Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-22 / 8. szám
Ibolyát, hóvirágot tessék! . . . Pelyhe Rozika sűrűn kínálgatta a portékáját a Baross utca sarkán. Vasárnapról maradt egy kosárravaló, s ha most túl nem ad rajta, végképp megfonnyad, és nem ér az egész egy lyukas garast. — Ibolyát, hóvirágot tesséék!... Nem üzlet ez ilyenkor, hétfőn reggel. Talán százat is kiabál, míg egy csokorral elsüt. A városházára igyekvő urak veszik, ha veszik. Azért jó ez a stand itten. — Ibolyát, hóvirágot tessétek!... Szemben, a Baross-hídon bosnyák század jött, feltűzött szuronyokkal. Rozika a pénzt se nézte meg, amit egy szemüveges, papkalapos úr adott, a katonákat figyelte. Mert jó, hogy bosnyákok meg rongyosok is imitt-amott az istenadták, de mégiscsak katonák. Szegény fiúk. Beöltöztetve, távol a hazájától az a sok szép, fiatal fiú. Persze Rozika még nem egészen nagylány, még csak mostanában kezd nagylány lenni; volt már rá eset, hogy a cirkuszban a jegyszedő tizenhat évesnek számította. Elöl-hátul mutatkozik már, hogy túl van a gyerekkoron, s ha koszorúba fonja gesztenyebarna dús haját, és ünneplőben végigsétál a Baross utcai korzón, itt is, ott is piszszegnek utána a legénykedő kamaszok. A bosnyákok a Royal előtt állapodtak meg. Közben a hídon feltűnt még egy szakasz, ez éppen a Rozika standja elé kanyarodott. Ilyen közelről már nem illik őket nézegetni. Gyereknek szabad, de nagylánynak nem illik. — Ibolyát, hóvirágot tessék!... Két tisztforma és egy rendőr mutogatott a Royal előtt. Libasorba igazították a katonákat, azon négy-öt méterre állították őket egymástól, így a két szakasz körülérte az egész Városház teret. Csak nincs valami ünnep? Mit akarhatnak ezek? — Ibolyát, hóvirágot tessék! Az is lehet, valami fejes érkezik. Mióta Tisza Pistát meghajigálták — éppen itt, a téren —, azóta jobban vigyáznak a fejesekre. Rozika még kicsi lány volt akkor, de emlékezni fog rá, míg él, sírt a rémülettől, olyan tömeg volt, olyan kiabálás. Bűzlött a környék, mert záptojással is hajigáltak, végigfolyt az undokság a nagy, ablakos hintó oldalán. Lovas katonák fogták körül, egy asszony mégis odaférkőzött, és az esernyőjével betörte az üveget. Tisza a Royalba menekült, a tenger nép meg körülfogta az épületet, és zúgott, mint az égzengés. Csörömpölt az ablaküveg, a Barosshíd tövéből dobáltak az ifik, míg a rendőrség, katonaság meg nem tisztította a környéket a tüntetőktől. FEKETE GYULA: — Ibolyát, hóvirágot tesséék!... A Rozika apja kovács volt a vagongyárban, ők is jártak tüntetni régebben, de mióta kitört a háború, megcsendesedtek. Most vasárnap ugyan nagyon verték a készülőt a komájával, Sudár bácsival, hogy itt csak a sztrájk segít, sose lesz vége különben a háborúnak, negyedik éve tart, elegük van, meg ilyesmi. De hát beszélni könnyen beszél az ember, másszor is fogadkoztak ők. Három csokor maradt a tizenhétből, egy ibolya és két hóvirág. — Ibolyát, hóvirágot tessék! Toprongyos anyóka jött, reszketett a keze, három kétfilléres a markában. — Aranyoskám, adnál egy csokorral? — Tíz fillér az ára, néni. — A kisunokám... a kisunokám ... — hühögött a mama. No jó, ezzel is kevesebb. Addig kellene kiérni a Püspökerdőbe, míg le nem tarolják a többiek. Egy kiskatona a fának támaszkodva állt, soványka fiatal fiú, nagy, fekete, csillogó szemével csak nézett, nézett. Jó érzés az a lánynak, ha tudja, hogy nézik. De nem kell azt kimutatni, úgy kell tenni, mintha észre se venné. Vagy mintha bosszankodnék: ekkora szemtelenség! Sajnálta ezeket az ágrólszakadtakat. Se zsoldot, sem ellátást nem kapnak rendesen, felszedegetik a piactéren már az eldobált almacsutkákat is. A boltból megtérő cselédlányokkal incselkednek, hátha kilophatnák a kenyeret a szatyorból; a kofáknak udvarolnak egy sapkára való rossz krumpliért. Vagy esténként az elhagyottabb utcákon a magányos járókelőket fosztogatják. Sok rosszat beszéltek róluk. A Bissinger-park felől jövet fiatal pár vágott át az úton, erre az oldalra. — Ibolyát, hóvirágot tessétek! Az úrfi a hóvirágot választotta, húszfilléressel