Ludas Matyi, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1966-01-06 / 1. szám

Se nem halad, se nem áll­ az ember, csak vegetál, kenderkóc az esze már, slohog, köhög, nyálzik, ballag mint a test­ökör, perepő izmok, füst­ököl, medicinát früstököl, dunyha alatt fázik. Rég elhangzott a tyuhaj, szelíd rongy lett a duhaj, selyem haj is ma cudar szálkája a halnak, de jó lenne lenni még, de jó lenne tenni még, inni még és menni még részegen a falnak! Elferdült a tengelyed, nincs már cécó rend helyett, loboghatnak pendelyek, villoghatnak térdek, — verje meg a Jehova, mindig indulsz, de hova? mindig akarsz, de soha nem lesz abból vétek. Török Rezső V — A­ ­ yCUf~cue a,­i fenti nagyfontosságú kérdés a huszadik század má­sodik­ felében meredt az em­beriség elé. Mert szép dolog, hogy űrhajókat építünk, ku­tatjuk a Hold, a Vénusz, a Mars titkait, egyedül vagy párosan repüljük körül öreg Földünket, ki-kilépünk a csaknem anyagtalan térbe, valószínű, hogy még ebben az évszázadban eljutunk a Holdra, s talán a bolygóközi térben is röpdösünk, hogy meglátogassuk valamelyik szomszédunkat, sőt, az is el­képzelhető, hogy a távoli jö­vőben elhagyjuk naprendsze­rünket, s galaktikánk térsé­geiben tárulkozunk ki a vég­telennek, ismétlem, mindez szép dolog, de ezzel még nem­ feleltünk a kérdésre: mi a csudát csináljunk a világ­űrben. Szerencsére, az emberi gé­niusz mindig utat tudott mu­tatni a világnak, s így van ez most is, amikor a világ­­egyetem végtelen mélységei előtt áll, sőt, repül a diadal­mas ember. Az amerikai űr­randevú részvevői a hírek szerint néhány figyelemre méltó tettel vonták magukra a földi ellenőrző állomások és egymás figyelmét. Schirm kapitány kis harmonikát csempészett magával a Ge­mini 6-ba, s azon eljátszotta a „Csengj, harang!" című da­locskát, s játékát Stafford űr­­utastárs csengettyűvel kísér­te. A randevú alatt pedig, amikor a két űrhajó egymás mellett haladt, Schirra, a ten­gerésztiszt egy kis táblát mu­tatott fel Borman gyalogos­tisztnek ezzel a felírással: „Le a hadsereggel!” A gon­dosan felkészült Borman sem maradt adós, az ő táblájának ez volt a szövege: „Le a ha­ditengerészettel!" Az ugratás ezzel befejeződött, Schirrá­­éknak le kellett szállniuk. Talán ennyi is elegendő annak tisztázására, hogy mi­lyen módon kell humanizál­ni a világűrt, milyen beren­dezési tárgyakra van szükség ahhoz, hogy az ember ott­hon érezze magát a világtér roppant útjain. Vízre például feltétlenül szükség van, nem­csak azért, mert a világűr rendkívül vízszegény, hanem azért is, hogy legyen mit tré­fából űrhaj­ós tár­sunk nyaká­ba önteni. Vízhiány esetében akármilyen ragasztó jó arra, hogy az űrsisakot hozzára­gasszuk az űrruhához. Fon­tos az is, hogy a hosszú in­ter­galaktikus utazások alatt tovább tudjunk totózni és lottózni. Jól jön az a kis nye­remény még a gömbhalma­zok között is. A nemzetközi politika iránt érdeklődő űr­hajós persze újságot is akar olvasni, anélkül nem ízlik a reggeli. Elő kell fizetni tehát a napi- és hetilapokra, s fon­tos, hogy az újságkihordás zavartalan legyen. Ez kiadó­hivatali és postai kérdés, te­hát könnyen megoldható. Fontos, hogy minél tágasab­bak legyenek az űrhajók, mi­nél több ember férjen belé­jük, mert megfelelő tömege­sítés nélkül szinte leküzdhe­tetlen nehézségek előtt áll­nak a pletykálkodók. Meg kell teremteni az előfeltéte­leit annak is, hogy fennaka­dás nélkül tudjunk továbbra is bélyeget gyűjteni, vicceket mesélni, összeveszni, máso­kat szidni, barkácsolni, rá­diózni, udvarolni, tévézni, táncolnii, magnózni, hogy csak néhány példát említsek. Mindenek felett azonban a kártya a legfontosabb. Sok millió fényévnyi távolságra történő utazást el sem lehet képzelni ulti, kanaszta és csapd-le-csacsi nélkül. Feleki László Veszélyes csúcs Endrődi István rajza 1

Next