Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1959-01-01 / 1. szám

Sz. Narinjáni: Évégi hajrá­ gy vidéki szálloda szobájában ültem, interurbán telefonhívást vártam. Kopogtattak az ajtón. Szólni sem tudtam, a küszöbön már ott állt egy harminc év körüli férfi. Alacsony, szűk mellű, orra alatt he­gyes kis bajusz. — Agán­cső­m vagyok, beszélnem kell önnel — mondta izgatottan. — De bocsánat, késő van. — Meg kell hallgatnia. Rropp­­ppant fontos. Döntésétől egy ember élete függ. Feleletet sem várt, gyorsan, titok­zatosan suttogta: — Az illető szívbéli barátom volt, mindenünket megosztottuk egymás­sal. Még a legfinomabbat sem saj­náltam tőle. Amikor például meleg fürdőt csináltunk otthon, ő volt az el­ső, aki megfürdött. Ó, a barátom!... — Egyszer, éppen a hivatalomban dolgoztán, elment a városon kívül gépkocsiké­zni. A feleségemmel. Ó, a feleségem szép, gömbölyded, cuki te­remtés, alacsonyabb nálam! Édes ki­csikém! Amikor az autó elhagyta a várost, képzelje, az illető csókolgatni kezdte a feleségemet! Szegényke! De védekezett! „Szeretem — mondta — a férjemet!” Az illető azonban azt válaszolta: „Nem baj, én még jobban szeretem a férjedet, mint te.” A fe­leségem kijelentette: „Malentyev ez­redes unokahúga vagyok, az majd ellátja a bajod.” — Rá se hederített, tovább csókolta a feleségemet. „Leve­let írok a párttitkárnak!” — kiáltott az asszonykám. Az illető ekkor ma­gához tért és hazavitte szegényké­met. Természetesen az asszonyka senkinek sem szólt egy szót sem. Csupán testi-lelki barátnőjét, Annát informálta a történtekről. Anna az­tán nekem diszkréten elmesélte. Én rögtön meg akartam ölni a csirke­fogót. Feleségemnek arany a szíve, megragadta a karomat: „Ne öld meg. Nagyon jó kapcsolatai vannak. Kel­lemetlenségeket csinálhat a hiva­talban.” — Két éve tart a dolog. Csupa iz­galom vagyok. Látszatra úgy teszek, mintha semmit sem tudnék. Köszönő viszonyban vagyunk az illetővel. Meghívom vendégségbe is. Szabad­napon együtt dominózunk. De belül­ről állandóan ugyanaz a kérdés kí­noz: „Menjek vagy ne menjek a párttitkárhoz és elmeséljek-e neki mindent vagy sem!?” — De mit szól hozzá a felesége? — A feleségem is úgy tesz, mint én. Köszönő viszonyban vannak. Meghívja azért vendégségbe is. El­megy vele kocsikázni. De én hiszek neki. Az én feleségem szép gömböly­ded asszony. És tisztességes. A hegyes bajuszú Agancsovot ak­kor természetesen ki kellett volna dobnom a szobából, hisz annyira os­toba! De hát ez az újságírók köte­lessége: mindenkit türelmesen végig­hallgatni. — Mondja, mit tegyek? — folytat­ta Agancsov. — öljem meg, vagy ír­jak a párttitkárnak? — Ölje meg! — Maga most humorista. Maga tréfál. Nem számít önnek, hogy én­ már nem tudok aludni, csak fekszem a feleségem mellett. Egész éjjel ciga­rettázom. Nem tudok tőrrel a szí­vemben élni, értse meg. Mit tegyek? — Kérdezze meg a feleségét! — Még mit nem! Mindig azt mondja, hogy ostoba vagyok. Igaza van, mert ő természetesen tisztessé­ges asszony. De mi legyen velem? Az illető a karrieremnek is árthat. Már biztosan kineveztek volna igaz­gatóhelyettesnek, ha ő meg nem aka­dályozza. Valószínűleg kitalálta, hogy én mindent tudok és most bosszút áll. Feleljen erre, mint erkölcsbíróm. Megcsalnak vagy nem? Mit tegyek? — Tudja mit! — ordítottam fel —, kérdezze meg az illetőtől. Agancsov a homlokához (vagy a szarvához?) kapott és felkiáltott: — Remek tipp! Rohanok, megkér­dezem, a barátom éppen ott van a feleségemnél. Rápillantottam karórámra, már jó­val elmúlt éjfél. Fordította: Kórócz József - Hurrá! Elértük a tetőt! Jóságos fiatalok Tente, mama, tente . . . Toncz Tibor rajza

Next