fizetett, és nem várta meg, hogy visszaadjon. Virágnak virágot — nyújtotta át a csokrot a napernyős, divatos hölgyikének. „Milyen ócska — gondolta Rozika. — Mindezt mondja, nem tudnak újat kitalálni?” — De a tíz fillér ráadás, az jó. Isten tartsa meg a szokását. Hanem még van egy csokor ibolya. A nagy szemű fiú már nemcsak nézett, már integetett is. — Kislan! Kislan!. . . Adide nekem egy! — Tíz fillér. — Mutatta az ujjaival is, hogy tíz. A bosnyák lekapta a sapkáját. — Ide, ide, kislan! Ne fillir... néma fillir... Szegény fiú. Mikor kapott ez egy jó szót? (Gyuri bácsi is így kódoroghat szegény az olasz fronton, a nagybátyja.) Mégse adja oda a csokrot. Mit szólna, ha meglátná valami ismerős, hogy bosnyák katonával komázik. - Szedjél magadnak, van a Püspökerdőn. - Kislan, ide egy — mutatta, hogy csak egy szálat a sapkájához. Kedves fiú. Hogy csillog az a bánatos nagy szeme. És nagy fiú. (legalább húszéves). Tőle ilyen nagy fiú még sose kért virágot. Rozika érezte a szégyent is, meg azt is, milyen jólesik tennie azt, amit szégyell: a sapkát elvette a fiútól, s beletűzte az egész ibolyacsokrot. - Gondoljad azt, hogy egy bosnyák kislány adta. - Ne bosnyák kislán, magyar kislány megcsókolta a fiú a csokrot, ragyogott a boldogságtól. Rozika a sarokról még visszamosolygott rá, s könnyű szívvel fordult be a Baross utcába. Mennyi pénze lehet? Egy textilüzlet kirakatánál megállt, számolgatni kezdte. Kövérkés, kopasz úriember loholt keresztül az utcán, s bekiáltott a boltba: — Nándi!... A tüntetők!... Jönnek! Ketten is kiugrottak az ajtón. — Mi van? . .. Most? — Stefi telefonált, most indulnak! Azt mondják, lőnek rájuk! - fuldokolta a kövér, és máris trappolt visszafelé. „Lőnek rájuk!” - visszhangzott Rozikában a rémület. Egy pillanat alatt felfogta, miért állták körül a városházát feltűzött szuronnyal a bosnyákok. „Lőnek rájuk!” Jönnek a tüntetők a vagongyárból is, nyilván — hiszen akkor ezt tárgyalták tegnap az apjáék! Mielőtt bármit is akart vagy elhatározott volna, máris futott, futott lélekszakadva — „lőnek rájuk!" — be az Andrássy útra, a vagongyár felé. Bolondos szél fújt a Duna felől, felkavarta a port, s a Homokgödör-szeren gyülekezők arcába szórta. Köpködtek, hunyorogtak a munkások, mint a kovácsműhely maró füstjében vagy a tüzet fröcskölő kemencék mellett, és egyre zsibongtak, hallgatták a hangosabbakat, piszkálták a csendesebbeket. Kutatva nézegettek az Andrássy úton át a város felé, fel-felsandítottak az új igazgatósági épület némán figyelő ablakaira. A gyártelep lassanként elcsendesedett; leállt a nagykalapács, a messzi környék szívverése; a gyárkémények hallgatagon meredtek az égnek. Piros jelölőkrétával az új irodaépület falára írta valaki: BÉKÉT! — Bizony az kéne, béke - mondogatták a gyülekezők. Annak idején, amikor a világégés elkezdődött, szinte úgy látszott, könnyebbedik a munkásság helyzete. Különösebb szervezkedés nélkül is. A pártban, a szakszervezetben csak hümmögtek, várták az utasítást a központból. Majd pedig ugyanazt kezdték hajtogatni, mint a kormány: — Bajban az ország, félre kell tenni a sérelmeket egyelőre. A haza ügye előbbrevaló. Csak azt látták az egészből az emberek, amit a két szemükkel láthattak. Tábla került a gyár kapujára : MUNKÁSOK FELVÉTETNEK! üzemelt már az ágyúgyár is, kapósak lettek a szakmában járatos vasasok. Akkoriban még olyan távoli istencsapásnak tekintette a nép a háborút, mint a tengeri vihart — messze van, nem minket pusztít. A hosszú békés évtizedek után kevesen tudták tapasztalatból, mi a front, s mindenféle vad hírnek, mesebeli diadalnak, legendának könnyen hitelt adott a próbálatlan többség. Aztán jött a jegyrendszer. Jött a drágulás, a spekuláció. Jöttek a sebesültvonatok a rokkant, megcsonkított, jajgató katonákkal. Tovább tovább szaporodtak az értesítések a hősi halottakról, s fogyott, fogyott a kenyér. — De hát miért? — kérdezgették a munkások. Miért ez, miért az?... Miért így, miért úgy?... — Ha nem tetszik, mehet a frontra — mondogatták nekik. Majd négy esztendeje húzó | 22 !