor is igaza van, ha nincs igaza, és elké­szítették a „torzszülöttet”. Úgy szé­­gyellték, hogy lehagyták a zászló sar­kából a saját emblémájukat, de még a használati utasítást is, nehogy bárki is rájuk ismerjen. Az egyetlen kívánság, amit még le­hajtott fejjel és dupla fizetségért sem teljesítenek, az a politikai szélsőjob­boldal és szélsőbal zászlós óhaja, épp ezért kellett visszautasítaniuk azt a fi­atalembert, aki több Árpád-sávos lo­bogót óhajtott volna. Normál párt­zászlókat tekintve viszont óriási meg­rendeléseket kaptak négy évvel ez­előtt, mondhatni, a logobók kilenc­ven százalékát ők készítették el, s úgy néz ki, jövőre, a választásokra is az ő készítményeikkel lobogózzák majd fel a várost, hisz már megkötötték az üzletet. Persze az, hogy melyik párt mennyit kért, egyelőre titok. A nemzeti színű logokat is sokan keresik, hiszen minden cég úgy ren­dezi, hogy két saját zászlaja között ott virítson a magyar is. Eme zászló ké­szítéséhez nem kell külön engedély, mint ahogy a többi nemzetéhez sem, viszont ha valamelyik gyártó netán rossz minőségben állítja elő, mond­juk nem ügyel az arányokra, vagy a színt véti el egy árnyalattal, beperel­heti a „megcsúfolt” állam. A legjobban az európai országok zászlai mennek, főleg a német, oszt­rák, francia lobogók, de készítenek román, cseh zászlót is. Az albán zász­lóra valahogy nincs kereslet, pedig többeknek felajánlották, hogy ha el­visznek mondjuk három román zász­lót, ingyen kapnak egy albánt, de senkinek nem csillant fel a szeme a nagyszerű lehetőség hallatán. Németh Sándor szerint a zászló­nak nincs nagy hagyománya nálunk. Nyugat-Európában bezzeg úgy élnek a zászlógyártók, mint hal a vízben. Hollandiában akkora a zászlók nim­busza, hogy nemzeti lobogót kap ajándékba az államtól az ifjú pár. De ez csak egy a sok közül, mert tele van a kamra mindenféle lobogóval, s az alkalomtól függően büszkén ki is ál­lítják a kertbe az ünnephez illőt. VARGA CSILLA

Next