Kritika 1. (1972)

1972 / 6. szám - Tőkei Ferenc: Lukács György magyarsága

KRITIKA IRODALOM Lukács György magyarsága A közelmúltban jelent meg két jelentős vá­logatás Lukács György műveiből, Történe­lem és osztálytudat és Adalékok az esztétika történetéhez címmel a Magvető Kiadó gondo­zásában. Ezekhez a kötetekhez kapcsolódva közöljük Tőkei Ferenc írását, amely ez év májusában tartott párizsi előadásának rövidí­tett szövege. L­ukács György és a magyar kultúra — hatalmas téma. Ez alka­lommal nem vállalkozhatom másra, mint hogy felvillantsam a nagy téma néhány olyan aspektusát, amely véleményem szerint mind a magyar, mind a nemzetközi Lukács-irodalomban meglehető­sen elhanyagolt. A kérdés, amelyből kiindulok, egyszerűen a következő: magyar gondolkodó volt-e Lukács György, vagy pedig német filozófus, aki véletlenül Magyarországon élt? Ez a kérdés talán abszurdnak lát­szik, mert hiszen Lukács Györgyöt életének igen jelentős tényei és szakaszai a világ szemében elvitathatatlanul Magyarországhoz (vagy legalább Magyarországhoz is) fűzik, vagy éppen fölöslegesnek lát­szik, hiszen Lukács életműve marxisták és nem marxisták ítélete sze­rint egyaránt nemzetközi rangú és jelentőségű. Ám a kérdés mégsem abszurd, mert — mint ismeretes — Lukács a német filozófiai hagyo­mányokhoz is szorosan kapcsolódott, fő műveit németül írta, ráadá­sul a német irodalommal jóval többet foglalkozott, mint a magyar­ral, úgyhogy életművét a német kultúra is sajátjának tekintheti. Nem abszurd a kérdés azért sem, mert Lukács már igen fiatal ko­rában, századunk első éveiben élesen szembefordult az akkori Ma­gyarországgal és annak dzsentri-dzsentroid magyarságával: egész életében hangsúlyozta gondolkodói magányosságát Magyarországon (igaz, Németországban is), ráadásul a fiatalkori firenzei és heidel­­bergi tartózkodás után, 1920-tól 1945-ig, emigránsként élt Bécsben, majd Moszkvában, Berlinben és ismét Moszkvában. Berlinben a Né­met Proletárírók Szövetségének egyik vezetőjeként is fontos szerepet játszott. Így aztán nem eleve indokolatlan a kétely a tekintetben, va­jon milyen mély és milyen erős szálak fűzték Lukács Györgyöt Ma­gyarországhoz és a magyar kultúrához, milyen értelemben lehet vagy kell őt magyar írónak, életművét pedig a magyar kultúra büszkesé­gének tekintenünk. S a kérdésnek ebből a megfogalmazásából már talán látható, hogy véleményem szerint Lukács magyarságát szem­ügyre venni éppenséggel nem felesleges, hiszen ha Lukács életművét erős szálak fűzik a magyar kultúrához, akkor ennek az életműnek már az elemi megértéséhez is számításba kell venni a magyar történelem tényeit és a magyar kultúra jellemző vonásait. A feltett kérdésre válaszoljon mindenekelőtt maga Lukács György. Lukács 1970-ben Budapesten vaskos kötetben jelentette meg Magyar irodalom — magyar kultúra címmel magyar tárgyú és nyelvű írá­sainak egy válogatott gyűjteményét, s e kötethez 1969-ben írott Előszavában maga fogalmazta meg, miképpen látta élete alkonyán a magyar kultúrához fűződő viszonyát és e viszonyának fejlődését. A rendkívül érdekes önéletrajzi írást szeretném részletesen idézni, min­denekelőtt származásáról és korai ellenzékiségéről: „Közismert tény — írja Lukács —, hogy kapitalista, «­lipótvárosi« családból származom. — Csak röviden jelzem, hogy az akkori «­lipótvárosi« életvitel mód­jával gyermekkorom óta mélyen elégedetlen voltam. S mivel apám gazdasági működésével kapcsolatban állandó érintkezésben álltunk a városi patriciátus és hivatalnok-dzsentri képviselőivel, ez elutasító magatartás magától kiterjedt rájuk is. Így nagyon korán heves el­lenzéki érzelmek uralkodtak bennem a hivatalos Magyarország egé­szével szemben. Akkori éretlen színvonalamnak megfelelően ez az el­lenzékiség egyaránt kiterjedt az élet minden területére, a politiká­tól egészen az irodalomig, és nyilván valamiféle »zöld« szocializmus formájában kapott hangot bennem... — Mindegy, hogy utólag mennyire tekintem gyerekesen naivnak, hogy ezt az ellenérzést kri­tika nélkül