Lyukasóra, 2018 (27. évfolyam, 1-10. szám)
2018-07-01 / 7. szám
OLVASSUK ÚJRA! ruhája kivágását igazította meg a nyaka alatt, amit viszont a nagyvilági Pálffy észrevett. A káromkodó modort Petőfi kedvéért vette fel, de eltekintve ettől a kis sznobizmusától, derék gyerek volt. Sándor láztól égő szemekkel futotta át Nagy Károly cikkét. Van-e ennél utálatosabb? Egy esperes anyámasszony fattya bírálgatja Petőfi Sándort? No, Arany Jankó, mit szól ehhez a te nagyszalontai kálomista Istened? Az akar ilyen komédiát? Ez a történelem? Sándor nagyon hangosan beszélt, Júlián idegesség vett erőt, és kiment. Pálffynak nem tetszett a dolog, később mondta is Jókainak, mikor egyedül voltak: ez a Szendrey lány azt szeretné, hogy Petőfi tüzes próféta és francia szalongróf legyen egy személyben, ami kissé valószínűtlen ötvözet. - Ezt írd meg, ezt, Móricom - mondta Sándor -, ezt a szép hármasságot Nagy Károly úr életéből: az Isten álorcákba bebábozott kistemplomhernyóit, a kávénénikéknek meg hülye cigányoknak pletykázó, hazudozó egyházközségi bérenceket. És a bort, a bort... Tartuffe-öt, vasorrú bábát meg egy hordó ecetes lőrét kell Karcsika címerébe pingálni, felakasztani majd a nemzetgyűlésben a feje fölé, hiszen éktelen büszke a nemeslevelére! História kapcája! - durrantotta meg utána. - Hol lövöm le ezt a kutyát? Hol és mikor? Pálffy és Jókai rögtön vállalták a párbajsegédséget, és egyenesen elindultak Nagy Károly lakása felé. Jókai gyorsan megborotválkozott, nem annyira Nagy Károly, mint a kinyalt Pálffy miatt - jobban összevágta magát sietségében, mintha párbajozott volna. Petőfi jó darabon elkísérte őket - nagyon forrón csókolta meg az előszobában Júliát, hogy ne kelljen a szerelemre gondolnia. Az utcán Petőfiből ömlött a keserűség. - Ezt nyelje le valaki, hogy engem, aki tizenötödikén szabadon kinyomtattam a Nemzeti dal-t Pesten, királyok, Metternichek, kamarillák és pandúrezredek között és ellenére, engem, aki Európa asztalához vagyok hivatalos, engem mocskos szabadszállási kishivatalnokok akarnak cenzúrázni? Hogy csak akkor mondhatom el programbeszédemet, ha előbb leírom? Szépen, olvashatóan, mint egy elemi iskolai dolgozatot? És akkor ezek a cvikkeres, fokhagymaszagú tanácsurak összeülnek, megvitatják, szuszogva, tubákolva és Werbőczit idézve, zöld asztalnál, petróleumlámpánál, minden pillanatban egy hajdút szalajtva a gróf úrhoz, hogy ezt elfogadja-e, vagy egy főkortest az esperes úrhoz, hogy hát mit szól hozzá! Ezt velem, március után három hónapra? Vagy vége lesz ennek a talpnyaló bürokráciának, vagy nekem lesz végem, és vége a hazának, az egész világnak! Krisztus menjen a betűvágó, tallérszopogató Kaifáshoz engedélyt kérni, hogy megválthassa a világot? Szent Pál alkudjon meg három ezüstpénzben és két hazugságban egy görög csendőr őrmesterrel, hogy beszélhessen öt percig egy Athén régibe rúgott istállóban? Pálffy a közeli vendéglőbe lépett be, hogy fölhajtson egy fröccsöt, Jókai és Petőfi ez alatt kint vártak. Ebben a helyzetben önkéntelenül halkabb, borongósabb lett Sándor. Míg két emberhez beszélt, az az egész világ volt egyhez, az már csak belső barát, oda nem kell a pusztába kiáltó szava. - Mondd - kérdezte Jókaitól -, ez, ez vár miránk? Minden prófétára és apostolra, mindörökké? Tehetségem, hitem, kardom - mind hiába? A történelem bohózat, céltalan? És Metternich győz? És schönbrunni kávéscsészéje mellől meséli egy rejtekajtón