Kritika 1. (1972)
1972 / 4. szám - A Művészet című folyóiratról
A MŰVÉSZET CÍMŰ FOLYÓIRATRÓL A marxista kritika igénye talán a képzőművészet területén jelentkezik a legégetőbben. A különböző új törekvések tartalmának és formájának megítélése, valamint a hagyományok értékrendje labilis, a napi kritikai gyakorlatban ellentmondásos Ezért a Művészetnek — e terület egyetlen havi orgánumának — művészetpolitikai szerepe és felelőssége igen nagy; művészeket, művészetet és közönséget befolyásoló ereje jelentőségét megsokszorozza. A folyóirat munkájának elemzése az alapvető kérdések tükrében szakmai és művészetpolitikai problémák sorát veti fel, amelyeknek megválaszolása éppen a kritikai munka tartalmasabbá és színvonalasabbá tétele szempontjából elengedhetetlen. Az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya ezért neves művészettörténészeket és elméleti szakembereket kért fel arra, hogy a Művészet című folyóirat munkáját elemezzék. A Kritika szerkesztőségének véleménye egyezik az ily módon kialakított értékeléssel és szükségesnek látja annak közzétételét. A műkritika felelőssége A folyóirat tevékenységét természetesen nem lehet elszakítani a mai képzőművészeti élet helyzetétől, a más lapokban és folyóiratokban publikált művészeti kritikák, viták jellegétől, a különböző művészeti és kritikai törekvésektől. A mai magyar képzőművészet jellemzője a hagyományok és a különböző nemzetközi művészeti áramlatok egyidejű jelenléte. A hagyományokhoz való viszony tisztázása fontos orientáló tényező, s ha bizonyos késéssel is, de szinte valamennyi nemzetközi művészeti törekvés jelen van nálunk. A művészeti kritika feladata tehát rendkívül megnövekedett. Az alkotói munka sokszínűségével sajnos nem tart lépést a kritikai értékelés: az újabb művészeti törekvések átplántálása és megjelenése képzőművészetünkben sokszor allergiás megnyilvánulásokat vagy apológiát vált ki a kritikákban. (A Magyar Nemzet 1971. március 26-i cikke: Az ötödik „T”, vagy tutti-frutti a Műcsarnokban; a Képzőművészeti Almanach második kötetének pop-art ismertetése.) Társadalmunkban a képzőművészet lehetőségeinek, hatókörének kiszélesedését figyelhetjük meg. A köztéri szobrászat, az alkalmazott grafika, az iparművészet a társadalmigazdasági feltételek változásának megfelelően nagyobb szerepre és jelentőségre tett szert. Művészetkritikánk azonban még kevéssé vette számba ezeket az új jelenségeket. Érdeklődése inkább csak a kiállításokra szűkül, s kiesik látóköréből a közösségi célra szánt, állandó nyilvánosságra kerülő művészet, az iparművészet, az ipari formatervezés, a környezeti esztétika. A képzőművészet belső és külső helyzetét meghatározó tényezők valamennyi művészettel foglalkozó intézmény és fórum fokozott figyelmét és felelősségét kívánják meg. Különösen szükség van e problémák kapcsán olyan átfogó vitákra, szellemi eszmecserékre, amelyek a marxista kritikai erők jobb összefogását, a művészeti élet és közönség megfelelő orientálását biztosítják. Ezt a feladatot egyetlen fórum természetesen nem tudja ellátni. A Művészet azonban — helyzetéből adódóan — mint egyetlen, csak a képzőművészettel foglalkozó folyóiratunk, megkülönböztetett szerepet kell hogy vállaljon. A folyóiratnak egyfelől az alkotóművészet szakmai fórumának, másrészt a mai magyar műkritika műhelyének, harmadsorban