Kritika 9. (1971)
1971 / 11-12. szám - KRITIKA
térni. Néha mintha félne attól, hogy az irodalom és az esztétika világában akadhatnak egyszerűbb tények és jelenségek is. Czóbel Minka esetében például joggal hangsúlyozza ugyan e már elfeledett költőnő verseinek modernségét, érzelmi-gondolati összetettségét, s joggal különíti el attól a parlagi konzervativizmustól (a Petőfi Társaság írói köre), amelynek címkéjét az irodalomtörténet alaposabb vizsgálat nélkül, mintegy a szokás hatalmánál fogva ráragasztotta — a költemények szövegei nem bizonyítják világképének, költői motívumainak olyan mélységeit, mint az ezekből kiinduló elemzések. A tanulmány impozáns anyagismeretre, világirodalmi, esztétikai, filozófiai műveltségre vall, s ha a szerző majd lemond arról, hogy ismereteinek egész apparátusával nehezedjék az olvasóra, és megelégszik annyival, amennyi mégoly bonyolult tárgya megértéséhez és kifejtéséhez szükséges és elegendő, akkor, ahogy régebben mondották volna, munkássága „a legszebb reményekre jogosít”. (Akadémiai K. 1971) Wéber Antal Mesterházi Lajos Apaszív Az olvasó örömmel fedezi fel: új regényében, az Apaszívben Mesterházi Lajos egy érdekes, tradicionális nagyepikai formát, a pikareszket használta fel mondanivalója kifejezésére. Oly bravúrosan bánik a formával, hogy alkotását legjobban megírt munkájának is tekinthetjük. Kérdés azonban, hogy e tradicionális forma felújításakor milyen cél, milyen írói mondanivaló kifejezésének gondja vezette? Kiindulhatnánk abból, hogy Mesterházi olyan történelmi korszak képét tárja elénk ebben a regényében, amely nemcsak egy nép, egy ország, hanem az egész emberiség életében korszakalkotó jelentőségű volt. Hiszen egészen az első világháborútól napjainkig kíséri nyomon hőse életét, illetve mondatja el vele. De kiindulhatnánk abból is, hogy talán nem is annyira az izgalmas kor rajzát kell látnunk a regény fő problémájának, inkább talán egy bizonyos embertípus különös viszonyulását a változó világhoz és emberekhez? Az író maga is fogódzót akar nyújtani, amikor a regényhez fűzött kommentárjában fölveti, hogy vajon „Valóban csirkefogó Dániel Imre?”, a regény főhőse. ,,S ha az, miért?” — Valóban nem könnyű ezt így, egyértelműen eldönteni, hiszen — mint ahogy az író többször is rámutat — mindig attól függ, ki és honnan nézi. Mindenesetre igyekszik több oldalról vizsgálódni, mintegy próbára téve az olvasót. Kétségtelenül hangulata és sodrása van ennek az írásnak. Hangulatot, egyfajta közvetlenebb kapcsolatot teremt mindjárt a keret. Mert az Apaszívet tekinthetjük keretes regénynek is. Dániel Imre, a „balsors tépte” hetvenéves férfi betelepszik a regénybeli íróhoz a vonatban, és tanácsát, illetve segítségét kéri fia ügyében, aki megvetéssel elfordult tőle, de ő mindenképpen szeretné visszakapni, „visszahódítani”. Úgy véli, nem szolgált rá, hogy így bánjanak vele. Mást érdemelne a társadalomtól, fiától meg különösen. S mivel tudja: a disszidálásból is ő, az író segítette haza a fiát, és most is csak tőle várhat segítséget. De nem szeretné a mestert kétségek elé állítani, nagyon mély és teljes őszinteséggel mond el mindent. Ez az őszinte, első személyben elmondott vallomás képezi a pikareszk forma anyagát. Végigkísérve hősünk svihákságait és balekségeit az évek, évtizedek, kormányok, sőt rendszerek változásai nyomán, mindenütt jól érzékelhetjük a pikareszk forma sajátságos szerepét. Dániel Imre mindig olyan szerephez jut, amelyek alkalmasak arra, hogy az író hőse cselekedeteinek vázolásával az egész korszak egy-egy jellemző kérdéséhez nyúljon. Talán az eddig elmondottakból is kiderül, mennyire halmozódnak az események, helyzetek, képek Mesterházi regényében. Dániel Imre fellép mint újságíró, katonatiszt, vörös. 103