Lobogó, 1967. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-08 / 6. szám

DR. KOVÁCS LAJOS mérnök alezredes, haditechnikai szakértője írja: A haditechnika történetéről írni mindig nehéz feladat volt, de még ne­hezebb napjainkban, amikor az új harceszközökről tudósítások sora jele­nik meg a sajtóban és a televízió működés közben is bemutatja némelyi­küket. Így mindjárt elöljáróban le kell szögeznünk, hogy sorozatunk nem tör­ténelmi tanulmány, s természetesen nem törekedhetünk teljességre - csak a haditechnika és a hadtudomány fejlődésének egy-egy érdekesebb állomását mutatjuk be. Emiatt néha még a történelmi időrendhez sem ra­gaszkodunk, hanem inkább tárgykörönként igyekszünk tájékoztató képet nyújtani az emberiség fejlődése során kialakult érdekesebb haditechnikai eszközökről, harceljárásokról. A történeti szempontok helyett elsősorban a harcászati és technikai szempontok vezetnek bennünket, s a sorozatban a régmúlt idők áttekinté­se után hamarosan sort kerítünk a modern kor mind tökéletesebb fegy­vereinek bemutatására. Még így is hétmérföldes mesebeli csizmát kell húznunk, hogy rövid egy esztendő leforgása alatt „átszáguldhassunk” a haditechnika több év­ezredes történetén, amíg az őskor emberének kőbaltájától - a test test elleni küzdelem ősi fegyverétől - eljutunk a földkerekség bármely pontjá­ra halált vivő globális rakétákig. Az első fegyver a szerszám volt? A haditechnika története hamarabb kezdődött, mint a háborúk és a had­seregek története. A hadsereg és a há­ború az osztálytársadalom terméke. A rabszolga társadalomban vált először külön az emberek felfegyverzett cso­portja, a hadsereg, amelynek fő fel­­ e.Kőbalta és parittya adata a hadviselés, a háborúk lebo­nyolítása , és az elnyomottak féken­­tartása — volt. Ekkor határozta el az elnyomó osztály, hogy ezentúl nem le­het mindenkinek fegyvere! Addig ugyanis, az ősközösségi társa­dalmi rendben mindenkinek volt — és kellett is, hogy legyen — fegyvere. Mint ismeretes, az ember azzal vált ki az állatvilágból, hogy szerszámot ké­szített magának. Az első szerszám pe­dig — minden valószínűség szerint — fegyver is volt. Pattintott vagy csiszolt kőbalta, amit állat és ember ellen egyaránt használni lehetett. Igaz ugyan, hogy háború az ősembe­rek között még nem volt, ez azonban nem azt jelenti, hogy nem harcoltak egymás ellen. Az a kevéske eleség, amit a gyűjtögető ember beszerezhetett, igen szűkös volt az ősközösségi horda fenntartásához. Fegyverre pedig nem­csak azért volt szüksége, hogy az álla­tokat is leüthesse, hanem azért is, hogy a más horda­beliekkel szemben zsák­mányát megvédhesse — vagy éppen a más hordabeliekkel zsákmányát ki­egészíthesse. őseink ugyanis — ezt ma néhány évezred múltával bátran bevallhatjuk — egyáltalán nem vetették meg az emberhúst... A kőbalta használatához — nagy erő és bátorság kellett, no meg kisebb és gyengébb ellenfél. A test test elleni küzdelemben — általában az erőseké volt a diadal. Olyan fegyverre volt hát szükség, amelynek segítségével meg lehet vívni a harcot — az erősebbekkel is, s nem kell közel merészkedni hozzájuk, így született meg a parittya. Dávid és Géliát A görög mitológiában és a bibliában nem egy olyan hős szerepel, aki a töb­bet ésszel, mint erővel elvet gyakorol­ta, s így győzedelmeskedett erősebb ellenfeleivel szemben. Ismeretes példa erre a bibliából Dávid és Góliát esete. A kistermetű Dávid éppen parittyával győzte le az erős, de buta filiszteust, Góliátot. A parittya már bonyolultabb fegy­ver volt a kőbaltánál, segítségével a követ messze