Kritika 3. (1965)

1965 / 1. szám - Simó Jenő: Húsz év a szocialista országok irodalmának kiadásában

megjelenését alapjában nem befolyásolták a külpolitika aktuális igényei. Ezt azonban, vagy ehhez hasonlót egyikünkről sem lehet elmondani a felszabadulást megelőző időszakra vonat­kozóan. Különösen rólunk magyarokról nem, akiknél erős volt a fasizmus szorítása, a for­radalmi és haladó tendenciák elnyomása, a revans szellem és az antikommunista uszítás. Talán sehol sem kellett annyi nehézséggel megküzdenie azoknak, akik fontosnak tartották szomszédaink haladó értékeinek megismertetését, mint nálunk. Mert ez legtöbbször politikai tettnek számított, politikai kiállást jelentett. De politikai tett is volt, szándékoltan is az. Haladó kiállás a reakciós politikával szemben, a népek barátságának vallása a revansista demagógia ellenében. Csak néhány haladó író és fordító vállalkozott arra, hogy a nyelvi nehézségeket leküzdve a politikai akadályok ellenére is fordítson a szovjet irodalomból és a szomszéd népek java irodalmából. S ugyancsak kevés kiadó akadt, amely támogatta ezeket a próbálkozásokat. Nyilvánvaló, hogy amikor József Attila Majakovszkij, Biok, Jeszenyin és Wolker verseit fordította, nemcsak e költők tehetsége előtt tisztelgett, hanem eszméik előtt is. A 100% szer­kesztőinek politikailag is tudatosan vállalt programja volt a szovjet irodalom fordítása és megjelentetése. A Nyugat szovjet dekameronjának előszavában Illyés Gyula a 30-as évek derekán imponáló nyíltsággal fogalmazta meg ennek a munkának aktuális értelmét: „Az új orosz irodalomban nemcsak irodalmat keresünk, mit tagadjuk? A nyugati olvasó a szovjet írók mondatai előtt kíváncsian ... a szavak mögé pillantgat. A ’szavak mögött’ szeretne olvasni, az ,életet’ akarja látni. Teljes joggal.” E „szavak mögötti” értelmre utal Radnóti Miklós is, amikor 1935 augusztusában a Szocializmus hasábjain így méltatta Solohov Csendes Don-ját, Cserépfalvi Imre kiadását: „Sok szálból összefutó, remekül komponált regény, a valóság ábrázolásának hatalmas példáját adja . . A szovjet irodalom is, a szomszéd népek irodalma is többnyire csak kerülő úton a nagy világnyelvek közvetítésével jutott el hozzánk. Főleg németből, angolból fordítottuk le azt a néhány művet, amelyet sikerült megjelentetni. Bármennyire is fontosak voltak ezek a kezde­ményezések, a fordítások fordítása általában kilúgozta az eredetit, elvette zamatát. Ez a gyakorlat átsegített a nyelvi nehézségeken, de meg is kerülte azokat. A felszabadulás utáni években alapvetően megváltoztak a körülmények. Nemcsak meg­nyíltak a sorompók az irodalmi értékek előtt, hanem feladattá is vált a régi és nyomasztó adósság törlesztése. A felszabadulás előtti évtizedekben politikai szempontok gátolták iro­dalmaink haladó alkotásainak lefordítását. Ma politikai szempontok is igénylik ezt a munkát. Ma az a követelmény a „hivatalos”, hogy küzdjük le a régi elfogultságokat és igaz értékeink ismeretében tanuljuk meg becsülni egymást. Az elmondottakból következik, hogy a felszabadulást követő években kettős feladat állt előttünk. Egyrészt pótolni kellett a nyomasztó hiányokat, nagy tételekben illett törleszteni évtizedek felgyülemlett adósságait. Másrészt — ezzel párhuzamosan - meg kellett jelentetni az új alkotások legjavát is. A felkészült fordítók hiánya okozta a legtöbb gondot. A fordítói hagyományok egyoldalúsága, ez a súlyos örökség a szándékok kijózanító mércéje lett. Az új könyvkiadás teljes joggal elvetette a közvetítő nyelvekből történő fordítás gyakorlatát. Csak az egzotikus nyelveknél fogadta el átmenetileg. De az orosz nyelv és a népi demokráciák nyelve nem tartozik ebbe a kategóriába. Sürgető feladattá vált tehát a fordítói gárda kiszé­lesítése. Egyik népi demokrácia számára sem volt ez könnyű, nagy erőfeszítést kívánt tőlünk is. Az első években meglehetősen gyakran készültek fordítások nyersfordítások alapján. Szük­séges beszélni erről, mert napjainkban sok szó esik a nyersfordításokról. Általában bírálják és elvetik ezt a módszert. Nyilvánvalóan igazuk van azoknak, akik elvileg helytelenítik a szolgai fordítást és annak stilizálását, akik a közvetlen műfordítás hívei. A nyersfordítást természetesen nem lehet állandó módszernek tekinteni. Szükségmegoldás, amely bizonyos körülmények között a műfordítói gárda kialakulásának is előfeltétele. Mert a konjunktúra éveiben azok is fordítani kezdenek, akik még csak tudják a nyelvet, és első fordításaik több­nyire tehetségük próbája is. Új műfordítók nem a világűrből érkeznek, hanem egy munka­­folyamatból nőnek ki. És a nyersfordítások nagyon különböző színvonalúak. A legjobbak a műfordítás határáig is eljutnak. Két évtized után természetesen jogos az a követelés, hogy a prózai fordítások köréből száműzzük már a nyersfordítások gyakorlatát. De húsz évvel ezelőtt ez a közvetítés arisztokratikus lett volna. A munka megindulásában mindenesetre

Next