Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - Galsai Pongrác: Petőfi nyolc esztendeje

részét) a jegyzetek, okmányközlések elmara­dásaiból származó esetleges félreértések, hiá­nyok kiküszöbölése végett (ez történt pl. a Petőfi és Czakó Zsigmond című tanulmány­ban). Megértjük a kiadó és Mezőfi eljárását, már csa­k azért is, mert a szerző kutatási eredményeit sohasem csak a szűk szakmai közvéleménynek szánta, hanem — az ő kife­jezése szerint — a „tudományos népművelés” szellemében széles körű elterjesztésükre, nép­szerűsítésükre törekedett: ismeretterjesztő fo­lyóiratok és napilapok hasábjain is rendsze­resen beszámolt róluk. Ilyen jellegű írásai­ból azonban mindössze 3—4 került be a ta­nulmánykötetbe; a többinél bizony fájdal­masan érezhető az apparátus hiánya. Vala­melyest lehetett volna ezen a fogyatkozáson segíteni az egyes tanulmányok közlési ada­tainak feltüntetésével. (Az új dolgozatoknak pedig a kutatás voltaképpen csak akkor ve­heti igazán hasznát, ha valahol — teljes jegyzetanyaggal — újra napvilágot látnak.) Úgy véljük, nem került volna a kiadónak túl nagy áldozatba és fáradságba Mezőfi összes Petőfi-tárgyú írásai bibliográfiájának közlése sem. Egy olyan szerkesztői utószó vagy jegy­zet hiányát is érezzük, amelyből az olvasó a posztumusz kötet létrejöttének körülményei­ről, összeállításának, sajtó alá rendezésének szempontjairól tájékozódhatott volna. Az Előszó (Fekete Sándor írása), amely egyéb­ként hitelesen idézi fel az érdemes és ro­konszenves tudós alakját és meggyőzően mél­tatja kutatási eredményeit, ilyen természetű információkat nem tartalmaz. (Szépirodalmi) KISS JÓZSEF Petőfi nyolc esztendejeN­em vagyok Petőfi-szakértő. Szeptember végén, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár — egy kevéssé választékos címlista alapján, kultúrújságírói foglal­kozásom okán, vagy ismeretlen könyvtá­ros barátom jóvoltából — Petőfi napjai a magyar irodalomban című kiadványát meg­küldte nekem, először nem tudtam bol­dogulni vele. Endrődi Sándor 1911-ben megjelent munkájának „egykorú nyomtat­ványok másaival” bővített fakszimile kiadása első átpörgetésre keveset ígért. Alig töb­bet, mint a költő fellépésétől haláláig (1842—1849) megszámlált Petőfi-kiadványok, sajtóközlemények és bírálatok pedáns bib­liográfiáját. Címszavak, lelőhelyek, évszá­mok. Egy forró költősors ólombetűs adatai. Arra gondoltam tehát, hogy e gyűjteményt, titkos illetlenséggel, becserélem a könyves­boltban. Esetleg, nemesebb ötletre derülve, el­ajándékozom egy Petőfi-kutatónak. Ilyen di­lemma közben ért a Kritika szerkesztőjének kitüntető felkérése, hogy nem írnék-e rövid ismertetőt a kötetről? Mielőtt a feladatot, kel­lő szabadkozással, elhárítottam volna, a ma­gam megnyugtatására is bővebb kóstolót akartam venni belőle. Amire is egy éjszakai ébrenlét kényelmes alkalmat kínált. Elnézést a túlzó alanyiságért. De a mű ér­dekességét ily módon tudom leginkább megkö­zelíteni. Alighogy paplanomra húztam a köte­tet s a címszavak alá néztem, kiderült, hogy jóval többről van szó, mint első könnyelműsé­gemben gondoltam. Endrődi gyűjteménye nemcsak alapos bibliográfiát, hanem teljes szövegeket is között. Magába gyűjti mindazt, ami Petőfiről és Petőfiről a korabeli magyar sajtóban megjelent. Soha ennél izgalmasabb dokumentumot! Már szertelenül lapozgatva a kötetben, ily kiáltó mondatokon akadt meg a tekintetem:_____________________________x "„Tisztelke magas szárnyalatával, villámként tört magának saját, önállású utat a magyar irodalom egén, s most már a legfényesebb, legnagyobb csillagzatok között ragyog ő itt, hideg gúnymosollyal tekintve