általánosítottam, kiterjesztettem az egész magyar életre, történelemre, irodalomra egyaránt (az egyetlen Petőfi kivételével), bizonyos, hogy ez a felfogás uralta akkori gondolatvilágomat. A ko­moly ellenerő, a számomra akkor lehetséges szilárd talaj, ahol lába­mat megvethettem, kizárólag az akkori modern külföldi irodalom volt, mellyel körülbelül 14—15 éves koromban ismerkedtem meg. Elsősorban a skandináv irodalom (főleg Ibsen), a német fejlődés (Hebbeltől és Kellertől kezdve Hauptmannig), a francia (Flaubert, Baudelaire, Verlaine), az angol líra (elsősorban Swinburne, majd Shelley és Keats) hatott rám; később nagy fontosságúvá vált az orosz irodalom. Ezekből állítottam össze az erőkomplexumot, mely hivatva lett volna az engem környező lipótvárosi zsidó és dzsentri (dzsentroid) világot szellemileg széttörni... A körülmények ilyen, nem is nagyon véletlenszerű összejátszása hozta létre bennem, hogy szellemi felszabadulási kísérleteim a hivatalos Magyarország szellemi rabságából a nemzetközi modernség dicsőítésének hangsúlyát kapták a korlátoltan konzervatívnak értékelt magyarsággal szemben, amelyet ily körülmények között messzemenően azonosítottam az egész akkori, hivatalos világgal.” (Lukács György: Magyar irodalom — magyar kul­túra, Bp. 1970. 5—7.) E­zután Lukács mégiscsak megemlíti két magyar kortársát, akik­nek megalkuvás nélküli erkölcsi tartása pozitív erőként hatott reá, szól a budapesti színházi életben vállalt szerepléséről, majd így folytatja: „Ebben az időben tanultam meg__azt a fontos nega­tívumot, hogy az irodalomban csak mint teoretikus és nem mint al­kotó vehetek részt. De ez okulás gyakorlati következményei eltávolí­tottak magától a színpadi munkától is, megindult bennem az iro­dalmi formák lényegének elméleti és történelmi felkutatására való készülődés, az irányvétel a tudományos és filozófiai munka felé. Ez­zel ismét élesedett bennem a külföldi (főleg német) befolyások ma­gyar élettel szembeni ellentétének jelentősége. Hogy az akkori viszo­nyok közt kiindulási pontom csak Kant lehetett, abban aligha van meglepő. Abban sem, hogy amikor a filozófiai általánosítások táv­latait, alapjait és alkalmazásuk módját kerestem, a német Simmel­­ben találtam meg az elméleti útmutatást, nem utolsósorban azért, mert ezzel — bármennyire eltorzult módon — mégis bizonyos tekin­tetben Marxhoz is közeledtem. Irodalomtörténeti érdeklődésem pedig a jelen »­hírességeitől« visszavitt a század közepének tudósaihoz, akiknél a társadalmi-történeti megértésnek a jelenben találhatónál magasabb rendű módszereivel találkoztam. A magyar irodalomelmé­letet és -történetet (Beöthytől Alexanderig) mélyen megvetettem. Ezzel az elméleti egyirányúsággal szemben azonban csakhamar fon­tos ellenerők léptek be életembe. 1906-ban jelent meg Ady vers­kötete, az Új versek, 1908-ban találkoztam a Holnap hasábjain Ba­lázs Béla verseivel és rövid idő alatt személyes barátság és szoros irodalmi szövetség fűzött össze bennünket.” (Uo. 7—8.) Ezzel Lukács György életének — és életműve megértésének — egyik döntő mozzanatához jutottunk. Az a nevezetes barátság, amely Lukácsot Balázs Bélához fűzte, önmagában is jelentős, s még inkább az Balázs és Bartók Béla művészi együttműködése révén, ám minden­nél fontosabb Lukács találkozása Ady Endre nagy költészetével, amely a XX. századi magyar irodalom egyik — sajnos a külföldiek számára nehezen hozzáférhető — büszkesége. Az Ady költészetével való talál­kozás döntőnek bizonyult Lukács filozófiai arculatának további ala­kulásában is. Nehéz lenne e találkozás filozófiai jelentőségét vilá­gosabban és pontosabban fogalmazni, mint ahogyan ő maga tette a következő mondatokban: „Ady verseivel való találkozásom, mint ma mondani szokták, sokk volt. Persze olyan, amelynek hatásait csak évek múltán kezdtem megérteni és komolyan feldolgozni. 