Figyelő, 1871. január-december (1. évfolyam, 1-48. szám)

1871-07-01 / 25. szám

2­Ó FIGYELŐ túléltük e hatalmat, nyelvünk épen maradt, sőt akkor, a török alatt, nemzeti irodalmunk erő­sebben virágzott, mint ma. Említsem­-e ez idő­ből Erdély fejedelmeinek udvarát, mint a Pro­testantismus képviselőjét, felhozzam-e Páz­mányt és a többi római katholikus írók egész sorát, tekintsem-e a törökverő Zrínyi Miklóst, a ki ma véres csatát küzdött által s másnap a tollat vette fel, hogy a Zrinyiászszal nevét hal­hatatlanná tegye ? Hiába jött akkor fajunk kiirtására Basta­vallon zsoldosaival , hiába gyilkoltatta halomra legjobbjainkat Caraffa, Cobb, Spankau; hiába vitette fogságba, gályákra és küldte száműze­tésbe a jezsuita had­koo protestáns papunkat; hiába csinált az idegen hatalom vértanukat Bécsben, Bécsújhelyi, Eperjesen, és hiába ül­dözte a Tököly és Rákóczi-fölkelés részeseit a halálba , önérzetünk, hazaszeretetünk azt súgta, hogy nekünk küzdenünk kell s a diadal a mienk lesz. De jött egy korszak, mely kiösmerte nem­zetünk Achill-sarkát és a kínpad és bitó helyére asszonykönyeket, a börtön helyére a politikai csábítás eszközeit vette elő s ez megtermette keserű gyümölcsét. Mária Terézia negyven éven át mosolyogva szorította össze az igát nyakun­kon s e mosolyban ölő méreg volt. Hiába szó­lalt föl ekkor lelke keservéből a székely föld egyik félreeső pontján a jó Bod Péter , hiába hangoztatták a nemzet csekély számú jobbjai a hazafias önérzet magasztos hangjait: ezek csak süket fülekre találtak. Főuraink elfelejtet­­ték nyelvüket, eldobták öltönyüket s az ered­mény az jön, hogy a cirógatásra meglazult nemzeti érzésünk, megszűnt irodalmunk, nem termelvén mást, mint halotti beszédet, ima­könyvet és a korábbi századokból származó népversek utánnyomását. De a hosszú dermedt­ségből föl kellett ébredni, mely most száz éve Bécsben csakugyan meg is történt. Bécsnek Neubau külvárosában van egy csinos egyemeletes épület, homlokzatával egy szabad térségre nézve: ez a magyar testőr­­palota. A honfiúi kegyelet bensőségével né­zem ez épületet mindenkor, ha utam arra ve­zet, mert ez igénytelen kaszárnya volt újra­éb­­redt nemzeti irodalmunk bölcsője, ennek szo­báiban virrasztották át a napi szolgálattól fön­­maradt éjeket Bessenyei , Báróczi Sándor, Naláczi, Barcsay Ábrahám, Kisfaludy Sándor és egész sora az udvarhoz szoktatott s ott el­­németesíteni szándékolt magyar nemes ifjaknak, a kik épen az udvartól tanulták el a nemzeti irodalom szeretetét. Látták ott, hogy a német, a francia, az angol, egyszóval minden nemzet saját irodalmát műveli, saját nyelvét használja, csak a magyar, a múlt dicsőségére és nagysá­gára oly büszke magyar nem tud felmutatni semmit s ekkor ők, az egyrészt félműveit, de másrészt idegen fényhez szoktatott katonák kezdték simítgatni nyelvünket, tördelni szögle­teit és megtörni az utat a jövendő nemzedék számára. S a­mit száz év előtt e katonák mű­veltek, annak egyenes eredménye mai irodal­munk. Azóta sok nehéz nap, sok küzdelmes név röpült el nemzetünk fölött, de ez irodalom egyre haladt, és pedig koronként mondhatni óriási léptekkel. 1848 után, az elnyomatás keserű napjaiban monumentális munkákat hozott létre irodal­munk. Toldy ekkor kezdte meg hosszas tanul­mányai gyümölcsét kiadni, a magyar iro­dalom legelső történetét. Szalay László, Horváth Mihály, Teleki József ekkor bocsátot­ták közre, előbbiek nemzetünk történe­tét, utóbbi a Hunyadiak korát, Eötvös ekkor adja ki világhírű művét; ekkor támad­nak oly folyóirataink, mint az „Új Magyar Múzeum“, „Budapesti szemle“, „Ha­zánk“, „Sárospataki füzetek“ stb., a költészet, a természettudományok, jog, nyelvé­szet és majdnem minden tudományág lelkes művelőkre talál, a­kik egész tömegét nyújtják irodalmunk legértékesebb termékeinek. Megün­nepeljük aztán Kazinczy születésének százéves évfordulóját, elsiratjuk Széchenyit és Telekit, felöltjük ősi ruhánkat s a nemzet valódi öröm­­viadalban tör ki mindenre, a mi hazai, a mi nemzeti, a mi magyar. S alig tíz évvel később minő kép tárul föl előttünk? Nemzeti öltönyünk gúny tárgya; nyel­vünk nem hangzik egyébütt, mint a­hol köz­törvények ezt megkövetelik, u. m. az Akadémia, országgyűlés, Kisfaludy-társaság és még néhány közintézet teremében; irodalmunk fordításokon tengődik s ritkán akad egy munka, mely figyel­münket lekötné; van aztán körülbelül 170 ma­gyar lapunk, de a „Budapesti Szemlédnek mégis meg kell szűnnie, mert nincs, a ki dol­gozzék bele; elhallgattak Csengeri, Arany, Ke­mény Zsigmond, Gyulai, de helyökre nem lé­pett senki. Kritikának sehol semmi nyoma, pedig a bírálat az irodalomra nézve az, a mi az élőlényre a­lég. Nagy lapjaink tárcái sová­nyak s azok is vagy puszta regényekkel töltvék be, vagy bennünket távolról is alig érdeklő kül­

Next