Labdarúgás, 1984. január-december (30. évfolyam, 1-12. szám)
1984. január / 1. szám
Kétszer 45 perc BUDA ISTVÁNNAL, az államtitkárral, aki ötven éve a futball szerelmese Kigyullad a piros lámpácska, már pörög is a magnószalag, indulhat a felvétel. BUDA ISTVÁN államtitkár, az Országos Testnevelési és Sporthivatal, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, kezébe veszi a géppel sűrűn teleírt papírlapot, amelyen a Labdarúgás szerkesztőségének kérdései sorakoznak, aztán még egy mély sóhaj jogos, hiszen egy igazi sajtókonferencián is kevesebb megválaszolni valója akad! — és már kezdi is gyermekkori emlékeinek felelevenítésével. Két kazetta rögzítette mindezt, amit a magyar sportmozgalom első embere elmondott, az államtitkár csupán annyi szünetet tartott, amennyit a magnószalag átfordítása igényelt. Kilencvenpercnyi anyag került a mágneses tárba, azaz kétszer 45 perc, futballnyelven szólva: két félidő ... Egyre sokasodó sportélményei között talán még nem fakultak el azok az emlékképek, amelyek gyermek- és ifjúkorához, a sportoláshoz, a labdarúgáshoz kötik . . . — Hét esztendős lehettem, de legfeljebb nyolc, amikor már a teniszpályán serénykedtem, no nem a vonalakon belül, hanem messze kívül azokon. Testvéreimmel, a labdaszedés volt a dolgunk. Máskor meg a közeli téren csatangoltam, amint összejött két csapatra való fiú, már kergettük is a labdát. Úgy emlékszem, tizenkét éves voltam, amikor az egyik nagy meccs után odajöttek hozzám, s nekem szegezték a kérdést, akarok-e egyesületben futballozni. Akartam, persze, hogy akartam, s gyorsan be is kerültem az ificsapatba. Azt mondták, egész jól csináltam. Másképpen az egyesület első csapatában aligha akadt volna hely a számomra. Korán munkába kellett állnom, s attól kezdve mindig elsősorban azzal kellett törődnöm, hogy haza tudjam vinni a szükséges pénzt. Szeged egyik legjobb egyesületéből azért mentem át a Dohánygyár csapatába, hogy ott a szakmámnak megfelelő műszerészi álláshoz jussak. Nálam a futball és a munka közül kényszerű okok miatt az utóbbi, a jobb perspektíva keresése és megalapozása dominált. A sport nélkül azonban nem tudtam meglenni. Volt olyan év, amikor négy csapatban is érdekelt voltam, a labdarúgóknál, az asztaliteniszezőknél, a tekézőknél és még a sakkozóknál is. Vasárnaponként kora reggeltől késő estig sportoltam, édesanyám a kis fazékjával rendre valahol a második és a harmadik állomás között csípett el, hogy a gyomrom nehogy estig üres maradjon. A sok edzésnek, no és az olykor igen csak kemény mérkőzéseknek köszönhetem, hogy a fizikumom még ma is elfogadható. Hétévesen a bátyámmal már a nehéz vashengert húztuk a teniszpályán, a locsoló sem volt könnyű, aztán a vasipari szakma kitanulása is egész jó kis „edzés” volt. Gyermekkori ideálja a Szegedi AK futballcsapata volt, a játékosok közül pedig azok, akik a 90. percben is képesek voltak egy gyors vágtára, s akik pontosan odarúgták a labdát, ahová akarták. 1949- ben az élet egy merész fordulattal Budapestre irányította, a Pénzügyminisztériumba. A Gazdasági-Műszaki Akadémián tanult, rövid ideig még a minisztérium csapatában futballozott, de aztán arról is le kellett mondania. - Fővárosi lettem, s azzal együtt a Kispest, azaz a Honvéd hódolója, azé a csapaté, amely felfogásom szerint az ideális, a magas színvonalú futballt képviselte. Bozsik és Puskás volt az én szememben a sztár, ők aztán mindent tudtak a labdával, játékukkal az egész csapatukra hatással voltak. Mindig úgy volt, ha nekik jól ment, akkor hozzájuk felzárkózva még legalább hat-nyolc játékosnak. Előfordult, hogy csak egyikőjük csillogott-villogott, akkor sem volt baj, mert a fél csapat még mindig állta a sarat. Csak akkor szorult a Honvéd kapcája, ha Puskás és Bozsik is csődöt mondott! Ha hirtelen a mai labdarúgás elemzésére váltunk át, azt mondom, éppen ott a baj, hogy nekünk nincsenek olyan egyéniségeink, akik játéktudásukkal, ugyanúgy életfelfogásukkal környezetükben meghatározó szerepet tudnának betölteni, s ezért nincs is olyan fajta, magas színvonalú csapatmunka. Nem mondom, az utóbbi időben is felfigyeltünk egyéniségekre, nem sokkal később viszont már amiatt sopánkodtunk, hogy elherdálták a tehetségüket. Amikor előző munkahelyéről, a Munkaügyi Minisztériumból az OTSH Rosenberg házaspár utcai székházába költözött, sokan azt jósolták: mostantól majd keményebben dolgoznak a magyar sportolók, mert „az új főnök a Munkaügyből jött”. — Hogy keményebben dolgoznak-e azóta a magyar sportolók, mint azt megelőzően? Nem hiszem. Azt viszont igen, hogy őszinte és nyílt légkör alakult ki, s ennek is része volt abban, hogy számos sportágban előrehaladás tapasztalható. Persze még mindig sok megoldatlan kérdés áll előttünk, kemény munka vár ránk, máskülönben kézzelfogható eredményeket aligha érhetünk el a testnevelési és sportmozgalom fejlesztésében, különösképpen „szerelmetes” sportágamban, a labdarúgásban. Idén augusztusban töltöm be az 58. életévemet, s akkor már hatodik éve lesz, hogy az OTSH és a Magyar Olimpiai Bizottság vezetését rám bízták. Mint eddig, a jövőben is az embercentrikusság határozza meg a sportolókhoz, a sportvezetőkhöz és a munkatársaimhoz fűződő kapcsolataimat, emberközelből kívánom megismerni a jelenségeket, a folyamatokat, miként a legkínosabb problémákat is. Ugyanakkor szívvel képviselem azt az álláspontot, hogy az államilag irányított sportban erősíteni kell a társadalmi munkastílust, a társadalmi irányítás és ellenőrzés szintjét, s ebből az is kiderül, hogy mindent elkövetek és elkövettetek a társadalmilag megválasztott testületek tekintélyének és hatáskörének növeléséért. Az már kiderült, hogy a labdarúgás szerelmese, méghozzá jó ötven éve, arról viszont még nem esett szó, hogy a futballlabda és e nagyszerű játék mellett akad-e még más kedvence is? - Általában a csapatjátékokat kedvelem, s meg is mondom, hogy miért: a labdával kézzel is lábbal is fantasztikus dolgokat lehet művelni, s ezek a játékok még a legmagasabb szinten sem nélkülözik a játékosságot. Közel áll a szívemhez a birkózás is, hiszen egyik nagybátyám nehézsúlyú nagymenő volt a 20-as években, neki köszönhettük, a testvéreimmel, hogy megta- 2