Látó, 2010 (21. évfolyam)
2010 / 3. szám - KIRÁLY KINGA JÚLIA: A bor (Novella)
Király Kinga Júlia A BOR A tisztiviselőteleptől néhány saroknyira, s valamivel följebb a város legmagasabbnak hitt pontjától élt a fotográfus. Harminc éve álmatlanul. Nemcsak napjainak, de még az éjszakáinak sem szabtak medret különleges vagy érdektelen óhajok, olyanok, amelyekkel mások - óhajuk minden pikantériája vagy esendősége ellenére — kérkedni szoktak, amikor májusi piactereken gyerekkori barátjukkal összefutva, rebarbarától spárgáig, epertől pöszmétéig kísérgetik egymást, mint testnevelésóra után a kettes lépcsőháztól, mondjuk, a hatvannégyesig, aztán fordítva és megint, minden megalkudott portékánál összekacsintva, s némán lezúdítva két-két viceházmestert, ami megrengeti végül a némaságba, s egyúttal a lemondásba is toloncolt vágyakat, búcsúzóul pedig, mely pillanatot korábban a tornacsuka orrával elpöccentett kavics széles röpíve jelentette, egy mutatóujj válik ki a többi ujj sorából, majd hirtelen meglendülve fölemelkedik, hogy intőleg zárja le a saját ajkukban az illető barát ajkait. Gyerekkori tolvajnyelvemlék ez is. Az ilyen álmokat nagy valószínűséggel még a nippes kredencek előtt ücsörögve is benn szokták tartani, egyesek már egy ideje özvegyek és unokák között, mások az elmúlt hetek valemelyikéről ottfelejtett újság nekrológja láttán esetleg mégis elsusogják a kora negyvenes bejárónőnek, akinek felgyűrt kartoningujja alatt olyan megejtő ritmusban lötyög a test püffedt-fehér fölöslege, hogy az már-már tökéletes bizalomra ad okot, de akadnak olyanok, remélhetőleg egész sokan, akik az ajkukra forrasztott idegen óhajt az örökkévalóságba is magukkal viszik. Aztán vannak álmok, mások, mint rég nem látott baráthoz kívánkozók, éppen ezért esélytelenek arra, hogy az örökkévalóságba írják magukat. Álmok, melyeket fülledt légyottokon rebegnek el az emberek, hogy másnap, amikor már leperegtek a kéj gyöngyei, lelkiismeretük szennyei is lepereghessenek. A fotográfus nem tartott számon gyerekkori barátokat. Fülledt légyottokkal ugyan bőven dicsekedhetett volna, mégsem tette. Nem mondhatni, hogy félt a szóbeszédtől, inkább csak az álmatlansága hajszolta ebben is. - Ki ne mondd! — gondolta olykor ha egyáltalában tegezni merte volna önmagát, és bennrekesztette a vágyait, mígnem úgy feltorlaszolta őket, hogy azok már egymás útjába álltak, vagy legfeljebb helyet cseréltek, de kiszabadulni végül egyikük sem tudott. Kiismerte lassan az elhallgatást, jóllehet ezt a tudást senki körötte éső nem taksálta sokra. A felesége például egyenesen semmire. A barátokkal nagyjából akkor számolt le, amikor ráeszmélt a testek hasonlóságára, s ez elundorította minden szövetségtől, ami a hasonlóságokba is betekintést engedett. Állt a hídon, homlokával a kőkorlátnak dőlt, alatta a patakkal együtt csörgedezett a keskeny part kacsaszara, a vízen szertefolyt a hold, beszivárgott a szar-33