az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásait...” ""Máj*-----------------------------------------­„Az, aki így ír, nem a szűz múzsa fölkent­je, s azok, kik az így író költőt magasztalják, a szent művészetnek nem avatottjai. Így dal­A Petőfi napjai nemcsak a költő teljes pá­lyaképét nyújtja, hanem egy irodalomtörténeti korszak életrajzát is. Mindenképp a legizgal­masabb nyolc esztendőét. (Ehhez csak az Ady fellépte utáni évtized, a Nyugat startkorszaka lenne fogható.) A bibliográfiai adatokból és idézetekből kialakuló pályakép mozgásában mutatja be a költőt. S miként a háló, amely­be rendkívülien nagy hal került, úgy reng­­váng-vonaglik Petőfi fickándozásaitól a poli­tikai és irodalmi közélet is. Az a nyolc esz­tendő, amelyet a kötet az irodalomtörténeti időből kimerít, P­etőfi valóban a csizmája sarkával rúgta be a szalonajtót. Nem törődve azzal, hogy az ajtó élével a közelállókat mindjárt fel­löki. Milyen búbot ejtett már zsenge költő korában a derék Garay János homlokán! Aki nem követett el más vétséget, mint hogy — nyilván kitüntetésnek szánva — teljes névvel közölte lapjában Petőfi „incognitóban” bekül­dött versét „De mind a mellett is e nemes szándék szószegéssel volt egybekötve — írta fölhevült glosszájában a már népszerű költő —, ami pedig aligha legragyogóbb oldala az embernek és ezen fölül írói jogtapodással, mi megint nem nagyon dicséretes oldala hírlap­szerkesztőnek.” És nem sokkal később a ke­vésbé derék, mert ráadásul rossz költő, Szeberényi Lajos esete, Petőfi mily erős ütéssel bokszolta ki belőle, hajdani diáktársá­ból az irigységet! Szeberényi „Tavasz” cím­mel ártatlan „önképzőköri” antológiát adott ki a volt pápai diákok verseiből. Petőfi korai poé­máit is saját zöngeményei közé emelve. Mire a költő nyílt levelet írt a „pápai képző-társu­lathoz”, megígérvén: „a Tavasz második füze­tébe majd összeszedem katonakoromból meg­maradt alexandrinus verseimet, úgy hiszem, szívesen veendi a t. társ., miután azok még rosszabbak, mint melyek most jelentek meg.” Szeberényi e levél miatt egy „objektívnek” ál­cázott — elismerő, de a kifogásokra kihegye­zett — bírálattal állt bosszút. Ráadásul név­rejtve. S most szállt fel csak az epe a költő torkába! Szeberényi barátját is pellengérre ál­lítva, így vesszőzte meg őket a lapjában: „épen belém kaptak, én belém, kire ők hajdaná­ban csak ollyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy ökör a lábainál szaladó ki­csiny pacsirtám.” Petőfi nemcsak a közelítő forradalmat, saját költősorsát illetően is nagy­szerű látnoknak bizonyult. S már jó előre elő­legezte magának — mennyi joggal, ki sem mondhatjuk! — később megszolgált halhatat­lanságának öntudatát. De lehetett volna-e más­ként berobbanni e sírkoszorú-szagú, hervadás­­illatú irodalmi világba? Ahol Vörösmartyt is amolyan élő síremléknek tekintették. Ám ahogy növekszik a Petőfi-életmű, úgy gyé­rülnek a személyes ügyekben vívott, ifjonti hírlapi csatározások. A költő személye tá­­gabb teret kap, nagyobb termet, visszhango­­sabb akusztikát, egy egész nemzetét. S a nem­­zetben­ népsorsban gondolkodó művész indu­latainak javát szinte maradéktalanul felszív­ják a művek. Pedig az alkalmi pengevillogta­­tásra, ellentámadásra, visszavágásra lenne ok bőven! Bőszítő és megmosolyogtató is egyben, amit Petőfi elpártolt hívei s ellenfelei a kora­beli sajtóban nyakra-főre írnak. Egy bizo­­nyos Nádaskay Lajos a korai népdalokról :/^Pz úr... kellettnél többet foglalkozik magával... Igen számos verse van, mellyben én­jét nem csak hogy elpalástolni nem bírja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi, mi módjával, kedélyes modorban meg­bocsátható ugyan s verselésnek megjárja, de a költészet magasb méretveit rájok illeszte­nünk alig lehet.” Császár Ferenc A helység ka­lapácsáról: „Az ég ne adja, hogy a szép ősi magyar jellem illyekben akarja magát visz­­szatükrözni, ne adja soha, hogy Árpád nem­­zetének eredeti ép lelke illyekben tudjon mű­élvet, műgyönyört találni !