Kritika 3. (1965)

1965 / 1. szám - FELELET

3. Felelet DIÓSZEGI ANDRÁS Ady, Csáth és a szecesszió 1. Gerelyes Endre az Új írás decemberi számában Adyt és a szecessziót szegezi Csáth Géza mellének. Ily módon véli megbizonyíthatónak, hogy Csáth, ez a ragyogó tehetségű író, aki „a magyar novellisztika kimagasló egyénisége lehetne” - „Csáth Géza maradt csupán”. Ami pontosan annyit jelent, hogy „mindig helye kell, hogy legyen a magyar irodalomban, de csak az értékmérce dereka táján.” Vitánk itt is kezdődhetne Gerelyessel. Tanárosan mét­­ méterrel, pedig mint író, tudhatná­­ ez az iroda­lomban alkalmatlan mérce. Mi azonban nem kívánunk az irodalmi mérték fogalmáról elvont vitát folytatni. Nem tanáros kifejezéseivel, hanem állításai lényegével szeretnénk foglalkozni. A végkonklúzió, amelyben „türelmetlen kritikája” sommáját megfogalmazza, s amellyel Csáthra lesújtani vél, így hangzik: „S ez a pimotlánkodás, ez a soha nem látott túlvilági szépségű alkotásokért fakarddal és papírcsákóval vívott harc, ez a szecesszió.” Mit válaszolhatnánk. Nem ez a szecesszió. Ez csupán egyike az irodalmi köztudatunkban tenyésző makacs balítéleteknek. S nem ez Csáth Géza. Ez Csáth Gézának legföljebb az egyik arca. Nem a jobbik, nem a rosz­­szabbik, csupán az arc egyik fele; része az egész írónak, s kiegészítője annak, ami benne csak rész. 2. Gerelyes nem hibás. A szecesszió fogalmát tekintélyes kiadványok is szokványos szavakkal jellemzik: „Dekadens életérzés, bágyadt hangulatok, bizonyos túldíszítettségre törekvés, túlstilizáltság . . . Az Új versek, a Vér és Arany Adyjának stilizált vízióin, Bródy Sándor stílusán is a szecesszió hatása érződik . . .” Ötven év nagy idő, s ha közben két konzervatív korszak csak azon munkálkodott, hogy mindent, ami haladást jelen­tett, feledésbe merítsen, hát elmerülnek a legkiabálóbb dokumentumok. Mit számít, mit írt Bródy Sándor. Hogy Vallomásában - nem valamely eldugott vallomásában, hanem a Fehér Könyv tizenkettedik kötetének elején! - így búcsúzkodik: „Bűnbocsánatot azért nem kérek az olvasótól, legfeljebb olyan voltam, mint ő, akinek az ízlése nyomott, a szokása és erkölcse sodort magával. És testileg éreztem, mint hidegedik, mint hagy el, mihelyt túllépek a polgári igazmondáson és abban a pillanatban, amint egy-egy tekintélyét meg­próbáltam kikészíteni, lelki szemeimmel láttam, mint húzzák félre a szájukat: ez ízetlenség, ez okvetetlenkedés vádaskodás, a toll hatalmával való visszaélés. Szecesszió.” S mit számít, ha Ady Endre le is írta: „Az én szecesszióm a haladás harca a vaskalap ellen”. A ma konzervativizmusa érveit a régebbi korok vaskalaposaitól veszi. És ezek a konzervatív érvek nagyon­­nagyon forradalmian konganak. Álforradalmian. Elítélik a szecessziót. Idegbajt kiáltanak. Iszákosságot. Ópiumot. A lényeget azonban nem említik. Nem veszik tudomásul, hogy Ady Endre költészetének nem lényege, hogy költője gerincsorvadásban pusztult el; hogy Csontváry festészetét nem őrületéből kell levezetni; hogy József Attila költői világképe nem szkizofréniájával magyarázandó; s hogy Csáth Géza művészetét sem lehet ópiummámoros vízionálásnak tekinteni. A legrosszabb módszerek egyike a művészi alkotást a pszichikum — lehetőleg a beteg pszichikum — kivetü­­léseként magyarázni. Legalább olyan rossz módszer, mint vulgárisan értelmezett társadalmi tükörképnek. Az, hogy hogyan pusztul el egy ember - egy író! - nemcsak biológiai tünet; a halál társadalmi termék -, legalább is a meghalás módja. Ady látta tisztán és világosan, hogy a rossz halál, amelyben elődeinek, kor­társainak, s neki is majd része volt, mennyire összefügg a korral, amelyben élniük adatott. „Hajh, hajh. Szörnyűséges nézni. Harminc éves alig múltam s egy isteni generáció veszett ki mellőlem. Reviczky Gyula, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Hrabovszky Lajos, Fóris Pista, Nyilassy Matyi és még egy egész csapat. . . És én gondolkoztam rajta, miért halt ki ez a dicső gárda? Miért élt boldogtalanul? Miért élőhalott, aki még itt maradt? . . . Valamennyit az ereje tett boldogtalanná. A mai magyar társadalom összetör minden erős egyéniséget. Nádszálderék, nem önálló fej. A mi forrongó, zavaros viszonyaink között megbecsülhetetlen adomány. Persze ezt hiába is magyarázták volna szegényeknek! ...” A húszéves Ady társaságában így kiált fel valaki. S a húszéves Ady kiált így fel, a nagyváradi Szabadság hasábjain. 35

Next