Kritika 1. (1972)
1972 / 6. szám - Tőkei Ferenc: Lukács György magyarsága
KRITIKA IRODALOM Lukács György magyarsága A közelmúltban jelent meg két jelentős válogatás Lukács György műveiből, Történelem és osztálytudat és Adalékok az esztétika történetéhez címmel a Magvető Kiadó gondozásában. Ezekhez a kötetekhez kapcsolódva közöljük Tőkei Ferenc írását, amely ez év májusában tartott párizsi előadásának rövidített szövege. Lukács György és a magyar kultúra — hatalmas téma. Ez alkalommal nem vállalkozhatom másra, mint hogy felvillantsam a nagy téma néhány olyan aspektusát, amely véleményem szerint mind a magyar, mind a nemzetközi Lukács-irodalomban meglehetősen elhanyagolt. A kérdés, amelyből kiindulok, egyszerűen a következő: magyar gondolkodó volt-e Lukács György, vagy pedig német filozófus, aki véletlenül Magyarországon élt? Ez a kérdés talán abszurdnak látszik, mert hiszen Lukács Györgyöt életének igen jelentős tényei és szakaszai a világ szemében elvitathatatlanul Magyarországhoz (vagy legalább Magyarországhoz is) fűzik, vagy éppen fölöslegesnek látszik, hiszen Lukács életműve marxisták és nem marxisták ítélete szerint egyaránt nemzetközi rangú és jelentőségű. Ám a kérdés mégsem abszurd, mert — mint ismeretes — Lukács a német filozófiai hagyományokhoz is szorosan kapcsolódott, fő műveit németül írta, ráadásul a német irodalommal jóval többet foglalkozott, mint a magyarral, úgyhogy életművét a német kultúra is sajátjának tekintheti. Nem abszurd a kérdés azért sem, mert Lukács már igen fiatal korában, századunk első éveiben élesen szembefordult az akkori Magyarországgal és annak dzsentri-dzsentroid magyarságával: egész életében hangsúlyozta gondolkodói magányosságát Magyarországon (igaz, Németországban is), ráadásul a fiatalkori firenzei és heidelbergi tartózkodás után, 1920-tól 1945-ig, emigránsként élt Bécsben, majd Moszkvában, Berlinben és ismét Moszkvában. Berlinben a Német Proletárírók Szövetségének egyik vezetőjeként is fontos szerepet játszott. Így aztán nem eleve indokolatlan a kétely a tekintetben, vajon milyen mély és milyen erős szálak fűzték Lukács Györgyöt Magyarországhoz és a magyar kultúrához, milyen értelemben lehet vagy kell őt magyar írónak, életművét pedig a magyar kultúra büszkeségének tekintenünk. S a kérdésnek ebből a megfogalmazásából már talán látható, hogy véleményem szerint Lukács magyarságát szemügyre venni éppenséggel nem felesleges, hiszen ha Lukács életművét erős szálak fűzik a magyar kultúrához, akkor ennek az életműnek már az elemi megértéséhez is számításba kell venni a magyar történelem tényeit és a magyar kultúra jellemző vonásait. A feltett kérdésre válaszoljon mindenekelőtt maga Lukács György. Lukács 1970-ben Budapesten vaskos kötetben jelentette meg Magyar irodalom — magyar kultúra címmel magyar tárgyú és nyelvű írásainak egy válogatott gyűjteményét, s e kötethez 1969-ben írott Előszavában maga fogalmazta meg, miképpen látta élete alkonyán a magyar kultúrához fűződő viszonyát és e viszonyának fejlődését. A rendkívül érdekes önéletrajzi írást szeretném részletesen idézni, mindenekelőtt származásáról és korai ellenzékiségéről: „Közismert tény — írja Lukács —, hogy kapitalista, «lipótvárosi« családból származom. — Csak röviden jelzem, hogy az akkori «lipótvárosi« életvitel módjával gyermekkorom óta mélyen elégedetlen voltam. S mivel apám gazdasági működésével kapcsolatban állandó érintkezésben álltunk a városi patriciátus és hivatalnok-dzsentri képviselőivel, ez elutasító magatartás magától kiterjedt rájuk is. Így nagyon korán heves ellenzéki érzelmek uralkodtak bennem a hivatalos Magyarország egészével szemben. Akkori éretlen színvonalamnak megfelelően ez az ellenzékiség egyaránt kiterjedt az élet minden területére, a politikától egészen az irodalomig, és nyilván valamiféle »zöld« szocializmus formájában kapott hangot bennem... — Mindegy, hogy utólag mennyire tekintem gyerekesen naivnak, hogy ezt az ellenérzést kritika nélkül általánosítottam, kiterjesztettem