* Zerffi I. G. a Já­nos vitézről: „Stíleredetiség, új gondolat, fi­gyelemfeszítés, allegóriás mélység és amaz aranyigazság, mellyet képregék rendszerint a kísértetszerű és rém telj­es varázsszavak mögött rejtegetnek — nem lepik meg benne olvasót; benső melegség nem hevíti, emeli, boldogítja DL” Greguss Ágost az összes költeményekről:­­,Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Pe­tőfi nem vaspapiroson adta ki verseit s hogy nem is írta azokat vastollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal; így legalább nem fog­nak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni ...” Emez a „Hát kendnek tán az inába szállt a bátorsága”-szólást „kellemetlen, durva kifaka­­dásnak” nevezi, amaz a „Franc­iaország és India határos” naiv mesemotívumát oly ha­misságnak tartja, mely „a nép butaságát nö­veli s a költemény sem nyer általa”. Terem­tőm! E szamár idézetek módfelett tanulsá­gosak is. Arra vallanak, hogy lám, micsoda vi­­rulencia él a műbírálók idétlen terminus technicusaiban! „Kellettnél többet foglalko­zik magával..„Mi módjával, kedélyes mo­dorban megbocsátható ugyan ...” Ne adj isten, hogy a nép nép lelke illyekben akarja magát visszatükrözni ...” „Kellemetlen, durva kifa­­kadások...” Az ötvenes évekre gondolva, töprengésre késztet, hogy e közhelyek éppen Petőfi nevével vészeltek át egy évszázadot. De a költő később már rá se mordult az ilyen szakmai impertinenciákra. Sürgősebb dolga volt. A honi csavargások, a szerelem, a házas­ság, ’48. Utóbb irodalmi ügyekben csak akkor perelt, amikor a Nemzeti Színház — drámáját „bérletfolyamba” rakva — előnytelenül bánt vele. Vagy ha rajta keresztül másokat ért sé­relem. Illetve, amidőn az Úti levelek — e mű­vé valorizált napló — heves őszintesége úgy kívánta. De perelt helyette Vahot Imre, a szer­kesztő, Emich Gusztáv, a kiadó, Eötvös József, az írótárs s az a hatvankét névtelen levélíró, aki ellenlábasát, a Honderű szerkesztőjét meg­fenyegette. z irodalmi körökre a korabeli sajtó bő al­kalmat kínált. A Pesti Divatlap, a Ha­zánk, az Életképek, a Szépirodalmi Szemle, a Honderű. Az egykorú folyóiratok, elnevezésükhöz híven, igazi folyóiratok voltak . A 23 iam annyit tesz, mint a költészet istenének szép és égi ajándékaival rútul visszaélni, ab­ból csúfot űzni, ily kifakadásokat magasztalni, annyit, mint a műveltség, lélek és szívképzett­ség helyett a feslettségben találni ízlést és él­vet !...” S még a puszta mondattöredék is! Az égig emelő epitheton omansok és pokolba taszító becsmérlések, aranytollal írt hasonlatok és méregtől fuldokló jelzők, a főnevek, igék, kö­tőszavak, felkiáltójelek: igen, még a központo­zás ellentmondó dinamikája is! Csak úgy, ahogy a szem a betűtömegből előrántja őket: „költész úr”, „génié”, „tűzlángú poéta”, „czinketermetű, kihez hős kard nem illik”, „ki­­tűnőleg magyar”, „gondatlan tengerhajó-kor­­mányos, ki félrevetvén iránytűjét, a szélre bízza magát és szerencséjét”, „Heine legkü­­lönb rokona”, pártkodó, ki „elrabolja tőlünk a vérnyugalmat”, „lelkemadta teremtette Kun­fia!”, „átabota zagyvalékok” szerzője, „a leg­dicsőbb népköltő”, „lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viczeivel azt megkaczagtassa ...” PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Benczúr Gyula: Petőfi mellképe. Olajfest­mény, 1909. Petőfi Irodalmi Múzeum KRITIKA

Next