Kurír - reggeli kiadás, 1997. október (8. évfolyam, 268-297. szám)
1997-10-26 / 292. szám
1997. október 26. Nyáron a nappal kel, télen jóval azelőtt, hogy megtegye szokásos szemrevételező körútját. A híd jobb oldalán megy végig, Pesten fordulva a bal oldalon tér vissza. Szereti ezt a hajnali nyugalmat. Az ő dolga az Alagút vizsgálata is, ahol olyankor szerencsére még kibírható a levegő. Később, reggeltől éjszakába nyúlóan, merő dübörgés itt minden, tán ez a város legzajosabb, legfüstösebb pontja. De a legszebb is, figyelmeztet a hídmester. Ekként érthető, hogy semmi pénzért nem cserélne munkahelyet, csábíthatják akár a Golden Gale-re is. Fazekas János negyven éve vigyázza a Lánchidat az Alagúttal. Nem sokkal messzebbről, a Margit hídról érkezett ide, ahol gyermekkorát töltötte. Édesapja ugyanis azt őrizte. A háború után részt vett a pontonhidak építésében, majd a roncsok kiemelésében. Hogy újjáépült a Margit híd, szinte természetesnek tartotta elvállalni felügyeletét. Gyermekei - köztük János -, mondhatni a hídon nőttek fel, amely (nem is lehetett volna másképp) minden napra különleges izgalmakat tartogatott. - Ott aztán lehetett kalandozni - mosolyog Fazekas úr. - Soha jobb játszóteret! Nem tudom, hányszor másztunk végig barátaimmal a híd alatt. Rengeteg búvóhelyre leltünk, csináltuk sorra a kunsztokat, hiába tiltotta édesapám. Fittyet hánytunk a veszélyekre, föl se fogtuk, azt hiszem. A híd azonban tennivalókat is adott. A hídfőnél volt az otthonunk, a család önkéntelenül belefolyt az atyai munkába. Én például nyaranta mentőcsónakoztam. Az akkori szabályok szerint, amikor munka akadt a víz fölött, a hídszerkezeten, lenn, a folyón mentőcsónakból kellett vigyázni a szerelőket. Órákat töltöttem a ladikban, nemcsak a Margit híd, hanem a többi híd alatt is, így fel se nőttem, már ismertem valamennyit, mint a tenyeremet. - Ennyi elég is a hídmesterséghez? - A híd ismerete alapvető követelmény. Biztonságtechnikából pedig folyamatosan vizsgázik az ember. Fazekas úr irodája az Alagútban van. A Sikló felőli oldalra esik, néhány lépésre az Alagút szájától. A hatalmas ajtó mögött kicsi helyiség, íróasztal az ablak alatt, ahonnan a hídra látni. Hátrébb diszpécserpult. Egyik piros gombja mutatja, hogy dolgozik a lánckamrák szivattyúja. A lánckamra, magyarázza a mester, a híd lelke. Merthogy a híd láncai nem ott, a kőoroszlánok mögött érnek véget, ahol a polgár látja, hanem messze eléjük ívelnek, és vagy tizenöt méter mélységben a föld alatti kamrákban horgonyoznak le; húzóerejüket betontömbök erősítik. Sűrű lehet itt a pára, amely ha lecsapódik, árt a láncnyeregnek, a görgőknek, az egész szerkezetnek. Ha beszivárog a víz, automatikusan működésbe lépnek a búvárszivattyúk. A hídszabályzat előírásainak megfelelően Fazekas úr legalább egyszer hetente lemászik a kamrákba, ellenőrzi a gépezetet. Heti feladata a mederpillérek vizsgálata is. Felmászik a magasba, megnézi, nem akadályozza-e például a görgők mozgását rozsda, nincsenek-e beszorulva. Hiszen a híd nem merev szerkezet, érzékeny hőre, hidegre, mozgatja a forgalom is. A mester például pontosan érzékeli, amint - jól megrakott járművekkel - „átmegy a híd Pestre”. Havonta átvizsgálja a híd alsó részeit is. - Olyankor mindig izomlázat kapok - mosolyog Fazekas úr. - Tudja, a Margit hidat szépen