Labdarúgás, 1969. január-december (15. évfolyam, 1-12. szám)

1969. január / 1. szám

Januári gondolatok válogatottjainkról M­it hoz az új esztendő? A kérdés a magyar lab­darúgásban is felvetődik, hiszen ez a nép­szerű sportág tíz- és százezrek mindennapi kedvtelése, szórakozása. Szakemberek és egyszerű szurkolók egyaránt mérleget vonnak 1968-ról, s eb­ből kiindulva, a realitások figyelembevételével tervezgetnek, várják a program­dús hónapokat. Egy ország futballsportjának erejét, a nemzetközi labdarúgó világban elfoglalt helyét mindig az adja meg, hogyan szerepel válogatott csapata. Az elmúlt esztendőben például az európai rangsor elkészítésé­nél, a magyar együttesnek nem lehetett „helyet” találni, mivel csak két EB-mérkőzést játszott — a Szovjetunió ellen —, már­pedig ez igen csekély alap volt ahhoz, hogy az itt elért eredményekkel minősíteni lehetett volna valahová. Az idén egészen másképp lesz. Sokrétű, változatos a műsor. Akkor is az volna, ha csak a hat VB-selejtezőt vennénk számításba, pedig ezenkívül barátságos mérkőzése­ket is beterveztek a sportág szakvezetői. A legfőbb feladat a mexikói VB 16-os döntőjébe jutás kihar­colása — már csak a hagyományok miatt is. A magyar futball ugyanis azóta, hogy 1934-ben először megjelent a világbajnokságon, mindenkor ott küz­dött a 16 között, s innen mindössze 1958-ban nem tudott csak előbbre kerülni, miközben kétszer, 1938- ban és 1954-ben döntőt is játszott. Nem lesz könnyű dolog a mexikói repülőjegyek biztosítása. A csoport­beli nagy ellenfélnek Csehszlovákiának már 4 pont­ja van — valamennyit Dániától szerezte — ezekre a magyar­ csapatnak is szüksége volna, csak úgy, mint az írek elleni jó eredményekre, mert mindössze ez­után kezdődhetne el a számítgatás: hány pont is szükséges a csehszlovákoktól, hogy legjobbjaink Mexikóba utazhassanak. A sorsolás azonban egész másként alakítja a helyzetet, hiszen a magyar válo­gatott VB rajtját május 25-én éppen a Csehszlová­kia elleni mérkőzés jelenti, tehát már ezen a 90 per­cen sok minden eldőlhet. Mindenképpen kell a bu­dapesti két pont, mert pontvesztés, vagy netán vere­ség esetén Mexikóról esetleg már mint csak füstbe ment tervről lehet beszélni. Éppen ezért nagyon kell a mostani tengerentúli vendégszereplés, itt talán már kialakul a világbajnoki csapat, amelynek ma még bizony csak a körvonalai vannak meg.­indenképpen kell a vérátömlesztés a tavalyi csapatba. Sós Károly a friss erőket többek között Páncsicsban, Noskóban, Fazekasban, Nagy L.-ban és Juhászban (Ferencváros) próbálja megtalálni, s valóban a régi törzsgárda velük kiegé­szülve szemre már egészen jól fest, hogy azután mi van bennük, arra már most némileg feleletet kap­hatunk. Akárkik kapják is a bizalmat a szövetségi kapitánytól, játéktudásukban senki sem kételkedik. Abban viszont már igen, hogy lesz-e elég küzdőké­pesség ebben a gárdában, ahhoz, hogy ha netán nem menne a játék, lelkesedéssel, küzdeni tudással, felül tudjanak kerekedni a nehézségeken, képesek legye­nek netán a lehetetlenre is. Hogy miért vetődik ez fel? Azért, mert az 1968-as bajnoki mérkőzéseken bizony e tekintetben nem a legjobban vizsgáztak labdarúgóink. Sok volt a túlzottan baráti, és kicsit rossz értelemben vett sportszerű mérkőzés, a né­melykor bizony annyira szükséges fogcsikorgató harcnak a nyomát sem lehetett látni, márpedig az akaraterő, a morál fokozásához is szükséges a tré­ning. Elképzelhetetlen ugyanis, hogyha ezek meg­szerzése az elkövetkező hónapokban nem sikerül, a csehszlovákok ellen csak úgy