az egész magyar életre, történelemre, irodalomra egyaránt (az egyetlen Petőfi kivételével), bizonyos, hogy ez a felfogás uralta akkori gondolatvilágomat. A komoly ellenerő, a számomra akkor lehetséges szilárd talaj, ahol lábamat megvethettem, kizárólag az akkori modern külföldi irodalom volt, mellyel körülbelül 14—15 éves koromban ismerkedtem meg. Elsősorban a skandináv irodalom (főleg Ibsen), a német fejlődés (Hebbeltől és Kellertől kezdve Hauptmannig), a francia (Flaubert, Baudelaire, Verlaine), az angol líra (elsősorban Swinburne, majd Shelley és Keats) hatott rám; később nagy fontosságúvá vált az orosz irodalom. Ezekből állítottam össze az erőkomplexumot, mely hivatva lett volna az engem környező lipótvárosi zsidó és dzsentri (dzsentroid) világot szellemileg széttörni... A körülmények ilyen, nem is nagyon véletlenszerű összejátszása hozta létre bennem, hogy szellemi felszabadulási kísérleteim a hivatalos Magyarország szellemi rabságából a nemzetközi modernség dicsőítésének hangsúlyát kapták a korlátoltan konzervatívnak értékelt magyarsággal szemben, amelyet ily körülmények között messzemenően azonosítottam az egész akkori, hivatalos világgal.” (Lukács György: Magyar irodalom — magyar kultúra, Bp. 1970. 5—7.) Ezután Lukács mégiscsak megemlíti két magyar kortársát, akiknek megalkuvás nélküli erkölcsi tartása pozitív erőként hatott reá, szól a budapesti színházi életben vállalt szerepléséről, majd így folytatja: „Ebben az időben tanultam meg__azt a fontos negatívumot, hogy az irodalomban csak mint teoretikus és nem mint alkotó vehetek részt. De ez okulás gyakorlati következményei eltávolítottak magától a színpadi munkától is, megindult bennem az irodalmi formák lényegének elméleti és történelmi felkutatására való készülődés, az irányvétel a tudományos és filozófiai munka felé. Ezzel ismét élesedett bennem a külföldi (főleg német) befolyások magyar élettel szembeni ellentétének jelentősége. Hogy az akkori viszonyok közt kiindulási pontom csak Kant lehetett, abban aligha van meglepő. Abban sem, hogy amikor a filozófiai általánosítások távlatait, alapjait és alkalmazásuk módját kerestem, a német Simmelben találtam meg az elméleti útmutatást, nem utolsósorban azért, mert ezzel — bármennyire eltorzult módon — mégis bizonyos tekintetben Marxhoz is közeledtem. Irodalomtörténeti érdeklődésem pedig a jelen »hírességeitől« visszavitt a század közepének tudósaihoz, akiknél a társadalmi-történeti megértésnek a jelenben találhatónál magasabb rendű módszereivel találkoztam. A magyar irodalomelméletet és -történetet (Beöthytől Alexanderig) mélyen megvetettem. Ezzel az elméleti egyirányúsággal szemben azonban csakhamar fontos ellenerők léptek be életembe. 1906-ban jelent meg Ady verskötete, az Új versek, 1908-ban találkoztam a Holnap hasábjain Balázs Béla verseivel és rövid idő alatt személyes barátság és szoros irodalmi szövetség fűzött össze bennünket.” (Uo. 7—8.) Ezzel Lukács György életének — és életműve megértésének — egyik döntő mozzanatához jutottunk. Az a nevezetes barátság, amely Lukácsot Balázs Bélához fűzte, önmagában is jelentős, s még inkább az Balázs és Bartók Béla művészi együttműködése révén, ám mindennél fontosabb Lukács találkozása Ady Endre nagy költészetével, amely a XX. századi magyar irodalom egyik — sajnos a külföldiek számára nehezen hozzáférhető — büszkesége. Az Ady költészetével való találkozás döntőnek bizonyult Lukács filozófiai arculatának további alakulásában is. Nehéz lenne e találkozás filozófiai jelentőségét világosabban és pontosabban fogalmazni, mint ahogyan ő maga tette a következő mondatokban: „Ady verseivel való találkozásom, mint ma mondani szokták, sokk volt. Persze olyan, amelynek hatásait csak évek múltán kezdtem megérteni és komolyan feldolgozni. 