Látóhatár, 1964 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1964-02-01 / 1. szám
giek örültek, ha egy-egy nagy mester keze alatt elsajátították és kialakították művészetüket. Hasonlítani akartak a régi nagyokhoz és nem mindenáron külön úton járni és külön hangjukkal különbözni tőlük. A „mindennel” foglalkozó, sokoldalú Kosnál többféle termékeny hatás érvényesült. A praerafaeliták, amint a nevük is mutatja, még középkori, de már a kezdődő reneszánsz művészeihez nyúlnak vissza indítékokért és művészi példákért. A naturalizmus zsákutcájába, vagy elvont művészi irányok elfinomult keresésébe tévedő irodalommal és művészettel, s a mindenáron „mélységekbe” nyúló ál-eredetiséggel szemben a történelmi múlt és a népben rejtetten élő hagyomány felé fordultak. Ez természetesen vezetett a nem önmagáért való művészethez és az ezzel ölelkező szociális mondanivalókhoz. Képzőművészetben éppen az iparművészethez. Építészetben a monumentális megvalósításához a kis építményeknél; és minden külső dísz belső értelméhez. Irodalomban a régies vagy a népies könnyű zamatéhoz; vagy együtt a kettőhöz, hiszen a régi vagy az igazi népi igen gyakran rokon, ha nem éppen egy testvér. Aztán ezek a művészek a művészetnek több ágát művelték: legalább képzőművészek és költők voltak egyszerre, és emellett társadalmi reformátorok. Kós, mint fiatal építőművész és grafikus, így találkozott a praerafaelitákkal, mint megerősítő európai üzenettel. De úgy az író, mint a képzőművész Kós, tanult az akkor divatbajövő északiaktól is. Finn grafikusoktól, és irodalomban elsősorban attól az északi írótól, akit ma már alig emlegetnek: Björnsontól. Gondoljunk csak a Björnson keményléptű és kurtaszavú hegyi embereire. Különösen azokra a kisebb írásaira, amelyek talán nem is kerültek a magyar olvasó elé, csak német közvetítéssel lehetett hozzájuk férkőzni. A praerafaeliták (főként a hozzájuk csatlakozó Ruskin) hangsúlyozták és követelték a művész számára a termékenyítő magányt, rejtett tündéri helyeken építettek maguknak házat és ott varázsoltak művészi otthont maguk köré. A népi művészet termékenyítését kereső Kós egy Budapest és Brassó közötti útja alkalmával a robogó vonat ablakából látta meg azt a tájat és elrejtett szép helyet, ahol aztán otthont teremtett magának. Ez az otthon (Sztána) körülbelül Kalotaszeg közepére s majdnem Erdély közepébe esett. Így lett az ő szeretett földje Kalotaszeg, s kitáguló hazája Erdély. Itt mélyülnek el népéért való szociális gondjai, innen lépnek az emberek regényeibe, novelláiba, színdarabjaiba. Itt mélyül el embersége és magyarsága. De az igazi magyar írót sorsa is kergeti mind közelebb a néphez, amely nemcsak művészi ihletést és életörömöt ad, hanem átadja élete társadalmi és politikai gondjait is. Kós mind jobban-jobban összeforrt a körülötte élő kalotaszegi néppel. Művész számára ez nem volt nehéz. Szinte lenyűgöző az a szépség, amit a kalotaszegi nép gyűjt sok százados vagy talán több évezredes művészetével. Főleg ruházatával, amely nemcsak színpompájával ragad meg, de összeállításával társtalanul és titokzatosan áll a népviseletek között. Erről érdemes volna külön és nem egyszer megemlékezni a magyar népi kultúra és művészet jelenségei között. Honnan ered és mi célja volt a kalotaszegi nő különös, látszólag értelmetlen szabású ruhájának?! A „muszuly”-nak. Ez a nép veszi körül Kost, az építő és grafikus művészt. Ez veszi körül jelenével, múltjával és jövőjével, küzdelmes, munkás mindennapjainak titkaival az írót. Első írása róla szól: felhívás a magyar művészekhez, keressék a minél szorosabb kapcsolatot a néppel, merüljenek el benne, mert talán így találják meg az utat a