egyszerre ripsz-ropsz harci elszántsággal, hazafiúi érzülettel telített játé­kosok lépjenek majd a pályára. Nem, ez nem való­színű. Az olimpián sem volt másképp. Ha ment a játék, megvolt a győzelem, ha nem, — mint például Ghána ellen —, akkor csak vergődött a magyar csa­pat, s a kudarc a levegőben lógott. Mert nem volt elég erejük játékosainknak legyőzni a számukra va­lóban szokatlan környezeti körülményeket. Felülke­rekedni pillanatnyi indiszponáltságukon és esetleg saját fegyverükkel — rengeteg mozgással, az elér­hetetlennek látszó labdák után futással és azok megszerzésével, a közelharcokba való bátor bele­­menéssel —, kétvállra kényszeríteni ellenfelüket, amelyet egészen biztosan meglepetésszerűen ért volna az ilyesfajta ellenállás. Amikor tehát mindent számításba véve bizalommal várjuk válogatottunk színrelépését a világbajnoki selejtezőben, intelem­ként már most felvetjük: nem hiányozhat a felké­szülésből az erkölcsi, akaraterő fejlesztése sem. Sőt ennek legalább annyi jelentőséget tulajdonítunk, mint egy jó taktikai terv kidolgozásának. É­vtizedek óta különösebb elgondolás és célsze- s­­rűség nélkül, történelmi hűséggel és folya­­­ma­matossággal játszotta mérkőzéseit a B- és az Utánpótlás válogatott. Ha az A-válogatott valame­lyik helyen pótlásra szorult, ide és oda is nyúltak a szakvezetők, idősebbekhez és fiatalabbakhoz egy­aránt. Örömmel üdvözöljük éppen ezért a Ligaválo­gatott kialakítását, amelyben a nagycsapat tartalé­kai kapnak helyet, akik azonos felfogásban, rend­szerben játszanak, mint a felsőbb szintű csapatban szereplő társaik, tehát bármelyik pillanatban beug­rásra készek, azaz színházi kifejezéssel élve: meg­van a kettős szereposztás. K­issé aggódva várjuk ifjúsági válogatottunk UEFA selejtezőit Jugoszlávia ellen. Félünk attól, hogy megszakad a szép hagyomány, s ez évben fiataljaink nem lesznek ott a lipcsei nem­zetközi ifjúsági labdarúgó-torna döntőjében. A tava­lyi ORT-n láttuk a két csapatot, éppen a döntőben. A jugoszlávok sokkal jobbak voltak, azóta csak fo­kozták felkészülésüket és sorozatosan játszották a nemzetközi mérkőzéseket. Ezzel szemben nálunk ... Nem történt semmi különösebb. Annyi azonban igen, hogy most már szinte évről évre folyamatos az edzőcsere. Aki elvállalja ezt a tisztséget, majdnem csak átmenetnek tartja addig, míg jobbhoz nem jut. (Általában a szerződés nélkül maradt edzők ülnek be egy-egy évre az MLSZ-be.) így azután nem cso­da, hogy ez a munka, amely évek szervezését, ta­pasztalatát követeli meg — hogy legyen valami eredmény — erősen hanyatlóban van, minden új év fordultával elölről kezdődik minden: a játékosok­kal való ismerkedés, a nemzetközi mezőny felméré­se, az új tehetségek kutatása, stb. Nem jó ez így, és bár ma még nem mutatkoznak ennek negatív eredményei, egy-két év múlva biztos, hogy így lesz, hiszen pillanatnyilag kevés ifjúsági játékos nevét tudnánk felsorolni, akikkel hamarosan feltöltődhet­nek majd a válogatott keretek. Márpedig a mai A- válogatottat figyelembe véve, egy-két kivétellel szinte valamennyi játékos megjárta az ifjúsági vá­logatottság előiskoláját. Körülbelül ezek a gondolatok töltik el azokat, akik kissé behatóbban foglalkoznak a magyar labdarúgó­sporttal, és akik szívszorongva várják a különböző válogatott csapatok 1969. évi szereplését. Nagyon jó volna, ha egy év múlva ugyanezen a helyen már csak pozitívumok töltenék ki a hasábokat, mert ak­kor megvalósult mindaz, ami most az év kezdetén egyelőre csak reménynek, álomnak tűnik. Hoffer József :

Next