Kritika 5. (1967)
1967 / 12. szám - Hankiss Elemér: A népdaltól az abszurd drámáig
két tényező: az azonos (identical, same, similar) és a különböző (divergent, different) elemek váltakozó sorára, bizonyos szabályok szerinti ismétlődésére vezethető vissza. Folytassuk ott, ahol ők abbahagyták. Lássuk mindenekelőtt, igazolható-e az a hipotézis, mely szerint az ismétlés az irodalmi kifejezés alapvető törvényszerűsége, kritériuma. 2. Köznyelv és Retorika A nem-irodalmi és az irodalmi kommunikációnak egyaránt a nyelv a hordozó közege. Ha az ember a mindennapi életben közölni akar valamit, éppúgy nyelvi jelek sorába rögzíti az üzenetét, mint a költő, amikor verset ír. Van azonban egy lényeges különbség a két jelsor között. A nem-irodalmi jelsor lineáris, vagyis más szóval: folyamatosan egymásra következő jelek sora, melyben az egymásutániság a jelek alapvető, elsődleges viszonya. A dekódolásnál az olvasó tudata a sorrendben első jelnél indul el, folyamatosan végigsiklik a jelsoron, s mire az utolsó jelhez eljut, a közleményt megfejtette. Az irodalmi jelsor, ezzel szemben, nem lineáris, vagy nem csak lineáris, hanem egyszersmind periodikus is. Nem az egymásutániság, vagy nem csak az egymásutániság, hanem az ismétlődés is alapvető viszonya a jeleknek. A dekódolásnál az olvasó tudata nem egyszerűen csak végigsiklik folyamatosan a jelsoron, hanem miközben halad az első jeltől az utolsó felé, bizonyos jelek, jelcsoportok arra késztetik, hogy sorrendben korábbi jelekre, jelcsoportokra visszaugorjék, megismételje őket, s csak azután haladjon tovább. A dekódolás itt nem folyamatos, hanem folytonosan megszakadó, visszaforduló, majd újra nekilendülő. Az ismétlés jelenségét, természetesen, a köznyelv is ismeri, [5] de minthogy az ökonómia törvénye a köznyelvben igen erősen érvényesül, a köznyelv csak akkor ismétel meg egy-egy szót, szintagmát vagy mondatot, ha a közlemény megértéséhez erre feltétlenül szükség van, vagyis pillanatnyilag ez érdekel bennünket közelebbről, ha valamiféle nyomatékot akar adni a közleménynek vagy a közlemény egy részének : „Itt van előttünk egy érdekes könyv, mely nagy sikert aratott” - ez egy egyszerű fogalmi közlés, s dekódolása, következésképpen, folyamatos és lineáris (a dekódolás irányát továbbiakban nyíllal jelezzük; azokat a szavakat, amelyek korábbi szavakra, szócsoportokra utalnak vissza, s ezzel megszakítva az előrehaladást, ellenkező irányú mozgást indítanak el, visszafelé mutató nyilakkal jelöljük). Bármely pontján illesztünk is bele e mondatba egy ismétlést, máris emfázist, érzelmi nyomatékot kap a közlés: „Itt van, igen itt van előttünk egy érdekes könyv, mely...” „Itt van előttünk egy érdekes, egy figyelemreméltó könyv...” „...egy érdekes könyv, mely sikert, nagy sikert aratott.” Mondhatnánk úgy is, hogy ezeknek az ismétléseknek a hatására átsiklott a mondat a köznyelvből a retorikába. Olyannyira, hogy mindjárt reá is ragaszthatjuk a megfelelő retorikai terminusokat. Az első ismétlés-típust, amelyben ugyanaz a szó, egy közbeékelés után, azonnal megismétlődik, gemindtionak nevezi a klasszikus retorika; a másodikat szinonímiának, a harmadikat pedig gradationak, s ha az utóbbihoz hozzácsapunk még egy harmadik ismétlő tagot: ,,... mely sikert, nagy sikert, világraszóló sikert aratott” - akkor már a climax elnevezés illeti meg. Nem valami véletlen s ritka eset ez. Az ismétlés az esetek túlnyomó többségében, és törvényszerűen, retorikussá színezi a köznyelvi mondatot. Egyszerűen azért, mert a retorikus kifejezésnek alapvető mozzanata, lényege az ismétlés. Nem hiába sorolják a kézikönyvek a számszerint legtöbb retorikai formulát éppen a „Figuráé per repetitionem” csoportjába, s nem nehéz meggyőződni arról, hogy a másik két nagy csoport, a „Figuráé per detractionem” és a „Figuráé per ordinem” különböző formuláiban is jelen van az ismétlés mozzanata. S ha a retorikai figurákban benne rejlik, akkor valószínű, hogy az irodalmi formákban is kimutathatjuk majd. Mert a köznyelvből az irodalmi alkotás nyelvi struktúrájáig a retorika formavilágán át vezet az egyik út. A „retorizálás” ugyanis az esztétikailag semleges nyelvi anyag első strukturálása, amelyet egy újabb, egy második strukturálás emelhet, s emel gyakran, irodalmi-költői hatást sugárzó jelsorrá. A végletekig egyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk: egy egyszeri ismétlés retorikussá, egy többszörös ismétlés irodalmivá alakíthat, strukturálhat egy nyelvi jelsort. Hogy értendő ez?