Kritika 3. (1965)

1965 / 12. szám - Vita a magyar klasszikusok jövőjéről

például, miért nem szól részletesebben a magyar kritikát reprezentáló kötet tervéről. Azt sem, hogy mért nem jut hely Gaál Gábornak, Schöpflin Aladárnak és Bálint Györgynek egy sorozatban, ahol Bölöni György és Hatvany Lajos szerepel. Nehezen magyarázható, hogy Veres Pétert nem legkiválóbb műve a Számadás, hanem három kisebb regénye képviseli. Egy sorozatban, ahol Lövik Károly, Révész Béla és Bíró Lajos jelen van, nemigen hiányozhat Tömörkény s talán szaporíthatnánk is még a példákat - de ellenükre is tény, hogy Illés Endre tervezete klasszikusaink iránt meglepően nagyvonalú és bőkezű. Talán túlságosan is bőkezű. Amilyen szükségesnek látszik pl. a diadalmas Olcsó Könyvtár megújításának terve (sok ezer családi „kiskönyvtár” megalapozását tenné lehetővé), annyira kétséges, hogy a Nagy klasszikusaink, Magyar Remekírók, Magyar Költök cím alatt eltervezett sorozatok s a nemrég megjelent Kaffka-, Nagy Lajos­­gyűjtemények s a folyamatban levő Mikszáth-, Jókai-, Móricz-kiadások után, illetve velük egy időben ugyan­ezektől az íróktól még 5-10-15 kötetes válogatást is szükséges lenne kiadni. Ez is olyan kérdés, amiről csak a teljes kiadási terv ismeretében lehetne érdemben szólni. Hagyom is hát a név- és címtár toldozását, foldozását, van ennél gyengébb oldala is ennek a tervezetnek - és­pedig az, hogy rejtve hagyja a tervezés legnehezebb gondjait. Pedig érezhető, hogy vannak ilyenek: „össze kell törnünk a nemzedékről nemzedékre továbbélő irodalomtörténeti kliséket - és megszabadulva minden egyoldalúságtól - mégis teljesebben kell bemutatni az írót, mint ahogyan a hagyományos klisé teszi”.­­ Sokat sejtető mondat, s a tervezet akkor lenne igazán jó, ha a mögötte rejlő elgondolást részletesen is előadná. Jó lenne látnunk mi az, amit klisének minősíthetünk, s mi az, amit szervesen tovább kell építenünk. Azt mindnyájan érezzük, hogy irodalomtörténet-írásunk s vele a kiadás­politika is új fázis előtt áll. A lezaj­lott szakasz fő tendenciáját irodalom és osztályharc összefüggéseinek felderítése határozta meg. Nem gondolom, hogy e szempont elvesztette volna jelentőségét, de további termékenységének immár elodázhatatlan feltétele, hogy az esztétikai kategóriák lényegébe hatolva - azokkal egybeforrtan működjön. Azt jelentené ez, hogy a mű ereje, szépsége lenne minden magyarázat és értékelés alfája, s ebben az esetben a politikum a maga alkalmi jelentősége szerint illeszkedhetne az esztétikai értékek rendjébe, érvényhez engedve azokat a tartalmakat, melyek iránt társadalmunk jelen szakaszában fogékonyabbak vagyunk, mint korábban. Tegnap - mint isme­retes - az volt a kérdés, kié a hatalom, ma az érdekli az írót, hogyan lehetne jól élni a hatalommal, hogyan lehetne otthonunk az ország és a világ, mit tehet ezért az egyes ember s mennyi a felelőssége azért, amit tesz. Szolgálat és szuverenitás, jellem és szerep, érdem és fizetség, igény és lehetőségek, cél és eszközök kínzó ellen­téte izgatja a gondolkodó embert s ezekkel mérkőzött minden jelentős mű az utolsó évek során. A kritika régen tudja már, hogy e művek értelmezéséhez és értékeléséhez az eddiginél mélyebb léleklátó készség, nagyobb fokú morális érzékenység, alaposabb filozófiai