Kritika 4. (1966)

1966 / 11. szám - Koczkás Sándor: Magyar líra – éves metszetben (A „Szép versek – 1965” ürügyén)

magatartás, a félreértés vagy a harciasságot imitáló téveszme. Mintha a szocialista költőiség egyetlen ismérve harcrakészség vagy az öntudatosság deklarálása lenne, s mintha az aszketizmus görcse vagy az erőfitogtatás nélkül mindjárt a „dekadencia mocsarába” lépne a poéta. Az osztályharc ma már nemcsak készültséget, nemcsak a hatalom megragadását jelenti, hanem hallatlanul összetett erőfeszítések sorozatát is, hogy a humánum minél teljesebben, minél kevesebb korlátozással érvényesül­hessen a létben. S tegyük hozzá: az egész emberiség létében. Ez az eszmény és ez a gyakorlat sem mentes a go­­molygó ellentmondásoktól, de mindenesetre az anyag titkaiba beférkőző s a társadalmi igazságtalanságok szorítóit meg a földi vonzás határait nyitogató emberiséghez méltó. Szép távlataiba nem elegendő beleveszni, de szembe kell nézni egy háborúktól hemzsegő, elmúlt világtörténelemmel, sőt az öntudatosodó anyag születő-pusztuló metamorfózisaival is. S kimondani élményeket­­ a katarzisért, hogy töl­bük kerekedjünk - tragikus tévedésekről, szégyenekről, hazai elmaradottságról, tehetetlenségről. Megénekelni mindazt, ami korunk kilátó­pontjairól múlt­ban, jelenben és jövőben belátható. Új líránk korszerűen már nem építkezhet a két világháború közötti kor élményeinek és tudatának elemeiből. Szintézisét új motívumokból és új koordináták között kell létrehoznia. A József Attila-i örökségből azonban így is van mit megőriznie. Az egyik - többek között - a lírai teljesség szocialista igénye. A nagy elődnél ez nemcsak a világ egységének jelzésszerűen költői újjáteremtését, megidézését jelenti, hanem azt is, hogy a valóság minden­napi tagolt, darabos felületének mozaikszerű ábrázolásán túl mindig képes az élet ellentmondásos folyamatosságát is érzékeltetni. A másik megőrzendő a korszerűség József Attila-i dialektikus felfogása, értelmezése. Volt idő, amikor ő is kizárólagosságra tört, a maga ars poeticájának kiharcolásáért pörbe szállt minden másféle, az övénél kevesebb, részlegesebb lírai tartással. De azt már ritkábban emlegetjük, hogy a maga költői harcának magasabb fázisában feloldani, más értékeket elismerni is tudott. Az a Magad emésztő. . . kezdetű vers nem személyes vonat­kozásában érdekes, hanem elvi tartalmában: a „dudás” főhajtása a „fuvolás” teljesítménye előtt, aki „más ügyben, más talaj felett” tanúskodott, mint ő. A Kosztolányi-kritikában is a korszerűség egyetemesebb meg­valósítója „ismeri el” az övénél részlegesebb, de humánumában a magáéval is közösnek érzett lírai világ időszerű dallamait. Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy József Attila - miként kritikus kortársa, Bálint György - maga is érzékelte és értékelte a korszerűség megközelítésének másféle módjait. Hogy a maga lírai szintézise­­ mutatis mutandis — nem kizárja, hanem feltételezi más költő-egyéniségek — például Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula — hasonló kísérleteit. A kor lírai képe is csak így lehet teljes : sokféle nekifutás, kísérlet nyo­maival és ritkábban kiemelkedő csúcsokkal.* Mai költőink nehéz, de többször sikeres, maradandónak mutatkozó erőfeszítéseiről sem mondhatunk mást. A közelség miatt a hatvanas évek költői korszerűségének csúcsai korántsem észlelhetők olyan plasztikus egyértel­műséggel, mint ahogy a távolság miatt József Attila korában már élesen kirajzolódnak. Most inkább még az új korszerűség megközelítésének sokféle párhuzamos kísérlete ragadja meg az ember figyelmét. Akadnak többen is — kritikusok, poéták -, akik csalhatatlanul tudni vélik, hogy e tárgyban melyik költői szemlélet és módszer az egye­dül üdvözítő s egyetlen favorit. Minket éppen a különböző, sőt ellentétes lírai látásmódok és versépítkezések szembetűnő „versenye” lelkesít. E verseny lendítője pedig - úgy tűnik-éppen korunk új, humánus tartalmainak megfogalmazási igénye. S hogy e sűrítetten bonyolult, egyetemesebb mondandók kifejezésében a leíró-tárgyias líra már nem képes helytállni? Csak nézzük meg, olvassuk el Illyés Gyula költeményét, amely a bibliai legendát újraélve, a történelmi dekorációk mögött a népi cselekvés „zökkenéstelen” folyamatosságát emeli magasba (Hiány a kéziratban). S lapozzuk fel Csanádi Imre táj­versét, amelyben a röppenő hangulat valami filozófiai sejtést is tudatunkba lop: „Nem tél ez, még nem is tavasz, szeles, borzongó, sugaras - tétova hát? zuhantja-rántja máris a földet egy irányba” (Március). Vagy igaz-e, hogy a szorosan képekbe öltözködő, látomásos költőiség ma már avult, szimbolista hagyaték lenne? A felelethez csak Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Csoóri Sándor verseit kell megízlelni. Századunk sűrített atmoszférája csap meg Nagy László soraiból: Európa. Íme itt vagyok, te félelemnek fókusza, gyönyör és tőr itt számosabb, mint a barbárok síkjain, meztelen itt sikoltozok sípcsontjaid közt, gótika, Le Corbusier, mnaim beton-küllőkre csavarod. De messzebbről még az „öregek” elégikus búcsúzkodásában is meg-megrendül e teljesebb humánum csendesülő visszhangja (Áprily Lajos, Fodor József, Kassák Lajos, Sinka István). Mintha ma a világból elmenni is nehezebb lenne — érezteti Áprily: Porka havak . .. Messze kísért hó­dala a múltnak. Fehéredő fejedre is porka havak hulltak ? 34

Next