Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1959-01-01 / 1. szám
!kilállt az eső. Kibújtunk a meghitten sötét, huzatos kapu alól és elindultunk. Alig tettünk néhány lépést, Ilonka felkiáltott: — Nagyon kérem, Albert drágám, vigyázzon a harisnyámra! Óvatosan lépdeltem tovább, mintha egy aknamezőn járnék, felsőtestemmel előredőlve, tekintetemet a cipő orrára szegezve, visszafojtott lélegzettel. — Albert, majdnem belelépett a tócsába! Jaj magának, ha összefröcsköli a harisnyámat, Albert! — suttogta Ilonka erőltetett mosollyal, fenyegető hangon. Mindent megtettem, amit csak tudtam: úgy tipegtem, mintha járókában lennék, farkasszemet nézve a vidám pocsolyaszemekkel, ide-oda szökellve, előre és hátra, bonyolult vonalakban. Csupa figyelem voltam és a szívem, a lelkem, az agyam lecsúszott a lábamba ... — Majdnem belelépett, ügyetlenke! — szólt rám Ilonka ridegen, fejét csóválva. Nem feleltem, mert attól féltem, ha beszélni kezdek, nem tudok koncentrálni. Bal-jobb, bal-jobb. Néha megláttam az arcomat a tócsákban: egy teljesen idegen arc nézett vissza rám, egy fáradt, öreg szent arca. Aztán már nem is tipegtem, hanem szinte suhantam, szálltam a járda, a pocsolyák felett. S akkor egy pillanatra Ilonkára sandítottam. Ilonka nem volt sehol. Két nylonharisnyás női láb jött mellettem, pipiskedő léptekkel, tűsarkú cipőben, öntudatosan. — Ne rám bámuljon, maga hülye! A lába alá bámuljon! — mondta Ilonka hangján az egyik női láb. — Úgy tesz, mintha még nem látott volna karcsú női lábat — mondta a másik gúnyosan. — A hülye! Borzasztó érzés volt. Mentem a Körúton és két női láb bandukolt mellettem, feszes harisnyában, egy ütemre velem. Nem mertem újra odanézni, nem volt hozzá lelkierőm, a lábam alá bámultam és fáradtan, zihálva, össze-összekoccanó térddel kerülgettem az óceánokat. — Mit csináljunk vele, ha összefröcsköl minket? — kérdezte az egyik női láb. — Legjobb lesz, ha jól megrúgjuk... — A kerékbetörés se rossz! — felelte a másik. — Bele egy kész a hasába és kész! — Bízd csak rám! Lelövöm, mint egy kutyát! Miközben e párbeszédre füleltem, beletalpaltam egy pocsolyába. Paces! — mondta a pocsolya röhögve. — Na tessék! — kiáltották a női lábak egyszerre. — Lefröcsköl minket! Ezért felelni fog! Mielőtt még védekezhettem volna, az egyik női láb hatlövetű pisztolyt rántott elő és belém eresztett egy sorozatgolyót. Nem tudom, láttak-e már nylonharisnyás lábat vérszomjasan mosolyogni, mert én akkor láttam. Még most is végigfut a hideg a hátamon, ha rágondolok. A női láb minden egyes pisztolylövés után megnyalta a szája szélét... Csodálatosképpen nem estem el, nem vágódtam hanyatt, hanem tovább caplattam. Lehorgasztott fejjel, békésen, ugrabugrálva, mintha mi sem történt volna, Ilonka hangja térített magamhoz: — Miért olyan szótlan, Albert? — kérdezte csilingelő hangon. Tekintetem Ilonka nefelejtskék tekintetével találkozott. — Ne haragudjék — dadogtam —, de egy kicsit elgondolkoztam... — Alig mondtam ki az utolsó szót, bokáig beleléptem egy fekete pocsolyába. Paces! — mondta röhögve a pocsolya. — Juj, Albert! — sikított fel Ilonka. — Nézze, telefröcskölte a harisnyámat. — Nagyon haragszik? — kérdeztem ijedten hátrálva. Ilonka sápadtan, halkan, rekedten válaszolt, a szavak között egy kis szünetet tartva: — Ugyan ... maga ... kis csacsi... De én láttam, hogy ne felejtskék szemében gonosz sárga fény lobban fel. Ami biztos, az biztos: futásnak eredtem ... Mikes György Kizárólag szerelmespároknak Művész a volánnál Vasvári Anna rajza