Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-08 / 6. szám
DR. KOVÁCS LAJOS mérnök alezredes, haditechnikai szakértője írja: A haditechnika történetéről írni mindig nehéz feladat volt, de még nehezebb napjainkban, amikor az új harceszközökről tudósítások sora jelenik meg a sajtóban és a televízió működés közben is bemutatja némelyiküket. Így mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk, hogy sorozatunk nem történelmi tanulmány, s természetesen nem törekedhetünk teljességre - csak a haditechnika és a hadtudomány fejlődésének egy-egy érdekesebb állomását mutatjuk be. Emiatt néha még a történelmi időrendhez sem ragaszkodunk, hanem inkább tárgykörönként igyekszünk tájékoztató képet nyújtani az emberiség fejlődése során kialakult érdekesebb haditechnikai eszközökről, harceljárásokról. A történeti szempontok helyett elsősorban a harcászati és technikai szempontok vezetnek bennünket, s a sorozatban a régmúlt idők áttekintése után hamarosan sort kerítünk a modern kor mind tökéletesebb fegyvereinek bemutatására. Még így is hétmérföldes mesebeli csizmát kell húznunk, hogy rövid egy esztendő leforgása alatt „átszáguldhassunk” a haditechnika több évezredes történetén, amíg az őskor emberének kőbaltájától - a test test elleni küzdelem ősi fegyverétől - eljutunk a földkerekség bármely pontjára halált vivő globális rakétákig. Az első fegyver a szerszám volt? A haditechnika története hamarabb kezdődött, mint a háborúk és a hadseregek története. A hadsereg és a háború az osztálytársadalom terméke. A rabszolga társadalomban vált először külön az emberek felfegyverzett csoportja, a hadsereg, amelynek fő fel e.Kőbalta és parittya adata a hadviselés, a háborúk lebonyolítása , és az elnyomottak fékentartása — volt. Ekkor határozta el az elnyomó osztály, hogy ezentúl nem lehet mindenkinek fegyvere! Addig ugyanis, az ősközösségi társadalmi rendben mindenkinek volt — és kellett is, hogy legyen — fegyvere. Mint ismeretes, az ember azzal vált ki az állatvilágból, hogy szerszámot készített magának. Az első szerszám pedig — minden valószínűség szerint — fegyver is volt. Pattintott vagy csiszolt kőbalta, amit állat és ember ellen egyaránt használni lehetett. Igaz ugyan, hogy háború az ősemberek között még nem volt, ez azonban nem azt jelenti, hogy nem harcoltak egymás ellen. Az a kevéske eleség, amit a gyűjtögető ember beszerezhetett, igen szűkös volt az ősközösségi horda fenntartásához. Fegyverre pedig nemcsak azért volt szüksége, hogy az állatokat is leüthesse, hanem azért is, hogy a más hordabeliekkel szemben zsákmányát megvédhesse — vagy éppen a más hordabeliekkel zsákmányát kiegészíthesse. őseink ugyanis — ezt ma néhány évezred múltával bátran bevallhatjuk — egyáltalán nem vetették meg az emberhúst... A kőbalta használatához — nagy erő és bátorság kellett, no meg kisebb és gyengébb ellenfél. A test test elleni küzdelemben — általában az erőseké volt a diadal. Olyan fegyverre volt hát szükség, amelynek segítségével meg lehet vívni a harcot — az erősebbekkel is, s nem kell közel merészkedni hozzájuk, így született meg a parittya. Dávid és Géliát A görög mitológiában és a bibliában nem egy olyan hős szerepel, aki a többet ésszel, mint erővel elvet gyakorolta, s így győzedelmeskedett erősebb ellenfeleivel szemben. Ismeretes példa erre a bibliából Dávid és Góliát esete. A kistermetű Dávid éppen parittyával győzte le az erős, de buta filiszteust, Góliátot. A parittya már bonyolultabb fegyver volt a kőbaltánál, segítségével a követ messze lehetett hajítani. Sőt már célozni is jól megtanult vele az ősember, s ez a további fejlődés szempontjából nem volt közömbös. Hagyjuk azonban ott a ködös ősmúltat és vizsgáljuk a fegyverzet további alakulását. Ugorjunk át a rabszolga-társadalomba, ahol már megjelentek a hadseregek. Itt a kőbalta és a parittya aztán már igazán nem volt elegendő. A kőhajítás tapasztalatainak hasznosítása alapján jöttek létre az első primitív íjak és nyílvesszők. (És most engedjünk meg magunknak egy néhány évezredes kitérőt: érdekes, hogy a legkorszerűbb rakéták stabilitása ugyanazon az elven alapszik, mint a nyílvesszőké annak idején ...) Az íj azonban még nagyon egyszerű gép: a nyílvessző pályája a kezelő testi erejétől függ. Aki jobban ki tudta feszíteni, az messzebbre lehetett vele. Homérosz írja az Odüsszeiában: Odüszszeuszt éppen arról ismerték fel, amikor sok évi bolyongás után visszatért hazájába, hogy otthon maradt fiát — amelyet addig senkinek sem sikerült kifeszítenie — felhúzta. Mégis az íj több évszázadig — sőt tán egy évezreden túl is — a távolharc leghatásosabb fegyvere maradt. Igaz, hogy közben állandóan tökéletesedett (hasonlítsuk csak össze az ókori íjakat Tell Vilmos számszeríjával). Az íj volt egyébként a nomád népek — az amerikai indiánok, az ázsiai mongol törzsek és honfoglaló őseink — fontos fegyvere is! A nomádok az íj mellett rövid késeikkel — és furfangjukkal értek el nagy sikereket. A városokba telepedés azután új, másfajta fegyverek alkotását is megkövetelte. Kard és pajzs A városlakók tömegesen verekedtek, s a közelharchoz újfajta fegyverre volt szükségük. Hosszú karddal fegyverkeztek fel , s az ellenfél kardcsapásainak kivédésére pajzsot szerkesztettek. A kard és a pajzs megszületése egyben azt is jelentette, hogy különváltak a támadó és a védő fegyverek. Később azután rájöttek, hogy a pajzs csak a test kis részét védi, s ekkor kezdték alkalmazni a páncélokat. Eleinte ezek keményre kikészített állatbőrből készültek, később pedig a pajzsokhoz hasonlóan fémekből. A fejlődés tehát egyben magával hozta a fegyvernemek különválását is. Hosszú ideig megmaradtak még az íjjal felszerelt könnyű öltözetű csapatok, s mellettük megalakultak a páncéloskardos nehéz egységek. A fegyvernemek mindegyike harcolhatott gyalog is, lóháton is, sőt, a vízparti országokban a szállítóhajók mellett kialakított hadihajókon is! Az egyes földrajzi tájegységeken elterjedt fegyverzet kissé különbözött ugyan egymástól, alapjaiban azonban mindenütt hasonló volt a fejlődés. A rabszolga társadalom fegyvereiről a legtökéletesebb leírást Homérosz két művében, az Iliászban és az Odüsszeiában találhatjuk. Belőlük megtudhatjuk, hogy a jó fegyverek mellett szükség volt már akkor is a leleményességre (gondoljunk csak a trójai faló cselére), s a harcosok tökéletes együttműködésére. íjak és nyílvessző: a) kezdetleges íj, b-c) fejlettebb íjformák, d) nyílvessző Az eddigiekből is látható: a fegyverek egyidősek az emberiséggel. A pattintott és csiszolt kőbalta, a parittya, az íj, a nyíl után a fémkohászat felfedezése együtt jár a kard, a tőr, a pajzs és a fém páncélzat kialakulásával. A városokba tömörülés pedig ismét új harceljárást is követelt, s még újabb fegyvereket kialakultak az ostrom és a várvédelem eljárásai és harceszközei. Ezekről a következő alkalommal szólunk. ősközösségi fegyverek: a) kőbalta, b) bumeráng, c-d-e) hajító horgok ősközösségi fegyverek: a) dorong, b) puma, c) dobózsinórok Ausztráliai őslakók kopját és bumerángot hajítanak