1910-ben tettem első kísérletem az élmény jelentőségének gondolati feltárására, de tulajdonképpen csak jóval érettebb koromban tudtam igazán felfogni Ady verseivel való találkozásom döntő jelentőségét világnézetem kialakulására. Most már Ady döntő hatása rám éppen abban érte el csúcspontját, hogy ő soha, egy pillanatra sem békült ki a magyar valósággal és rajta keresztül az egész akkor létezővel sem. A vágy egy ilyen világnézet után, már kamaszkoromban élt bennem, anélkül, hogy képes lettem volna ezeket az érzéseimet bármiképpen is fogalmilag általánosítani. Hogy ez mennyire világosan jut kifejezésre Marxnál, azt igen hosszú ideig többszöri olvasás ellenére sem értettem meg igazán és így nem voltam képes felhasználni a kanti és hegeli filozófia alapvető bírálatára. De amit itt nem fogtam fel, az Ady költői magatartásában szíven ütött. Amióta Adyval megismerkedtem, ez a kibékíthetetlenség mint kiküszöbölhetetlen kíséret jelen volt minden gondolatomban, bár hosszú ideig képtelen voltam mindezt jelentőségéhez mérten tudatosítani. Éppen ezért legyen szabad e szellemi tényállás megvilágítására Adynak néhány jóval későbbi sorát idézni. Hunn, új legenda című versében így írja le ezt a magatartást az élethez, a történelemhez, a tegnapihoz, a maihoz és a a holnapihoz egyaránt: »Vagyok... (Protestáló hit s küldetéses vétó) Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.« Különös, hogy ennek a világérzésnek — az általam akkor elért színvonalon még nem nevezhető világfelfogásnak, sőt gondolatnak is bajosan — széles és mély átalakító hatása volt egész gondolatvilágomra. Innen van, hogy a nagy orosz írókat, elsősorban Dosztojevszkijt és Tolsztojt, mint döntő forradalmi tényezőket építettem be a világképembe, mely bár lassan, de mindinkább arra tolódott el, hogy az ember belső átalakítása áll a kifejezetten társadalmi átalakulás gyújtópontjában, hogy az etika módszertanilag fölébe kerekedik a történelem-filozófiának. Ez vált ennek a világérzésnek eszmei alapjává, s végső fokon az Ady-élményből nőtt ki... Éppen ezen a fejlődési fokon válik számomra a francia szindikalizmus fontos hatóerővé. Soha nem voltam képes az akkori szociáldemokrata elmélettel, főleg Kautskyval, megbarátkozni. Az, hogy Szabó Ervin révén megismerkedtem Sorellel, segített hozzá, hogy a kombinált Hegel—Ady—Dosztojevszkij-hatás valami világnézetfélébe állhatott össze bennem, amelyet akkor forradalminak éreztem, amely szembeállított a Nyugattal, izolált a Huszadik Századon belül és különleges, »outsider« helyet juttatott nekem későbbi német barátaim körében is.” (Uo. 8—9.) Magyarországhoz még nem kötődvén szorosan, Lukács kis híján németté lesz. Az 1969-es Előszóban azt olvashatjuk: „Blochhal való találkozásom (1910) meghozta azt az élményt, hogy ma mégis lehetséges klasszikus értelemben vett filozófia. Ez élmény hatása alatt 1911—112 telét Firenzében töltöttem, hogy semmitől sem zavarva átgondolhassam esztétikámat, mint filozófiám első részét. 1912 tavaszán Firenzébe jött Bloch és rábeszélt, hogy menjünk el együtt Heidelbergbe, ahol a környezet munkánk szempontjából előnyös. Az előbb kifejtettek alapján világos, hogy nem volt olyan motívum, amely visszatartott volna attól, hogy hosszabb időre Heidelbergbe költözzem, sőt esetleg ott is telepedjek le. A német hétköznapoknál ugyan mindig jobban szerettem az olaszországiakat, de a megértésre találás reménye mindennél erősebben működött. így mentem el Heidelbergbe, nem tudva, meddig lesz szándékomban ott élni”. (Uo. 13.) Az 1915—16-os évet Lukács Budapesten tölti (mint segédszolgálatos katona), s ekkor összegyűlik körülötte egy kis baráti társaság, amelyből hamarosan kifejlődik egy érdekes „szellemtudományi” kísérlet: a „Szellemi Tudományok Szabadiskolája”. Lukács azonban a maga bizonyos fokig már forradalmár baloldaliságával még e barátai között is magányos. „A háború vége felé — írja visszatekintve — összegyűlt ugyan Budapesten Balázs Béla és körülöttem egy csoport, amelyből csakhamar a »Szellemi Tudományok Szabadiskolája« fejlődött ki. Megalakulásában addigi tevékenységem kétségkívül bizonyos szerepet játszott. Jelentőséget főleg egyes tagjainak (Mannheim 18