Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-08 / 6. szám
Az amerikai űrhajós-tragédia a haditechnikus szemével Az űrhajózásban az 1967-es esztendő nem a legjobb előjelekkel köszöntött be. Január 28-án egy kigyulladt kísérleti Apolló-kabinban életét vesztette az amerikai űrhajózás három kiválósága: az immár űrhajós veteránnak számító Virgil Grissom, az amerikaiak első űrsétáját végrehajtó Edward White és egy újonc űrhajós, Roger Chaffee. Halálukat az egész világ mélységes megdöbbenéssel fogadta, s a világsajtó az emberi haladás, a tudományos kutatás mártírjait megillető tisztelettel búcsúztatta őket. Valóban hősök ők! Bátorságuk élni fog az emberiség emlékezetében, mint a legfiatalabb kutatási ág első mártírjainak dicső emléke. Hősiességük, az emberiség egyetemes érdekeiért hozott áldozatuk előttünk is példakép lehet. A három hősi halott dísztemetésének napján, január 31-én újabb két áldozatot követelt a 100 százalékos oxigénatmoszférájú űrkabin. Az áldozatok száma ezzel ötre emelkedett. Az amerikai sajtó pedig az említett súlyos balesetek kapcsán megírta, hogy már előzőleg is volt két hasonló tűzeset, akkor azonban a kísérlet részvevői csupán füstmérgezést és kisebb égési sérüléseket szenvedtek. Mindkét esetben ugyancsak oxigén-atmoszférájú űrkabinban keletkezett a tűz. Az említett első két esetben a nyomás alacsony volt, míg az Apolló-kabinban tizenhat atmoszférás. Ez okozta a tűz gyorsabb terjedését. A nyilvánosságra hozott amerikai adatok szerint a magnetofon-szalagok azt bizonyítják: Grissomék katasztrófája húsz másodperc alatt ment végbe. A híiei halottak érdemét és áldozatát senki nem kívánja kisebbíteni, ha elemzi a bekövetkezett katasztrófák műszaki okait. Úgy érezzük, hogy egy haditechnikus, aki új hadianyagok létrehozása és kikísérletezése során nemegyszer kénytelen szembenézni a veszéllyel, nem sérti a kegyeletet, ha hideg fejjel vizsgálja az okokat, hiszen napi munkája során is ezt teszi saját és társai életének védelmében. Az Apolló-kabin esetében nem áll még rendelkezésünkre a hivatalos vizsgálat eredménye, néhány alapvető kérdésben mégis lehetséges már az állásfoglalás. Az amerikai űrhajózás Apolló-programjának célja az ember Holdra szállásának közvetlen előkészítése. Végrehajtását 1967—1969 közöttre tervezik. Ennek során — a kétszemélyes Geminiűrhajókkal szerzett tapasztalatok és az űrrandevúk eredményeinek segítségével — háromszemélyes űrhajók kipróbálására és berepülésére kerül sor. A Holdra szállás az így elért eredmények alapján úgy zajlana le, hogy a háromszemélyes Apolló-kabinból egy vagy két űrhajós átszállna egy kisebb űrkabinba, s ezzel ereszkedne le a Holdra, miközben az Apolló-kabin a Hold mesterséges holdjaként keringene. A visszaút során a kisebb űrhajó űrrandevúzna az Apollóval, az utas vagy utasok visszaszállnának és így térnének vissza a Földre. Az elmondottakból világos, hogy az Apolló-kabinnal adódott problémák súlyosan veszélyeztetik e program sikeres végrehajtását a tervezett határidőn belül. Mi okozhatta magát a katasztrófát? Az eddigi közleményekből eléggé egyértelműen kiderül, hogy az űrkabinok száz százalékos oxigén-atmoszférája. Ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy az iparban használatos oxigénpalackoknál is veszélyek vannak, s milyen sok fontos biztonsági rendszabályt kell a kezelésüknél betartani. Mint ismeretes, a sűrített oxigént tartalmazó palackok szelepeit, illetve csapjait nem szabad zsírozni vagy olajozni, olajos ronggyal vagy kézzel sem szabad hozzájuk nyúlni. Az oxigén ugyanis — különösen magas nyomáson — robbanás, illetve tűzveszélyes. Magában ugyan nem ég, de az égést (az oxidációt) létrehozza és táplálja. Gyúlékony anyagok tiszta oxigénben gyorsan kigyulladnak és elégnek. Sűrített oxigénben a legkisebb szikrából is pusztító tűzvész keletkezik rövid idő alatt. Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség az amerikai űrhajókban nagynyomású oxigén-atmoszférára, amikor a szovjet űrhajókban normális földi légkörhöz hasonló atmoszférát, oxigén-nitrogén keveréket biztosítanak. Ennek oka az, hogy a szovjet hordozórakéták lényegesen nagyobb teljesítményűek, mint a hasonló célú amerikaiak. Ebből kifolyólag a Voszhod típusú űrhajók súlya és térfogata lényegesen nagyobb lehet — és nagyobb is —, mint akár a Gemini, akár az Apolló űrhajóké. A nagyobb térfogatba befért a kilélegzett széndioxidot elnyelő berendezés, sőt a legutóbbi szovjet űrkísérleteknél olyan készüléket építettek be, amely — a növényekhez hasonlóan — az elnyelt széndioxidot oxigénné alakította vissza. Az amerikai űrhajókban ilyen terjedelmű és súlyú berendezések nem férnek el. Hogy az űrhajósok oxigénkészlete a hosszú repülés idején ki nemes sűrített oxigén veszélyeivel nyilvánvalóan tisztában voltak az amerikai űrhajó-tervezők is, jelenleg azonban — az adott teljesítményű hordozórakéták miatt — nem tudták kiküszöbölni a tiszta oxigént. Nem tudjuk, hogy a vizsgálatok végül is milyen eredményre vezetnek, s hogyan lehet tovább folytatni az Apollóprogramot, az azonban már ma is világos, hogy az eredeti időpontban nem kerülhet sor a következő kísérlet végrehajtására. Nagyon sajnálatos, hogy a tényleges program kezdete előtt emberek élete esett áldozatul ezeknek a kísérleteknek. Az új eljárások kutatása azonban mindig veszéllyel jár, s csak tisztelet illetheti azokat, akik tudatosan vállalták ezt a veszélyt. A kísérletek elrendelőit azonban már kevésbé, különösen akkor, ha figyelembe veszszük, hogy az emberéletet követelő űrkabintűző már a harmadik volt! Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy az Apolló-program teljes értékű végrehajtása érdekében feltehetőleg lényegesen meggyorsítják az Egyesült Államokban a nagy teljesítményű hordozórakéták létrehozására irányuló fejlesztést, hogy csökkentsék a lemaradást a szovjet űrhajózáshoz képest. K. L. A lángoló űrhajó Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee az űrhajózás történetének első mártírjai fóljön, sűrített oxigén-atmoszférával kell ellátniuk az űrkabint. (A rövidebb Föld körüli űrrepülésekhez az oxigént másképp is lehetett és lehet biztosítani, ott tehát ez a probléma ezért nem merült fel !)