Kárpáti Aurél: A kételkedő kritikus - Kultúra és tudomány (1928)
Az élő Jókai és a halott Kemény
130 A KÉTELKEDŐ KRITIKUS. vések, amelyek kemény regényeiben megnyilatkoznak, szoros rokonságban állanak Balzac realizmusának módszerével. S itt most nem annyira a rokonságon, mint inkább az egyidejűségen van a hangsúly. A magyar regény, amely addig, Jósikával az élén, Walter Scott kissé vizenyős romantikájának nyomában kullogott. Kemény jelentkezésével váratlanul utat vált s határozottan a realizmus irányába fordul. Még pedig egyszerre, egyidejűen Balzaccal. A Gyulai Pál bekapcsolta a magyar regényt a nyugati kultúra fejlődési vonalába s a két vonal itthon és külföldön, ezentúl parallel haladt, egészen Kemény utolsó regényéig. Akkor a magyar fejlődés vonala megszakadt. Kemény realizmusának nem akadt folytatója, továbbfejlesztője. A felemelt zászló elbukott, részvétlenül, mint ahogy másfél évtizedig csaknem hatástalanul lengett. Jókai győzött. S vele együtt — a romantika. Az a romantika, amelytől Balzac után Flaubert és a Goncourtok egyre távolodtak s amelynek szinte egyetlen reprezentánsa már csak az öregedő Hugo maradt nyugaton. És ekkor játszódott le nálunk, a múlt század hatvanas éveiben, az az irodalomtörténeti monstredráma, amely a magyar regénynek az európai versenyből való lemaradásában nyilatkozott meg. Jókai, mesélő zsenijének, kincses fantáziájának aranyával újra ragyogó pompába vonta Victor Hugo rozsdásodó pajzsát s a romantika diadalszekere vele együtt robogott egész a századvégig, a legyőzött realizmus tetemein keresztül. Szegény Justh Zsigmond és Tolnai Lajos ott véreztek el a vágtató biga kegyetlen kerekei alatt. De míg