lehetett hajítani. Sőt már célozni is jól megtanult vele az ősember, s ez a további fejlődés szem­pontjából nem volt közömbös. Hagyjuk azonban ott a ködös ős­múltat és vizsgáljuk a fegyverzet to­vábbi alakulását. Ugorjunk át a rab­szolga-társadalomba, ahol már megje­lentek a hadseregek. Itt a kőbalta és a parittya aztán már igazán nem volt elegendő. A kőhajítás tapasztalatainak haszno­sítása alapján jöttek létre az első pri­mitív íjak és nyílvesszők. (És most en­gedjünk meg magunknak egy néhány évezredes kitérőt: érdekes, hogy a leg­korszerűbb rakéták stabilitása ugyan­azon az elven alapszik, mint a nyíl­vesszőké annak idején ...) Az íj azonban még nagyon egyszerű gép: a nyílvessző pályája a kezelő testi erejétől függ. Aki jobban ki tudta fe­szíteni, az messzebbre lehetett vele. Homérosz írja az Odüsszeiában: Odüsz­­szeuszt éppen arról ismerték fel, ami­kor sok évi bolyongás után visszatért hazájába, hogy otthon maradt fiát — amelyet addig senkinek sem sikerült kifeszítenie — felhúzta. Mégis az íj több évszázadig — sőt tán egy évezreden túl is — a távol­harc leghatásosabb fegyvere maradt. Igaz, hogy közben állandóan tökélete­sedett (hasonlítsuk csak össze az ókori íjakat Tell Vilmos számszeríjával). Az íj volt egyébként a nomád népek — az amerikai indiánok, az ázsiai mongol törzsek és honfoglaló őseink — fontos fegyvere is! A nomádok az íj mellett rövid késeikkel — és furfangjukkal ér­tek el nagy sikereket. A városokba telepedés azután új, másfajta fegyverek alkotását is meg­követelte. Kard és pajzs A városlakók tömegesen verekedtek, s a közelharchoz újfajta fegyverre volt szükségük. Hosszú karddal fegyverkez­tek fel , s az ellenfél kardcsapásai­nak kivédésére pajzsot szerkesztettek. A kard és a pajzs megszületése egy­ben azt is jelentette, hogy különváltak a támadó és a védő fegyverek. Később azután rájöttek, hogy a pajzs csak a test kis részét védi, s ekkor kezdték alkalmazni a páncélokat. Ele­inte ezek keményre kikészített állat­bőrből készültek, később pedig a paj­zsokhoz hasonlóan fémekből. A fejlődés tehát egyben magával hozta a fegyvernemek különválását is. Hosszú ideig megmaradtak még az íj­jal felszerelt könnyű öltözetű csapatok, s mellettük megalakultak a páncélos­kardos nehéz egységek. A fegyverne­mek mindegyike harcolhatott gyalog is, lóháton is, sőt, a vízparti országok­ban a szállítóhajók mellett kialakított hadihajókon is! Az egyes földrajzi tájegységeken el­terjedt fegyverzet kissé különbözött ugyan egymástól, alapjaiban azonban mindenütt hasonló volt a fejlődés. A rabszolga társadalom fegyvereiről a legtökéletesebb leírást Homérosz két művében, az Iliászban és az Odüsszeiá­ban találhatjuk. Belőlük megtudhatjuk, hogy a jó fegyverek mellett szükség volt már akkor is a leleményességre (gondoljunk csak a trójai faló cselére), s a harcosok tökéletes együttműködé­sére. íjak és nyílvessző: a) kezdetleges íj, b-c) fejlettebb íj­formák, d) nyílvessző Az eddigiekből is látható: a fegy­verek egyidősek az emberiséggel. A pattintott és csiszolt kőbalta, a parittya, az íj, a nyíl után a fémko­hászat felfedezése együtt jár a kard, a tőr, a pajzs és a fém páncélzat kialakulásával. A városokba tömö­rülés pedig ismét új harceljárást is követelt, s még újabb fegyvereket­ kialakultak az ostrom és a várvéde­lem eljárásai és harceszközei. Ezek­ről a következő alkalommal szólunk. ősközösségi fegyverek: a) kőbalta, b) bumeráng, c-d-e) hajító horgok ősközösségi fegyverek: a) dorong, b) puma, c) dobózsinórok Ausztráliai őslakók kopját és bumerángot hajítanak

Next