Ludas Matyi, 1962 (18. évfolyam. 1-52. szám)
1962-11-29 / 48. szám
Béla bácsi, a népszerű író unatkozott, és felhívta akadémikus barátját, hogy szeretne vele elbeszélgetni, találkozzanak a Fészekben. — Mikor? — Most. Vágd magad kérlek, taxiba, egy félóra múlva magam is ott leszek. Az akadémikus barát benyúlt a zsebébe, és talált ott egy spanyol címkét. Akkoriban tért meg Kubából, s midőn Santa Cruzban tankolt a repülőgép, a villásreggeli mellé egy palack spanyol bort is tettek az asztalára, sűrű vörösbort, a déli napfény minden tüze benne lángolt. Akadémikusunk lenyálazta a címkét, s eltette emlékbe. Most nosztalgiával forgatta ujjai közt, majd gondolt egyet, és zsebébe visszacsúsztatta. A Fészek-klub ruhatárához vezető lépcsőn találkozott a pincérrel, tüstént félrehívta, átnyújtotta neki a spanyol címkét azzal, hogy ragassza rá egy közönséges burgundis üvegre, s midőn Béla bácsi megjön, szolgálja föl annak rendje módja szerint. A pincér kacsintott: — Bízza csak rám, professzor úr. Megadjuk neki a szervírozást. Béla bácsi is hamarosan megérkezett, s miután megölelték egymást az akadémikussal, helyet foglaltak egy fehéren terített sarokasztalnál. Béla bácsi kiemelte pipáját fogai közül, s így szólt: — Látom, meglepetést tartogatsz nekem. — Tartogatok valóban, de honnan tudod? — A szemed állásából látom. Ravasz kópé ez a Béla — gondolta az akadémikus barát —, kitűnő szimatja van. S intett a pincérnek, ki sietős, szinte a levegőben sikló lépteivel máris jött. Szalvétába burkolt palackot hozott. A szalvéta úgy állt, mint a nyuszi füle. A pincér mindenféle hókuszpókuszokat mutatott be ott az asztalnál. Előkelően tartott ujjai közt megcsillant a dugóhúzó, majd Hamisítatlan pukkanás kísérte a dugó távozását, s az eredeti spanyol címke kitekintett a szalvétából. Az akadémikus diadalmasan mosolygott, Béla bácsi szótlan maradt, csak elismerően bólintott, s poharát, melyben rubinként csillogott a nemes nedű, dohánymorzsalékos ajkához emelte. Midőn letette, arcán egy vonás se rándult. — Vermut — mondta a legtermészetesebben. Az akadémikus barát elnevette magát. S képzeletbeli kalapját megemelte Béla bácsi előtt, ki nemcsak hogy egy szempillantás alatt átlátott a szitán, de a tréfába — a gondolat tört villanásait is átugorva —, máris új tréfát öltött, barátját a kétségek közé taszítva, hadd ijedjen meg, hogy a pincér vermutot hozott a burgundi helyett, mely apró tévedés a pénztárcát érzékenyen érintené. — No jól van — nevetett az akadémikus —, látom, kitaláltad, hogy burgundi. Béla bácsi szörpingetett a pipából, nagyokat pislogott. — Máskor korábban kelj föl, fiú, ha ilyen vén rókát akarsz átrázni. Tanulj stílust. Te film embere, gyere csak ide! A film embere a terem túlsó végében ült, s Béla bácsi hívó szavara elé állt. — Főúr, egy poharat! ... Na, ezt kóstold meg. Eredeti spanyol bor. Az akadémikus hozta. Ilyen a filmgyárban nem terem. A film embere kicsit félszegen álldogált az asztalnál, tisztelettudóan mosolygott, s midőn áhítatos nyalintást tett a burgundin, az élmény tüzei kigyúltak a szemében. — Na? — lökte Béla bácsi a film emberének orra elé a pipát, hogy az kezével önkéntelen mozdulatot tett. A film embere még mindig nyelvén tartotta, mintegy merengve a déli zamatot. — Ez bor! —s csettintett. — Na, ugye — verdeste oda az asztalhoz Béla bácsi a pipát. — Ez a bor Bilbaóban terem a déli napsugarak alatt, sziklás tájak ölén. Érzel rajta egy furcsa aromát, érzel? — Érzek — mondta bizonytalanul a film embere, s most, hogy visszagondolt, csakugyan érezte a szóbanforgó aromát. — Nos, fiú, hogy tudd ezt a bort, mikor Bilbaóban megterem, nem isszák mindjárt, előbb Madridba szállítják. Madridban van egy utca. Te akadémikus, mondd csak azt az utcát. Az akadémikus nyelt egyet a váratlan kérdéstől, de dicséretére szóljon, rögtön utána rávágta: — La torros. — La torosz utca — ismételte Béla bácsi. — Ebben az utcában a házak alatt pince van. Három hónapig hagyják állni a bort e pincékben, s attól kapja az aromáját. A bilbaói bor, ugyebár, a spanyol királyok bora. Ezt se tudod, fiú. Várj csak, itt jön a druszád! Egy muzeális aggastyán bukdácsolt éppen arra, kapóra, ki körül elhalt borok tömény kriptaszaga felhőzik, koszlott, de pedáns ingnyaka a csokornyakkendővel immár foszladozó, de egykor gondos csínérzékkel készített halotti koszorúra emlékeztet. — Oroszlán, egy percre! Oroszlán, mintha egyenest Ady éjszakáiból lépne elő, Krúdy asztala mellől éppen csak felállt volna, fogatlan száját a pohárhoz közelíti, mit Béla bácsi nyújtott oda neki. — Igyál a királyok borából. Az akadémikus hozta az Azori szigetekről, eredeti spanyol, Bilbaóban terem, Madridban állatják három hónapig a La torosz utca pincéiben. Érzed az aromát? Oroszlán sokféle bort ivott régi elhunyt nagyivókkal, de ilyen még soha ajkát nem érte, még akkor sem, mikor tele volt fogakkal. — Baj a javából — mondta a fogatlanok dialektusában, s ez a történelem elismerése volt. — Te még emlékszel azokra a régi harcos időkre. Ha nem emlékszel, elmondom neked. Amikor Alfonz, spanyol király Ferenc Jóskához látogatott, Ferenc Jóska ezzel a borral kínálta. Honnan ez a bor, csettintett Alfonz. Ha nekünk ilyen teremne. Remekek az osztrák borok. Ferenc Jóska beleröhögött a szakállába. Márpedig ezt a bort otthon is megkaphatod, Bilbaóban terem, Madridban állatják a Latorosz utcában három hónapig. Magunk csak ezt isszuk, mert ez a világ legjobb bora. Alfonznak akkor a nemzeti büszkeség végigborzongott a hátán, megölelte Ferenc Jóskát, s a tárgyalások végig derűs mederben történtek. Mikor Alfonz hazament, azonnal felguríttatott a palotájába három hordó bilbaóit, és soha többet nem ivott mást. A bilbaói vörös azóta is a királyok bora. Erzsébet angol királynő is esküszik rá. Oroszlán és a film embere kaptak még egy pohárkával a királyok borából, s midőn asztalukhoz visszatértek, azon az estén semmit se ittak többé, nehogy a drága aroma nyelvükről elillanték. Az akadémikus barát pedig megsejtett valamit a művészi alkotás fönséges titkaiból. n . Szeberényi Lehel KIRÁLYOK BORA Egy kis panaszkodás Toncz Tibor rajza I V- T - Fantasztikus lassú, kérlek, sokszor éjfélig is elmatat a konyhában . . .