Kritika 3. (1965)
1965 / 1. szám - FELELET
3. Felelet DIÓSZEGI ANDRÁS Ady, Csáth és a szecesszió 1. Gerelyes Endre az Új írás decemberi számában Adyt és a szecessziót szegezi Csáth Géza mellének. Ily módon véli megbizonyíthatónak, hogy Csáth, ez a ragyogó tehetségű író, aki „a magyar novellisztika kimagasló egyénisége lehetne” - „Csáth Géza maradt csupán”. Ami pontosan annyit jelent, hogy „mindig helye kell, hogy legyen a magyar irodalomban, de csak az értékmérce dereka táján.” Vitánk itt is kezdődhetne Gerelyessel. Tanárosan mét méterrel, pedig mint író, tudhatná ez az irodalomban alkalmatlan mérce. Mi azonban nem kívánunk az irodalmi mérték fogalmáról elvont vitát folytatni. Nem tanáros kifejezéseivel, hanem állításai lényegével szeretnénk foglalkozni. A végkonklúzió, amelyben „türelmetlen kritikája” sommáját megfogalmazza, s amellyel Csáthra lesújtani vél, így hangzik: „S ez a pimotlánkodás, ez a soha nem látott túlvilági szépségű alkotásokért fakarddal és papírcsákóval vívott harc, ez a szecesszió.” Mit válaszolhatnánk. Nem ez a szecesszió. Ez csupán egyike az irodalmi köztudatunkban tenyésző makacs balítéleteknek. S nem ez Csáth Géza. Ez Csáth Gézának legföljebb az egyik arca. Nem a jobbik, nem a roszszabbik, csupán az arc egyik fele; része az egész írónak, s kiegészítője annak, ami benne csak rész. 2. Gerelyes nem hibás. A szecesszió fogalmát tekintélyes kiadványok is szokványos szavakkal jellemzik: „Dekadens életérzés, bágyadt hangulatok, bizonyos túldíszítettségre törekvés, túlstilizáltság . . . Az Új versek, a Vér és Arany Adyjának stilizált vízióin, Bródy Sándor stílusán is a szecesszió hatása érződik . . .” Ötven év nagy idő, s ha közben két konzervatív korszak csak azon munkálkodott, hogy mindent, ami haladást jelentett, feledésbe merítsen, hát elmerülnek a legkiabálóbb dokumentumok. Mit számít, mit írt Bródy Sándor. Hogy Vallomásában - nem valamely eldugott vallomásában, hanem a Fehér Könyv tizenkettedik kötetének elején! - így búcsúzkodik: „Bűnbocsánatot azért nem kérek az olvasótól, legfeljebb olyan voltam, mint ő, akinek az ízlése nyomott, a szokása és erkölcse sodort magával. És testileg éreztem, mint hidegedik, mint hagy el, mihelyt túllépek a polgári igazmondáson és abban a pillanatban, amint egy-egy tekintélyét megpróbáltam kikészíteni, lelki szemeimmel láttam, mint húzzák félre a szájukat: ez ízetlenség, ez okvetetlenkedés vádaskodás, a toll hatalmával való visszaélés. Szecesszió.” S mit számít, ha Ady Endre le is írta: „Az én szecesszióm a haladás harca a vaskalap ellen”. A ma konzervativizmusa érveit a régebbi korok vaskalaposaitól veszi. És ezek a konzervatív érvek nagyonnagyon forradalmian konganak. Álforradalmian. Elítélik a szecessziót. Idegbajt kiáltanak. Iszákosságot. Ópiumot. A lényeget azonban nem említik. Nem veszik tudomásul, hogy Ady Endre költészetének nem lényege, hogy költője gerincsorvadásban pusztult el; hogy Csontváry festészetét nem őrületéből kell levezetni; hogy József Attila költői világképe nem szkizofréniájával magyarázandó; s hogy Csáth Géza művészetét sem lehet ópiummámoros vízionálásnak tekinteni. A legrosszabb módszerek egyike a művészi alkotást a pszichikum — lehetőleg a beteg pszichikum — kivetüléseként magyarázni. Legalább olyan rossz módszer, mint vulgárisan értelmezett társadalmi tükörképnek. Az, hogy hogyan pusztul el egy ember - egy író! - nemcsak biológiai tünet; a halál társadalmi termék -, legalább is a meghalás módja. Ady látta tisztán és világosan, hogy a rossz halál, amelyben elődeinek, kortársainak, s neki is majd része volt, mennyire összefügg a korral, amelyben élniük adatott. „Hajh, hajh. Szörnyűséges nézni. Harminc éves alig múltam s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista, Nyilassy Matyi és még egy egész csapat. . . És én gondolkoztam rajta, miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élőhalott, aki még itt maradt? . . . Valamennyit az ereje tett boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget. Nádszálderék, nem önálló fej. A mi forrongó, zavaros viszonyaink között megbecsülhetetlen adomány. Persze ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek! ...” A húszéves Ady társaságában így kiált fel valaki. S a húszéves Ady kiált így fel, a nagyváradi Szabadság hasábjain. 35