1910-ben tettem első kísérletem az élmény jelentőségének gondolati feltárá­sára, de tulajdonképpen csak jóval érettebb koromban tudtam igazán felfogni Ady verseivel való találkozásom döntő jelentőségét világné­zetem kialakulására. Most már Ady döntő hatása rám éppen abban érte el csúcspontját, hogy ő soha, egy pillanatra sem békült ki a magyar valósággal és rajta keresztül az egész akkor létezővel sem. A vágy egy ilyen világnézet után, már kamaszkoromban élt bennem, anélkül, hogy képes lettem volna ezeket az érzéseimet bármiképpen is fogalmilag általánosítani. Hogy ez mennyire világosan jut kifeje­zésre Marxnál, azt igen hosszú ideig többszöri olvasás ellenére sem értettem meg igazán és így nem voltam képes felhasználni a kanti és hegeli filozófia alapvető bírálatára. De amit itt nem fogtam fel, az Ady költői magatartásában szíven ütött. Amióta Adyval megismer­kedtem, ez a kibékíthetetlenség mint kiküszöbölhetetlen kíséret je­len volt minden gondolatomban, bár hosszú ideig képtelen voltam mindezt jelentőségéhez mérten tudatosítani. Éppen ezért legyen sza­bad e szellemi tényállás megvilágítására Adynak néhány jóval ké­sőbbi sorát idézni. Hunn, új legenda című versében így írja le ezt a magatartást az élethez, a történelemhez, a tegnapihoz, a maihoz és a a holnapihoz egyaránt: »Vagyok... (Protestáló hit s küldetéses vétó) Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.« Különös, hogy ennek a világér­zésnek — az általam akkor elért színvonalon még nem nevezhető vi­lágfelfogásnak, sőt gondolatnak is bajosan — széles és mély átalakító hatása volt egész gondolatvilágomra. Innen van, hogy a nagy orosz írókat, elsősorban Dosztojevszkijt és Tolsztojt, mint döntő forra­dalmi tényezőket építettem be a világképembe, mely bár lassan, de mindinkább arra tolódott el, hogy az ember belső átalakítása áll a kifejezetten társadalmi átalakulás gyújtópontjában, hogy az etika módszertanilag fölébe kerekedik a történelem-filozófiának. Ez vált ennek a világérzésnek eszmei alapjává, s végső fokon az Ady-élmény­­ből nőtt ki... Éppen ezen a fejlődési fokon válik számomra a francia szindikalizmus fontos hatóerővé. Soha nem voltam képes az akkori szociáldemokrata elmélettel, főleg Kautskyval, megbarátkozni. Az, hogy Szabó Ervin révén megismerkedtem Sorellel, segített hozzá, hogy a kombinált Hegel—Ady—Dosztojevszkij-hatás valami világnézetfélébe állhatott össze bennem, amelyet akkor forradalminak éreztem, amely szembeállított a Nyugattal, izolált a Huszadik Századon belül és kü­lönleges, »outsider« helyet juttatott nekem későbbi német barátaim körében is.” (Uo. 8—9.) M­agyarországhoz még nem kötődvén szorosan, Lukács kis híján németté lesz. Az 1969-es Előszóban azt olvashatjuk: „Blochhal való találkozásom (1910) meghozta azt az élményt, hogy ma mégis lehetséges klasszikus értelemben vett filozófia. Ez élmény ha­tása alatt 1911—112 telét Firenzében töltöttem, hogy semmitől sem za­varva átgondolhassam esztétikámat, mint filozófiám első részét. 1912 tavaszán Firenzébe jött Bloch és rábeszélt, hogy menjünk el együtt Heidelbergbe, ahol a környezet munkánk szempontjából előnyös. Az előbb kifejtettek alapján világos, hogy nem volt olyan motívum, amely visszatartott volna attól, hogy hosszabb időre Heidelbergbe költözzem, sőt esetleg ott­ is telepedjek le. A német hétköznapoknál ugyan mindig jobban szerettem az olaszországiakat, de a megértésre találás reménye mindennél erősebben működött. így mentem el Hei­delbergbe, nem tudva, meddig lesz szándékomban ott élni”. (Uo. 13.) Az 1915—16-os évet Lukács Budapesten tölti (mint segédszolgála­tos katona), s ekkor összegyűlik körülötte egy kis baráti társaság, amelyből hamarosan kifejlődik egy érdekes „szellemtudományi” kí­sérlet: a „Szellemi Tudományok Szabadiskolája”. Lukács azonban a maga bizonyos fokig már forradalmár baloldaliságával még e barátai között is magányos. „A háború vége felé — írja visszatekintve — összegyűlt ugyan Budapesten Balázs Béla és­ körülöttem egy csoport, amelyből csakhamar a »Szellemi Tudományok Szabadiskolája« fejlő­dött ki. Megalakulásában addigi tevékenységem kétségkívül bizo­nyos szerepet játszott. Jelentőséget főleg egyes tagjainak (Mannheim 18

Next