belopott barátnőjének, hogy: „armer Petőfi, ein typisch ungarischer Narr... ein wenig Zucker noch, Toinette”... Pfuj! És ezt Isten akarja? Móric, aki ezt a kettőt átélte - márciust, ahol én voltam Magyarország, és ezt a júniust, ahol lichthófablakokból kibandzsító segédjegyzők meg a szentegyháztól leborravalózott pandúrok közt beszélhettem, mint kegyelemből deszkára engedett rossz színész vagy vizsgázó diák... ezt a poklot! Elkábulok arra a gondolatra, hogy Petőfi Sándor lent beszél, és fent a balkonon sváb lakájok mérik a szónoklat hosszát óriási zsebórákkal. Krisztus beleférhet egy apróhirdetésbe? Megírtam az új Krisztust, a tizenkilencedik század Krisztusát, a magyarok és Európa Krisztusát. Az apostol. Olvasd el! Vagy ha akarod, majd én felolvasom neked... Pálffy kirohant a vendéglőből, valamit mondott Jókainak, az pénzt kotort elő zsebéből, azzal Pálffy visszaszaladt a pulthoz, és mivel szégyellte az egész pénzkérési jelenetet, franciául köszönt el a csapostól: „Au revoir!” Jókai és Pálffy később elváltak Petőfitől, közel voltak már Nagy Károly lakásához. Saját maga nyitott ajtót. Óriás kockás, gigerlis nadrág volt rajta. Mikor a két férfit meglátta, szemmel láthatóan megijedt. Jókai felmutatta a Pesti Hírlap-ba megjelent cikket Petőfi ellen. Nagy Károly első pillanatban olyan mozdulatot tett, mint aki rögtön kidobja őket, de nem a nagylegények bátorságával, hanem inkább az elkényeztetett kölykök dacosságával és hisztériájával. Utálta, az indulatos gyávák szokása szerint, hogy nagyhangú cikkének következménye is van. De aztán betessékelte a vendégeket a szobába, ő maga jó ideig eltűnt a másik ajtón, melyen át elég izgatott társalgás hangjai szűrődtek át: hallatszott Nagy Károly fojtott beszéde is. - Ez képes és bőg odaát az anyja ölében? - bökte oda Pálffy a türelmetlenkedni kezdő Jókainak. Egy idő múlva Nagy Károly mégis visszajött. Nevetségesen erős kölnivíz- és pomádészaga volt. Miközben beszélt, konyakillatot lehelt. Mindez, mikor ajtót nyitott Jókaiéknak, nem érzett rajta. A szomszéd szobában löttyökkel akart valaki egy szemfordulás alatt hőst meg világfit csinálni belőle? A párbajra hívást nem fogadta el, olyan zagyva kifogással, hogy akit ő becstelennek nevezett, az becstelen, becstelen emberrel meg nem lehet párbajozni. - Uram, most tette a logika fejére a koronát - mondta neki Jókai, miközben Pálffy egy képet nézegetett, melyen Nagy Károly babérkoszorúját leemeli pomádés fejéről, és egy Rózás nevű, elég kebles hölgy ölébe helyezi. - Rafinált szimbolika - jegyezte meg Pálffy, hogy Jókait egy kissé felrázza. Ugyanis ha valaki nagyon logikátlan volt, akkor Móricból kitört a fiskális, és olyan jogi elemzésekbe kezdett, hogy mintadarabok lehettek volna a Kúrián vagy az egyetemen. Nagy Károly gorombáskodott, de belül reszketett saját szavaitól. Türelmetlenül tessékelte ki a két segédet, látszott, hogy már nem bírja tovább a szerepet. - No, ehhez aztán mit szól Sándor apostol, ha majd megtudja, hogy ez a poktrén nem mer párbajozni? - kérdezte Pálffy az ételszagú lépcsőházban. - Meg se merem mondani: minket ver agyon. Nagy Károly a függöny mögül kancsított az utcára, leste, hogy Pálffyék merre mennek, ő is rohant volna el hazulról, de nem akart a két segédbe beleszaladni. A szakácsnő utánaszólt, hogy mikor jön haza ebédre, mire Károly valami olyat kiáltott vissza, hogy talán soha, meg Somogyi Győző: 1848, Petőfi