Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-03 / 1. szám
SOMOGYI PÁL: Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy öntelt ember vagyok és számon tartom eredményeimet. Egyébként is, az emberi természet szerencsés adottsága, hogy sikerélményeit maradandóbban elraktározza, mint kudarcait. A hetvenes évek elejéről egy televíziós műsort őrzök a legbüszkébb emlékeim között: a „Humoristák Klubjá”-nak egyik felvételét. A budai utcák rendezése során az útépítők — többek között — a Fő utcában dolgoztak, már-már készen állt az utca, csak néhány helyen volt még felbontva, az isten sem tudta megmagyarázni, hová tűntek el onnan, hosszú hetekre, az útmunkások. Nos, a Humoristák Klubja úgy határozott, hogy nem nézi tovább a Fő utca cserbenhagyott lyukait, hanem vasárnapi brigadmunkával maga fejezi be az útépítést. Kivonult a teljes klub, lapáttal, csákánnyal és természetesen filmfelvevő géppel. Rekkenő hőségben indult a munka, de jól szervezetten: Radványi készítette a betont, Mikes egy függőónnal ellenőrizte, hogy lefelé ásunk, vagy felfelé. Soós lapátolt, én talicskáztam, Peterdi minden munkát vállalt, amelyben futni, rúgni és úszni lehetett. Drága barátunk és cimboránk, ősz Feri a tátongó úttest mélyén,a lyukban csákányozott, csak a feje és a vállai látszottak ki a gödörből. Azután — egyik pillanatról a másikra — eltűnt a szemünk elől. Aggodalmasan a gödörhöz siettünk, és hétrét görnyedve találtuk őt. Derékfájás kínozta akkor már napok óta, s egy rossz mozdulatra kiugrott egy idegszála. Négyen emeltük ki a gödörből. Rendezőnk egy percet sem habozott, telefonhoz sietett, két perc múlva szirénázva érkezett egy mentőkocsi. Feri kapott egy tripla adag injekciót a gerincébe, néhány perc múlva kissé sápadtan, de mosolyogva és kiegyenesedve kilépett a mentőautóból. Tapsvihar tört ki: a környező lakóházak ablakaiból ünnepelték Ferit és a mentőket. CS2 óvatosan meghajolt az ablakok felé, köszönve a tapsokat, a mentőautónak felberregett a motorja, amikor Soós Bandinak kiesett a kezéből a lapát, megfordult vele a világ és a földre szédült. Szerencsére éppen a helyszínen volt egy mentőautó, körülbelül három méterre az eseményektől. Soós Bandit kezelésbe vették, a tűző napon, a szokatlan lapátolástól, könnyű lefolyású napszúrást kapott, a legjobb pillanatban. Hogy kimutassuk hálánkat, a mentők brigádját azonnal meghívtuk: jöjjenek be délután a televízióba, legyenek a vendégeink a Humoristák Klubja további felvételein is, most már a stúdióban. A mentősök még sohasem voltak a tévében, ezért örömmel köszönték a meghívást és jöttek. A stúdióban éppen hatvan fok volt, árnyékban, mert amerre a lámpák szórták a fényt, arra nyolcvan fokot is mérhettek volna. Két és fél óra után, hogy a stúdióba beléptünk, a mentők különös szédülést éreztek. Ajánlottuk nekik, hogy sós kekszet fogyasszanak, kristályvízzel, az egyik ápolót lefektettük a folyosón egy hosszú lócára, nagyon kikészült szegény. A tévéfelvétel hatodik órájában, midőn a rendező hetedszer ismételtette meg Mikes humoros megállapítását Peterdi történetére, és a rendező arra kérte a stúdióban helyet foglalt közönséget, hogy olyan jóízűen mulassanak a megjegyzésen, mintha először hallották volna, a mi mentőbrigádunk orvosa feltépte az ingét és kitántorgott a stúdióból, úgy támogatták hárman. A felvétel utolsó három óráján már egyetlen mentős vendégünk sem volt a stúdióban, nem bírták a megterhelést. Ennek a felvételnek emléke azóta is büszkévé tesz. A kritikusok azt írták ugyan — később — erről a műsorunkról, hogy nem értük el benne a tőlünk megszokott általában is alacsony színvonalunkat sem, de mit számít mindez amellett, hogy micsoda vasszervezettel bírunk, mi humoristák. Éppen a kritika ártana nekünk?... ahhoz etor NP? rt.. BARAT JÓZSEF: - Még nem éreztem olyan mélynek a generációs ellentéteket - Volna még valtmi, amit kifelejtettem? VASVÁRI ANNA: — Akkor még csak parkolási gondjaink voltak. - A művészcserékre.