a művészetet népszerűsítő orgánumnak a feladatát kell betöltenie; természetesen olyan egységes és határozott koncepció alapján, hogy a képzőművészeti közélet mindhárom szféráját a marxista-leninista esztétika, illetve a párt művelődéspolitikájának szellemében befolyásolja, alakítsa és irányítsa. Az alapvető adottságok ehhez megvannak: a havonta egyszeri megjelenés, a hazai viszonyok között jónak mondható papír, a vizuális információt jól szolgáló íves mélynyomás kedvező, ha nem is ideális feltételeket teremt a feladat elvégzéséhez. (Megjegyzendő azonban, hogy a színes képek közlése — ezt bizonyítja mind a nyugat-európai, mind a szocialista országokban megjelenő hasonló folyóiratok példája — ma már szinte nélkülözhetetlen, továbbá, hogy a nyomdai „átfutási idő” aránytalanul megterheli a lap szerkesztői gárdáját.) A lap havi 7200 példányban jelenik meg ára 12,5 Ft, azonos a hasonló kiállítású magyar folyóiratokéval. A folyóirat alapszerkezete ugyancsak alkalmasnak bizonyul a feladat betöltésére és az említett lehetőségek kihasználására. A lényegében két részre osztott 48 oldal terjedelem, a nagyobb publikációknak, önálló cikkeknek, tanulmányoknak, vallomásoknak és interjúknak fenntartott terjedelmesebb első rész, valamint a több rövidebb kiállítás, esetleg könyvkritikát közlő oldalak megoszlása, aránya és elválasztása célszerű és mind terjedelmi, mind műfaji, stílusbeli változatosságra módot ad. Szerkesztői elmélet, szerkesztési gyakorlat A Művészet kulturális politikai törekvéseit, szerkesztési koncepcióját a legközvetlenebbül a lap élén közölt cikkekben, tanulmányokban kísérhetjük figyelemmel. Általában nagyobb társadalmi vagy jelentősebb képzőművészeti esemény után művelődéspolitikai tanulmányt közöl a Művészet. Ezek a vezető cikkek az elmúlt két évben bizonyos vonatkozásban merev, a kinyilatkoztatás szintjén maradó, s olykor hatalmi szóval mindent elintézni kívánó írások voltak. Nagyobb erélyt kívánnak a párt- és állami vezetéstől, lándzsát törnek egy konkrétan meg nem határozott s ily módon megfoghatatlan realista művészet mellett. A látszólag pártos, elkötelezett, sőt jobbára „balos” indulatokkal teli, szenvedélyes hangú közlemények azonban sokszor vulgarizáló álkonfrontációnak bizonyultak (1970/1, 1970 2, 1970/4). A programcikkekben nincs több nagyon elvont, általános megállapításoknál. („Lenin útmutatásainak mai értelmezése szerint a kultúra, a művészet munkásai akkor cselekszenek helyesen, ha minden erejükkel a forradalomért dolgoznak, semmit sem tesznek a forradalom ellen.” „A marxizmus klasszikusaiból pontos eligazítás nyerhető arra vonatkozóan, hogy mi a forradalom, mi az ellenforradalom, a revizionizmus, mi a dogmatizmus. Olvasni szerető képzőművész megbízható támpontokat talál, ha meg akarja határozni a műtárgyak eszmei értelmét”, 1970/1.) A vitacikkek viszont minden indulatuk ellenére óvakodnak konkrét jelenségek, eszmei ellenfelek bírálatától, s így nem többek ideológiai ijesztgetéseknél, hiszen az ellenfelek e cikkekben különböző jelzőkkel felruházott meghatározatlan személyek vagy csoportok: „egyedülálló kiváltságokkal felruházott fő esztétikusunk” (1970/2.), „felelőtlen kancellisták, demagóg grafománok, cézaromán lesipuskások”, „egy széles körű publikációs alkalmakkal rendelkező kis rózsadombi társaság”, „az ötvenes évek első felében működött lárvaarcú vonalas pártfunkcionáriusok ambiciózusabbjai”, „az egyik napilap többszörösen műkedvelő munkatársa” (1971/12.) stb. E publikációk megállapítása szerint a mai helyzet jellemzője, „hogy a művészeti szabadság bajnokai diktatúrára törekszenek, a modernkedők konzervatívak, a szocialista értékrendről szajkózók a kontraszelekció végrehajtói, a lázítók legfeljebb lazítók” (1971/2); „Így vált a hírközlő szervek egy része a képzőművészeti hanyatlás szócsövévé, ahol az ellentmondás lehetősége a minimálisra csökkent”; „Nem ez az első eset a világtörténelemben, hogy az elenyésző kisebbség fortélyos eljárási manővereken keresztül a klikk-többség pozíciójához jutott” (1970/2.). E vélt jelenségek okát a cikkek művészetpolitikai okokra vezetik vissza. „Mintha a művészetpolitikai ügyvitel nemigen hagyná magát befolyásolni a proletárpártosságról fogadkozó enciklikák által, a három T-ből a támogatandókról esik a legkevesebb szó” (1971/12.). A lap elvi cikkeiben ily módon egyértelműen „balos” kultúrpolitikai oppozíció fogalmazódik meg. Ez pedig nyilvánvalóan a művészeti életünkben valóban meglevő és ható polgári, dekadens, regresszív tendenciák elleni pozíciókat gyengíti, a valóságos eszközökkel vívott valóságos polémiák tekintélyét csorbítja. Annál inkább, mert a belső cikkekben, a konkrét tanulmányokban és a kiállításokról készült recenziókban sorra kapnak nyilvánosságot olyan nézetek, elméletek, amelyek a művelődéspolitikai célkitűzések értelmében erősen problematikusak. Az 1970-es szeptemberi szám például jobbára kritikátlan bírálatot közöl Lakner László, Halmy Miklós, Nádler István, Jovánovits György, Bak Imre, Konkoly Gyula kiállításairól, amelyekkel kapcsolatban a sajtó a legkülönféleképp foglalt állást. A Művészetnek módja lett volna arra, hogy a sok kiállításról egyidejűleg közölt kritikájával valamiféle álláspontot alakítson ki, amely felé olvasótáborát és a művészeti életet orientálná. Ez azonban nem történt meg, a folyóirat proklamált felfogása ellenére sem. Mindezek alapján a szerkesztés munkája tervszerűtlennek bizonyul. A lap inkább tarka, mint eleven; inkább zsörtölődő, mint kritikai; inkább feleselő, mint vitatkozó. A vizsgált időszakban mindössze három vita zajlott le a Művészetben. Az első álvitának bizonyult. Féjja Sándornak az 1970/1. és 1970/3. számban megjelent tanulmányára Maksay László reagált; vitacikke első felében azt bizonyította, hogy félreértette Féjját, a másik felében pedig azt, hogy ennek ellenére azonos állásponton van vele. Nem tekinthető érdemi vitacikknek Tápai Antal és Mészáros Mihály írása sem. Tápai Antal sorozatával Mészáros Mihály polemizált, azonban mind Mészáros ellencikke (1970/5.), mind Tápai válasza (1970/9.) kicsinyes művészettechnikai kérdések körül forgott, amely a két vitatkozón kívül szélesebb körű érdeklődésre nem tarthatott számot. Az a művészettörténeti vita pedig, amelyet dr. Sáry Gyula MiértLeonardo? című írása nyitott meg, meglehetősen dilettáns publikációnak bizonyult, s az egész polémia csupán a szerkesztés igénytelenségére mutatott rá. Hasonló a helyzet a lényeges és lényegtelen publikációk megoszlása, a vitát ki nem váltó fontos cikkek, tanulmányok, könyvkritikák vonatkozásában. Miközben más lapok a tárgyalt időszakban olyan lényeges, aktuális, 16 KRITIKA