tudás kívántatik. Az irodalomtudomány - bár vannak biztató jelek - egyelőre csak vonakodva veszi át az élet és irodalom friss ösztönzéseit, s ezért irodalomtörténetünk vonulatá­ban éppen azok a rétegek maradnak rejtve, amelyek révén a hagyomány megújulhat s kultúránk aktív ténye­zőjévé elevenedhet. Hogy a Magyar Remekírók 140 kötetre tervezett sorozatának legalább nagyobbik fele iro­dalmi világképünk szerves részévé válhasson, ahhoz fel kell fedeznünk múlt és jelen között az összeforrás legalkalmasabb pontjait. Félő azonban, hogy az a buzgalom, mely a Kaffka-divattal párhuzamosan Csáth Géza vagy Kosztolányi iránt éledni kezd, nemigen lesz elég évszázadok termésének korszerű válogatásához és friss interpretálásához. A kapcsolat termékenyebb szálait, úgy látszik, ma is a költők fogják biztosabban. A nagyszabású, újraértelmező esszékkel ugyan ma ők is adósak maradnak, de nagyon érdemes lenne tanulmá­nyozni, milyen vonzás köti Csanádi Imrét, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet a régi magyarsághoz, Balassi s a prédikátorok műveiben formát öltő etoszhoz s a népköltészet mely rétegei felé fordulnak nagyobb figyelem­mel? Mért érdekli Németh Lászlót Petőfi, Illyést Teleki László? Benjámin rezignációjának ismeretében Aranyról támadhatnak új gondolataink, Sánta Ferenc némely műve Kemény felé nyilalt. A klasszikus művek alapján készült filmek, színházi felújítások nyomán támadt viták mindig fényt derítenek a mű s a kor irodal­mának valamely hozzánk szóló titkára. Töredékes utalások ezek az irodalomtörténet hatalmas anyagához képest, de nem is hiszem, hogy valami gyökeres újraértékelés volna szükséges, csak azt, hogy szempontjaink és módszerünk megújításának elsőrendű forrása most is, mint régen, napjaink élő művészete. Nem csupán a névjegyzék kiegészítését jelenti hát, ha úgy véljük, hogy a Magyar elbeszélők sorozatát Sar­­kadival lezárni súlyos hiba lenne. Pedig Illés Endre ezt ajánlja, noha a költők esetében Garai Gáborral zárja a sort. Ez a következetlenség azért szorul korrekcióra, mert irodalmunk legizgalmasabb jelenségét hagyja figyelmen kívül: azt a tényt, hogy a líra hegemóniája szűnőben van, hogy eszmei bátorság, formai találékony­ság, időszerűség és egyetemesség dolgában epikánk újulása, növekedése meggyőzőbb, mint a líránké. Igaz, hogy a lírában most is akadnak kivételes teljesítmények, de a prózában áramlattá szélesedett a hazai új hul­lám, s olyan műveket termett, amelyeknek értéke az irodalomtörténet nagyságrendjében is számottevő. S már bizonyítani sem kell, hogy így van. Kritikánkat sok mulasztás terheli, de azt el kell ismerni, hogy a próza új vállalkozásait lelkiismeretesen fedezte s említett győzelmeit törvénybe iktatta. Úgy volna jó, ha a maga eszközeivel a könyvkiadás is ezt tenné. A Magyar elbeszélők Eötvös Józseffel kezdődő sorozata az Ebéd a Kastélyban, Sánta Ferenc novellái s a Húsz óra, a Részeg eső, a Rozsdatemető, a Hideg napok, a Próféta voltál szívem és mások legjobb művei nélkül ma már csonkán hatna.­­ S megsínylené ezt a Remekírók ügye is, mert az interpretálás új szempontjai csak úgy érlelődnek ki, ha epikánk legfrissebb termésének jellege felszívódik az esztétikai gondolkodás ereibe, ha mértékké, műértő­ készségünk részévé szervesedik. 39

Next