be lehet járni, a Lánchidat azonban csak hason csúszva vagy négykézláb. Nem egyszerű végigmászni, úgy kétszáz méter a két pillér között, én mondom, majdnem akrobatamutatvány. - Nem szédülés? - A víz fölött soha. Édesapám igaz vízi ember volt, beoltott engem is. Hétévesen átúsztam a Dunát, soha nem féltem a folyótól. Barátságban vagyok a vízzel. A pillérek közt egyensúlyozva sem félek, tudom, hogy megvéd. Egy ház tetején azonban már elhagy bátorságom, ott, nem szégyellem bevallani, szédülök. A negyedéves és a legkisebb szegecsre is kiterjedő éves hídvizsgálat mérnökökkel, szakemberekkel zajlik. Az a célja, hogy kiszűrje a kis hibákat és megelőzze a nagyokat. A halaszthatatlan munkákat rögtön elvégzik, az alapos tatarozásokra tízévenként kerül sor. Az 1949-es újjáépítést követően első ízben 1973-ban újult meg a Lánchíd. Akkor a beépített százezer szegecsnek mintegy tíz százalékát kicserélték, megtisztították a rozsdától, majd átmázolták a vasszerkezet 73 ezer négyzetméteres felületét. Erre hatvantonnányi festék fogyott el. Legutóbb 1988-ban folyt hasonló komoly munka a hídon, a szabályzat értelmében tehát előbbutóbb aktuális a következő. Fazekas úr mindenesetre úgy vélekedik, hogy a híd jó, amolyan békebeli állapotban van. Békebeli a tekintetben is, hogy - mestere szerint - mindig csak a szép arcát mutatja. Itt nincsenek nagy balesetek, nem törik át a korlátot száguldozó autók, és az öngyilkosjelöltek is többnyire elkerülik, másutt kacérkodnak a halállal. A rongálók sem a hidat, sem az Alagutat nem kímélik, sajnos - mondja. - Éppen a minap vizsgáltuk át az illetékesekkel a legutóbbi garázdaságok nyomait. Egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert nyugodt híd ez, nyugodt éjszakákkal. - A negyven év csak nem teltel teljesen eseménytelenül. - Okozott fejfájást nemegyszer. Akkor például, amikor a vízi rendőrség riasztására sötétben kellett kimásznom a víz fölé, mert a folyóba lógott egy vezeték, amit elektromosnak véltek, s emiatt a hajóforgalmat is leállították. Csak a vasszerkezeten egyensúlyozva derült ki, hogy a riadalmat egy ártalmatlan postai kábelbehúzó keltette, amit a szerelők a munka befejeztével hanyagul ottfelejtettek. Akadtak meleg perceim az Alagút miatt is. Megesett, hogy egy több mázsás kő zuhant le a tetejéről, a legnagyobb forgalomban, a felezővonalra, éppen a szovjet követség egyik gépkocsija elé. Gondolhatja... Óriási szerencsére egyetlen autó sem sérült meg, még a követségin sem esett karcolás. Különben most aligha lennék itt. A hídmester élete állandó készenlét. Szabadságra ritkán megy, olyankor testvére a Margit híd hídmestere - helyettesíti. Otthona is az Alagútban van, szemközt az irodával. Járda se vezet arra, a kapu az úttestről nyílik. Mögötte keskeny, meredek csigalépcső vezet a lakáshoz. Két lány és egy fiú nőtt föl a zegzugos szobákban, lányok kiváló asztaliteniszezők, a kisebbik ma a válogatott egyik erőssége. A fiú, bár belekóstolt a hídmesterségbe, rajzfilmrendező lett. Az ő kamaszfiát már egyáltalán nem vonzza a hidak romantikája. Örökké a számítógép előtt ül. - Más világ ez már, mint az én gyerekkoromban - mondja megértően nagyapja, és körbepillant: az egyik szoba ablaka a Lánchidra néz, a másiké a Várdomb oldalára. Bájos felesége vonakodott: „Csak nem képzeled, hogy az Alagútba megyek