Vasi Szemle 1994 (48. évfolyam, 1-4. szám)

1994 / 3. szám - EMLÉKEZÉS - Hegedűs Ferenc: Szegény újságíró kisiparos - Fehér Károly

Tessék csak meggondolni, mekkora pénz volt a harmincas években 40 fillér! Fa­lun kiló húst, termelésnél vagy két liter bort adtak érte. 4-6 fillérért 8-10 oldalas pesti estilapot adtak, 10 fillérért 16 oldalas lapot. A vasárnapi számok 32-40 oldalon is csak 20 fillérbe kerültek. 40 fillért csak a karácsonyi és húsvéti számokért kértek, ezek viszont kilónyi olvasnivalót jelentettek. A Vas megyei Magyar Jövőnek legfeljebb a felében volt szöveges olvasnivaló, a másik felét pár bank és nagyobb cég hirdetései töltötték ki. Egy oldalnyi szövegért 40 fillér - ez az ár minden bizonnyal az egyik legdrágább magyar lappá avatta Fehér Károly lapját. Nem szaglásztam az üzlet titkai után, ezért bizony nem tudom megmondani, hány példányban sikerült elterjesztenie e rekord­árú szellemi terméket. Aligha tévedek azon­ban, ha úgy vélekedem, hogy valami sokba aligha. Ha 300-400 példányban el tudta hinteni, akkor már a kol­ortárs-művészet olyan magas iskoláját mutatta be, amely előtt leveheti a kalapját bármelyik rikkancskirály. Persze, siessünk leszögezni: a 300-400 mecénásból, aki beszerezte a lapot, egyet­len egynek az érdeklődése sem szólt a megvett árunak, valamennyi inkább adófize­tésszerű, baráti, ismerősi, önként vállalt kötelességet teljesített, amelynek inkább a nyugtatványa, mint az ellenértéke volt a mellényzsebújság. Az árba maga Fehér Ká­roly is belekalkulált bizonyos hányadrész könyöradományt, akik ellenben leszurkolták a 40 fillért, az egészet könyöradományként adták, mert a lapot sok esetben kézbe sem vették. Fehér Károly egyszer a kisiparosok panaszairól írt vezércikket lapjába. „Szegény magyar kisiparos” volt a cikk címe. Valahányszor eszembe jutott ez a cikkcím, mindig így módosítottam: „Szegény újságíró kisiparos” és mindig Fehér Károlyra gondoltam, őt helyettesítettem be a cikk címébe... Valóban újságíró kisiparos volt, az ország legkisebb újságüzemében dolgozott, ahol egymaga volt minden: szerkesztő, riporter, kiadó, pénztáros, lapkihordó és kifutó­fiú... Egy-egy szám 300-400 példánya a hirdetésekkel együtt hozhatott talán 200-250 pengőt. Ebből 120-150 pengő biztosan elment nyomdaszámlára, papírra, adóra. Ma­radt hát a megélhetésre hat hétre-két nőnapra: 100-120 pengő. Ebből tartásdíjat kellett fizetnie a kislánya után, lehet, hogy a feleségének is, mert erre az időre a családi élete széttörött. Mi maradt, mi maradhatott az ő megélhetésére? Havi 30-40 pengő. Hát valóban szegény, nagyon szegény kisiparos! Pedig a tehetsége, a felkészültsége többre érdemesítette volna. Abszolvált jogász volt, csak az államvizsgája vagy a doktori szigorlatai hiányoztak, hogy ne legyen fél­bemaradt ember. Talán mondani sem kell, hogy a látóköre pár grádussal magasabb volt, mint azoké a pályatársaié, akik a kereskedelmi iskola I. osztályából ugrottak elő szerkesztő urakká. Igényes újságíró volt, különösen az a becsvágya, hogy szépen, vá­lasztékosan és egyéni ízzel írjon. Ezt az egyéni ízt némi pátosz (vagy inkább csak ünnepélyesebb hangvétel) és stílusának hellyel-közzel biblikus archaizmusa biztosí­totta. Az igeragozásban szerette az olyan alakzatokat, amilyenekért a vizsoli bibliába kell visszalapozni: lettenek, jöttenek. A témái persze nem voltak (nem is lehettek) földrengető témák: karácsonyt, hús­­vétot, pünkösdöt hozsannázta körül­­„Jövel, Szent Karácsony!”), mert ezekre a sátoros ünnepekre mindig megjelent a „folyóirat”, mértéktartó, ízléses cikkekben üdvözölte az új főispánokat, pénzügyigazgatókat, meg a többi hivatalfőnököt, azután meg sokat nyelvészkedett. Védte a nyelv tisztaságát, irtotta, nyesegette a felburjánzott gyomot, vadhajtásokat, írógörcsöt nem kapott, sokat nem kellett írnia, nem is írhatott, hiszen.

Next