Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)
1871-07-01 / 25. szám
2Ó FIGYELŐ túléltük e hatalmat, nyelvünk épen maradt, sőt akkor, a török alatt, nemzeti irodalmunk erősebben virágzott, mint ma. Említsem-e ez időből Erdély fejedelmeinek udvarát, mint a Protestantismus képviselőjét, felhozzam-e Pázmányt és a többi római katholikus írók egész sorát, tekintsem-e a törökverő Zrínyi Miklóst, a ki ma véres csatát küzdött által s másnap a tollat vette fel, hogy a Zrinyiászszal nevét halhatatlanná tegye ? Hiába jött akkor fajunk kiirtására Bastavallon zsoldosaival , hiába gyilkoltatta halomra legjobbjainkat Caraffa, Cobb, Spankau; hiába vitette fogságba, gályákra és küldte száműzetésbe a jezsuita hadkoo protestáns papunkat; hiába csinált az idegen hatalom vértanukat Bécsben, Bécsújhelyi, Eperjesen, és hiába üldözte a Tököly és Rákóczi-fölkelés részeseit a halálba , önérzetünk, hazaszeretetünk azt súgta, hogy nekünk küzdenünk kell s a diadal a mienk lesz. De jött egy korszak, mely kiösmerte nemzetünk Achill-sarkát és a kínpad és bitó helyére asszonykönyeket, a börtön helyére a politikai csábítás eszközeit vette elő s ez megtermette keserű gyümölcsét. Mária Terézia negyven éven át mosolyogva szorította össze az igát nyakunkon s e mosolyban ölő méreg volt. Hiába szólalt föl ekkor lelke keservéből a székely föld egyik félreeső pontján a jó Bod Péter , hiába hangoztatták a nemzet csekély számú jobbjai a hazafias önérzet magasztos hangjait: ezek csak süket fülekre találtak. Főuraink elfelejtették nyelvüket, eldobták öltönyüket s az eredmény az jön, hogy a cirógatásra meglazult nemzeti érzésünk, megszűnt irodalmunk, nem termelvén mást, mint halotti beszédet, imakönyvet és a korábbi századokból származó népversek utánnyomását. De a hosszú dermedtségből föl kellett ébredni, mely most száz éve Bécsben csakugyan meg is történt. Bécsnek Neubau külvárosában van egy csinos egyemeletes épület, homlokzatával egy szabad térségre nézve: ez a magyar testőrpalota. A honfiúi kegyelet bensőségével nézem ez épületet mindenkor, ha utam arra vezet, mert ez igénytelen kaszárnya volt újraébredt nemzeti irodalmunk bölcsője, ennek szobáiban virrasztották át a napi szolgálattól fönmaradt éjeket Bessenyei , Báróczi Sándor, Naláczi, Barcsay Ábrahám, Kisfaludy Sándor és egész sora az udvarhoz szoktatott s ott elnémetesíteni szándékolt magyar nemes ifjaknak, a kik épen az udvartól tanulták el a nemzeti irodalom szeretetét. Látták ott, hogy a német, a francia, az angol, egyszóval minden nemzet saját irodalmát műveli, saját nyelvét használja, csak a magyar, a múlt dicsőségére és nagyságára oly büszke magyar nem tud felmutatni semmit s ekkor ők, az egyrészt félműveit, de másrészt idegen fényhez szoktatott katonák kezdték simítgatni nyelvünket, tördelni szögleteit és megtörni az utat a jövendő nemzedék számára. S amit száz év előtt e katonák műveltek, annak egyenes eredménye mai irodalmunk. Azóta sok nehéz nap, sok küzdelmes név röpült el nemzetünk fölött, de ez irodalom egyre haladt, és pedig koronként mondhatni óriási léptekkel. 1848 után, az elnyomatás keserű napjaiban monumentális munkákat hozott létre irodalmunk. Toldy ekkor kezdte meg hosszas tanulmányai gyümölcsét kiadni, a magyar irodalom legelső történetét. Szalay László, Horváth Mihály, Teleki József ekkor bocsátották közre, előbbiek nemzetünk történetét, utóbbi a Hunyadiak korát, Eötvös ekkor adja ki világhírű művét; ekkor támadnak oly folyóirataink, mint az „Új Magyar Múzeum“, „Budapesti szemle“, „Hazánk“, „Sárospataki füzetek“ stb., a költészet, a természettudományok, jog, nyelvészet és majdnem minden tudományág lelkes művelőkre talál, akik egész tömegét nyújtják irodalmunk legértékesebb termékeinek. Megünnepeljük aztán Kazinczy születésének százéves évfordulóját, elsiratjuk Széchenyit és Telekit, felöltjük ősi ruhánkat s a nemzet valódi örömviadalban tör ki mindenre, a mi hazai, a mi nemzeti, a mi magyar. S alig tíz évvel később minő kép tárul föl előttünk? Nemzeti öltönyünk gúny tárgya; nyelvünk nem hangzik egyébütt, mint ahol köztörvények ezt megkövetelik, u. m. az Akadémia, országgyűlés, Kisfaludy-társaság és még néhány közintézet teremében; irodalmunk fordításokon tengődik s ritkán akad egy munka, mely figyelmünket lekötné; van aztán körülbelül 170 magyar lapunk, de a „Budapesti Szemlédnek mégis meg kell szűnnie, mert nincs, a ki dolgozzék bele; elhallgattak Csengeri, Arany, Kemény Zsigmond, Gyulai, de helyökre nem lépett senki. Kritikának sehol semmi nyoma, pedig a bírálat az irodalomra nézve az, a mi az élőlényre alég. Nagy lapjaink tárcái soványak s azok is vagy puszta regényekkel töltvék be, vagy bennünket távolról is alig érdeklő kül