lakni?!” Mára megszokta, sőt megszerette. Azt mondja: „Ilyen jó hely nincs több a világon, legfeljebb egy királyi palotában.” És, mint tudjuk, oda ritkán születik az ember. KENDE KATALIN Fazekas János egyenesen a Lánchídra láthat ablakából Fotó: KONCZ GYÖRGY RIPORT 11 Sej, a milórákat pénzes szelek fújják Elmúltak már a daliás idők, többé nem állami monopólium a zászlógyártás. Bárki kiválthatja rá az ipart, ha üzletet lát benne. Mivel megnövekedett a készítők tábora, a technikán is változtatni kellett, ha tartani akarták a lépést a konkurenciával. Nem is olyan rég még kézzel hímezték a lobogót, a nemzeti színűt pedig három részből varrták össze, ami eléggé hosszadalmas munka, különösen akkor, ha több ezret rendel valaki. A többség - ahogy Németh Sándor cége, a Kens is - filmnyomással készíti a zászlót, így csak az első darab megtervezése igényel nagyobb munkát, azt grafikus végzi számítógépen, aztán már csak a sokszorosítás marad hátra. A zászló anyaga különleges, semmi másra nem jó azon kívül, hogy a szél fújdogálja. (Néhány találékony magyar ember ellopta a lobogót, széldzsekit eszkábált össze belőle.) Akárki azért mégsem juthat a különleges anyaghoz - mert még ki tudja, milyen zászlókat csinálna - csak az, aki igazolja, hogy szakmabeli. Ugyanez áll a hozzá való cérnára és a festékre is. Amit pedig nem lehet csak úgy megszerezni, arra biztos, hogy sokaknak fáj a foga. Németh Sándoréktól egyszer fél teherautónyi zászlótextíliát lopott el valaki. Nem tiltott zászlók készültek belőle, hanem filléres áron eladták a konkurenciának. Sokkal gyakoribb, hogy a kész zászlót fújják meg, amikor már a megrendelő kifizette és kiaggatta. S hogy mi történik azzal, aki megrongálja a lobogót? Az átkosban még öt év börtön is kijárt a magyar zászló meggyalázójának, mert rendszerellenes tevékenységet sejtettek mögötte. Hiába magyarázta a rajtakapott szerencsétlen, hogy a zöld szín letépésével csak a Honvéd-meccsen akarta buzdítani „piros-fehér” csapatát, vagy a piros eltávolításával a „zöldfehér” Fradit. Mostanság viszont már nehezen dönt a rendőr. Legalábbis erre következtet Németh Sándor, mert egyszer vasárnap hajnali négykor csörgette fel egy törzszászlós, s kétségbeesetten kérdezte, mennyiért adnak egy olyan zászlót, melyet az előtte remegő suhanc néhány perce letépett. Németh a lehető legalacsonyabb árat mondta a telefonba, így csak szabálysértésért rángatták be az ifjút. Ha belegondolunk, nem haragudhat a gyártó a garázdálkodókra, hiszen ha nem lopnák a zászlót, be is zárhatnák a boltot. Mégis, a készítők is elcsodálkoznak néha, micsoda vakmerő tolvajok élnek a földön. Egyszer egy épület átadásához készítettek óriási lobogókat. A megrendelő daruskocsival jött a hatalmas méretű zászlókért. Nagy nehezen felaggatta az épületre, s valakik másnap reggelre a kétharmadát eltüntették, hogyan, nem tudni. Igen meghatódtak Némethék, mikor egy focimeccs televíziós közvetítését nézték egy augusztusi napon. A mérkőzés történetesen abban a városban játszódott, ahova 500 zászlót készítettek huszadikára, hogy az egész város nemzeti színekben tündököljön. Mindet leszedték a focirajongók, és a meccsen, „egyenes adásban” lengették. Nagy eseményeknél a gyártó eleve számít a tolvajok közreműködésére. A négy évvel ezelőtti választásokon például előre sejthető