Kritika 9. (1971)
1971 / 6. szám - SZEMLE
Bor Ambrus Egy dialógust megszakító meditáció árulkodik az író idegenkedéséről az öncélúnak tartott elbeszélésektől, amelyek „Nyomasztanak, hogy nyomasszanak.” S valóban: szerzőnk tartózkodik is tőlük — novelláit egyfajta következetes visszafogottság uralja. Hőseit szintúgy nem akarja az író őket lelkileg erősnek láttatni, kortársai emberségét kis e-vel írja ... Ám ennek oka nem az, mintha csalódott volna az emberben. Nem vonta meg tőle bizalmát, pusztán fönntartja a kétkedés jogát. Erről vallanak azok a sorai, amelyek a Lottózó hősének emlékképeit írják le, hajdani beosztottjával való találkozásakor: „A munkaidejét én írtam a bérfelíró könyvbe, s megmegtoldottam... a porért. Lehet, hogy a tizenegy gyerekéért is, erre már nem emlékszem.” Könnyű volna a humánusabb gesztus illúzióját táplálni — csak nem érdemes. Bölcs távlattal szemléli világát Bor Ambrus, olykor úgy tűnik, nem csekély erőfeszítés árán (ha például a gyanakvó kora-ötvenes éveket festő Huszonnégy mércére gondolunk). Ennek a távolságtartásnak fényében meglepő, hogy ugyanakkor a ráeszmélés elevenségét is érezni az írások olvastakor. „Bámulatos dolgok vannak úgy rendben, ahogy épp vannak” — hangzik az így, kiragadottan, szuggesztív dialektikájából sajnos veszítő mondat. Tapasztalások elevensége és tapasztalattá szűrtsége együttesen hat majd minden novellájában. S ez furcsamód azzal a csalóka előnynyel jár, hogy (nagyfokú hitelesítő ereje folytán) művészileg fontosabbnak tüntethet föl megbízható, ám nem túl meglepő igazságokat, így például: „Harmos, mióta vezérigazgató lett, senkit sem ismert meg a régi barátai közül.” (Telefonszámok). Hogy nem határozottabb tömböket farag Bor Ambrus, nem vethetjük szemére: így marad hű a (fülszövegében nagyon jól megfogalmazott) maga vállalta keretekhez: „a tétova erőfeszítéseket, a tévcselekvéseket, a mulasztásokat, az . .. igazságtalanságokat” mérlegre tenni. Az írói módszer, amelynek segítségével születnek novellái, nem a hagyományos elbeszélő-iskola öröksége. „Egy sor ilyen kép rögzítődött az emlékezetemben” — írja a Szarvasszemben, s e megfogalmazás alkotómunkája egy sajátságát tükrözi. A szelekció, amely a művészet lényege, Bor Ambrusnál nem a külvilág önállóvá elemzett (s azután szuverénül szintetizált) momentumainak szintjén megy végbe, hanem ezeknek priméren ,sorba rendeződött valóságában. Vagyis: művészi érzékenységével az élet kínálta helyzeteket megbontatlan, egyszeri természetességükben fogadja el, s teszi írói alakítás tárgyává. Még legkevésbé sikerült darabjai is mintha erre hívnák föl figyelmünket: életünk parttalannak vélt pillanataiban is valamiféle szituáció részesei vagyunk; akár tudomást veszünk róla, akár nem. Hogy novelláinak legfőbb rendező elve: a helyzet, amely élteti őket, arról beszédesen tanúskodik a Fénypontok, szerda című. Hősében, amikor hajdani fegyőrével évek után találkozik, a börtönlét gyötrő időtlenségének bizonytalansága merül föl elemi erővel. Nem pedig az elfojtott személyes indulat konfliktusa.", holott lenne rá oka (az ötvenes években, maga sem tudja, miért tartóztatták le) s lehetősége is éppen: sorsuk külföldi ország semleges földjén hozta össze őket. A kötet legkiválóbb darabja is éppen szívszorító helyzetével tűnik ki. Egy tisztes anyagi-emberi szintre jutott család tagjai (egyikük kandidálni készül) körében a derék öreg szülők, még hajdani szűkös létük „öntőformáiba löttyintve”, az asztalról lefetyelik a kiömlött drága bort (Probstey). Hasonlóan ehhez az íráshoz, az ócskavas is (a novella virágzásához jó talajul szolgáló) átmeneti korszak hajtása. „Kétfedelűsége” arra enged következtetni, hogy az író megengedhetné magának az eddiginél összetettebb novellakonstrukciókat is. Mostani szerkesztőkészségéről azt lehetne mondani, hogy bár írásai valóban novellák, mégsem igaziak abban az értelemben, hogy a dramatikus építkezés, s a vele járó gondosan kimunkált, bonyolultan szigorú logikai váz ismeretlen szerzőjük számára. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának kellőn ökonomikusak.) Nagyobb kompozíció, regény részleteiként tudnának igazán tökéletesen funkcionálni. — Érdemes szót ejteni abortív befejezéseinkről, amelyekben soha nem a helyzet megoldása, hanem éppen (nem tragikus) megoldatlansága csattan el. (És ha mégse mennénk Muranóba?) E tekintetben rokonságot tartanak Mándy Iván elbeszéléseivel. Részletjellegükben pedig egy, Mándyhoz Genezárez