Figyelő, 1873. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-05-04 / 18. szám
FIGYELŐ, melyben a koreszmék valódi jelentéséről kapunk leckét, s irányt a szellem sokfelé ágazó útjain. Oly korhadt társadalomban, mint a francia, illetőleg a párisi, tömegesen merülnek föl a művész előtt a gyakorlati kérdések. Itt van mindenekelőtt bizonyos körök hánytorgatása a „becsület“ szóval, míg maguk az emberek az anyagi érdek, a pénz rabjai, s az első válságos esetben megtagadják a lelki derékség legeszményibb motívumát. A szerencsétlenség, a kudarccal együttjáró gyalázat és megtérés szolgáltat elégtételt az erkölcsi princípiumnak. A sok dráma közül, melyek komoly páthoszszal, vagy csipő gúnynyal tárgyalják e kérdést, csupán a neoclassicus és már tragikus Ponsardnak ,,L’ honneur et l’argent“ című 5 fölvonásos drámáját említjük (1855-ből). A darab hőse a 25 éves George, ki magasztos fölfogásával a becsületről, a jólét karjaiból szegénységbe sülyed. O t. i. apja hátrahagyott roppant adósságait, bár törvény által nincs kötelezve, anyai örökségéből kifizeti. Ezáltal nemcsak anyagilag teszi magát tönkre, hanem azon fájdalmas tapasztalást kell tennie, hogy a becsületről oly szépen szónokló, gazdag Mercier elálladott szavától, s leányát az erélytelen Laure-t, Richard bankárhoz ereteti nőül, annak dacára, hogy az apja háromszoros bukásának köszöni nagy vagyonát. George nagyon szenved, s elkeseredik a világ felett, midőn látja, hogy régi barátjai nem voltak egyebek lelketlen tányérnyalóknál, s azon hitelezők, kiknek vagyonát nagylelkűsége által megmentette, elfordulnak tőle, s anynyit sem előlegeznek neki, hogy valami tisztességes vállalatba kaphasson. Fájdalmának kitörése a mily megható, oly sújtó vád a kincsszomjban fuldokló, silány pénzemberekre. Megtántorodik egy percre, s szeretné, ha másként cselekedett volna, de csakhamar magához tér, s fölemelni engedi magát a fenkölt lelkű, életvidor és határozott jellemű Lucile, Mercier második leánya által, ki aztán neje is lesz. Mercier ugyanis vagyona legnagyobb részét elveszti bankár-veje hamis bukása által, s megadja magát a becsület szent jogának. A gyakorlati materialismus, mely ezerkarú polgpként szorítja az embert a földi röghöz, mely minden eszményinek gőgös tagadásával a humanismus trónjának alapjait rendíti meg, ezen, a valódi életphilosophia palástját bitorló vastag önzés, mely a félszeg önbecsülés hízelgő szavai által rideggé teszi a szivet, s gyümölcstelenné az ember társas helyzetét, e materialismus amint veszedelmes kórja a modern társadalomnak, és oly méltó tárgya a sociális drámának. Ki kell mutatni a magasabb eszmék tagadásának tarthatatlanságát, az e tagadásban rejlő veszélyét az önmegsemmisítésnek, hogy megmentsük a tiszta eszményt, az ember emelkedésének, nemesülésének valódi alapjait. Senki a modern drámaírók közül nem nyúlt a tárgyhoz annyi tapintattal, mint Octave Feuillet „Montjoye“ című drámájában (1863.) Montjoye egy ötvenes, határozott jellemű, nagy szellemi erővel biró férfiú, bevégzett példánya azon realistáknak, vagy inkább materialistáknak, kik minden illusiónak, gyermekes előítéletnek, regényes kalandnak, üres phrasisnak megvetéséből állítják össze életphilosophiájuk rendszerét. Csakhogy, midőn mind e dolgokat való értékekre akarja leszállítani, veszedelmes túlságba esik, s ahelyett, hogy csupán a kinövések ellen indítana hadat, magukat az erkölcsi elveket tagadja, ami aztán egész küzdelmét haszontalanná, illusóriussá teszi, s csakhamar éreznie kell, hogy vakmerő negatíója önnönmagának szolgál romlására. Gyermekeinek anyja, kit bár szeretett, elvből nem akart törvényes nejévé tenni, végre elhagyja őt, minek következtében elhagyják gyermekei is. És íme, Montjoye azon tapasztalásra ébred, hogy nem ismerte magát, hogy vannak a szívnek elodázhatatlan igényei. Itt a fordulópont. Ebben a tudatban nyilatkozik a sors, mely a tagadott eszmények jogát az emberi kedélyen visszaköveteli, s azokat mint valódi élethatalmakat állítja vissza az öntudat világába. A tapasztalatok egyik legfőbb eredménye az, hogy Montjoye bűnbánólag tér vissza elzaklatott neje karjai közé. „Montjoye“ egyik szellemdús ismertetője igen helyesen jegyzi meg, hogy az, amit Montjoye és vele a modern kormány akar, elvben egészen rationális, csupán az kell, hogy praktikus ügyességgel vétessék foganatba. Nem az eszmék, mint ilyenek, ellenkeznek a rationalismussal, hanem csak a romantikus kinövések, a tartalmatlan ábrándok. Valóban nevetséges ismétlése volna a titánok harcának, föltámadni az emberi nem örök istenségei, a világkormányzó nagy eszmék ellen. Szerelem és barátság és minden szent érzelme az emberi szívnek csak benső szószólói ezen eszméknek az alanyban. Melyik okos ember fogja megpróbálni az erkölcsiség épületét megrázni, melynek védelme alatt az emberek a természet alól felszabadulások óta békében és nyugalomban élnek ? 207