volt, hogy vérszemet kapnak a rengeteg lobogótól. Meg is kopasztották az Erzsébet hidat az egyik párt jelképeitől. A megrendelő elpanaszolta, mi történt, de megnyugtatták, akad még néhány száz a raktárban. A vásárlók meg is kérdezték, csak amúgy tréfásan: nem a gyártó lopkodja véletlenül a saját termékét? Egyre többen ismerik fel, a zászló a legolcsóbb reklám, ugyanakkor hatásos. A megrendelések többsége a nagyobb cégektől érkezik, például autókereskedésektől vagy benzinkutaktól, melyek vezetői a cég emblémáját kérik a textíliára. Velük a legjobb dolgozni, hiszen általában sokat rendelnek a lobogóból, és a gyártóra bízzák az esztétikai kérdéseket. Nem úgy néhány kezdő ügyvezető igazgató, aki úgy gondolja, indulásnak elég egy darab zászló is cége kerítésére. Nem tudja, hogy kérése ahhoz hasonlítható, mint mikor valaki egy darab könyvet kér egy nyomdától, tehát relatíve drágábban számítják a munkát, mintha száz darabot rendelne. Sebaj, a zászlókészítők az ilyen megrendeléseket is elfogadják, csak azt ne kérje tőlük senki, hogy csúnya zászlót készítsenek. Egy családi bt. igazgatója kötötte az ebet a karóhoz, vagyis cégemblémája mellé kérte odabiggyeszteni a címet, telefonszámot. Hasztalan magyarázták neki, hogy nem érdemes, hiszen úgysem látja messziről senki, no meg amit ő akar, az inkább tábla, mint zászló. A készítők végül megadták magukat, mert ugye a vevőnek akkor is igaza van, ha nincs igaza, és elkészítették a „torzszülöttet”. Úgy szégyellték, hogy lehagyták a zászló sarkából a saját emblémájukat, de még a használati utasítást is, nehogy bárki is rájuk ismerjen. Az egyetlen kívánság, amit még lehajtott fejjel és dupla fizetségért sem teljesítenek, az a politikai szélsőjobboldal és szélsőbal zászlós óhaja, épp ezért kellett visszautasítaniuk azt a fiatalembert, aki több Árpád-sávos lobogót óhajtott volna. Normál pártzászlókat tekintve viszont óriási megrendeléseket kaptak négy évvel ezelőtt, mondhatni, a logobók kilencven százalékát ők készítették el, s úgy néz ki, jövőre, a választásokra is az ő készítményeikkel lobogózzák majd fel a várost, hisz már megkötötték az üzletet. Persze az, hogy melyik párt mennyit kért, egyelőre titok. A nemzeti színű logokat is sokan keresik, hiszen minden cég úgy rendezi, hogy két saját zászlaja között ott virítson a magyar is. Eme zászló készítéséhez nem kell külön engedély, mint ahogy a többi nemzetéhez sem, viszont ha valamelyik gyártó netán rossz minőségben állítja elő, mondjuk nem ügyel az arányokra, vagy a színt véti el egy árnyalattal, beperelheti a „megcsúfolt” állam. A legjobban az európai országok zászlai mennek, főleg a német, osztrák, francia lobogók, de készítenek román, cseh zászlót is. Az albán zászlóra valahogy nincs kereslet, pedig többeknek felajánlották, hogy ha elvisznek mondjuk három román zászlót, ingyen kapnak egy albánt, de senkinek nem csillant fel a szeme a nagyszerű lehetőség hallatán. Németh Sándor szerint a zászlónak nincs nagy hagyománya nálunk. Nyugat-Európában bezzeg úgy élnek a zászlógyártók, mint hal a vízben. Hollandiában akkora a zászlók nimbusza, hogy nemzeti lobogót kap ajándékba az államtól az ifjú pár. De ez csak egy a sok közül, mert tele van a kamra mindenféle lobogóval, s az alkalomtól függően büszkén ki is állítják a kertbe az ünnephez illőt. VARGA CSILLA