Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Galsai Pongrác: Petőfi nyolc esztendeje
részét) a jegyzetek, okmányközlések elmaradásaiból származó esetleges félreértések, hiányok kiküszöbölése végett (ez történt pl. a Petőfi és Czakó Zsigmond című tanulmányban). Megértjük a kiadó és Mezőfi eljárását, már csak azért is, mert a szerző kutatási eredményeit sohasem csak a szűk szakmai közvéleménynek szánta, hanem — az ő kifejezése szerint — a „tudományos népművelés” szellemében széles körű elterjesztésükre, népszerűsítésükre törekedett: ismeretterjesztő folyóiratok és napilapok hasábjain is rendszeresen beszámolt róluk. Ilyen jellegű írásaiból azonban mindössze 3—4 került be a tanulmánykötetbe; a többinél bizony fájdalmasan érezhető az apparátus hiánya. Valamelyest lehetett volna ezen a fogyatkozáson segíteni az egyes tanulmányok közlési adatainak feltüntetésével. (Az új dolgozatoknak pedig a kutatás voltaképpen csak akkor veheti igazán hasznát, ha valahol — teljes jegyzetanyaggal — újra napvilágot látnak.) Úgy véljük, nem került volna a kiadónak túl nagy áldozatba és fáradságba Mezőfi összes Petőfi-tárgyú írásai bibliográfiájának közlése sem. Egy olyan szerkesztői utószó vagy jegyzet hiányát is érezzük, amelyből az olvasó a posztumusz kötet létrejöttének körülményeiről, összeállításának, sajtó alá rendezésének szempontjairól tájékozódhatott volna. Az Előszó (Fekete Sándor írása), amely egyébként hitelesen idézi fel az érdemes és rokonszenves tudós alakját és meggyőzően méltatja kutatási eredményeit, ilyen természetű információkat nem tartalmaz. (Szépirodalmi) KISS JÓZSEF Petőfi nyolc esztendejeNem vagyok Petőfi-szakértő. Szeptember végén, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár — egy kevéssé választékos címlista alapján, kultúrújságírói foglalkozásom okán, vagy ismeretlen könyvtáros barátom jóvoltából — Petőfi napjai a magyar irodalomban című kiadványát megküldte nekem, először nem tudtam boldogulni vele. Endrődi Sándor 1911-ben megjelent munkájának „egykorú nyomtatványok másaival” bővített fakszimile kiadása első átpörgetésre keveset ígért. Alig többet, mint a költő fellépésétől haláláig (1842—1849) megszámlált Petőfi-kiadványok, sajtóközlemények és bírálatok pedáns bibliográfiáját. Címszavak, lelőhelyek, évszámok. Egy forró költősors ólombetűs adatai. Arra gondoltam tehát, hogy e gyűjteményt, titkos illetlenséggel, becserélem a könyvesboltban. Esetleg, nemesebb ötletre derülve, elajándékozom egy Petőfi-kutatónak. Ilyen dilemma közben ért a Kritika szerkesztőjének kitüntető felkérése, hogy nem írnék-e rövid ismertetőt a kötetről? Mielőtt a feladatot, kellő szabadkozással, elhárítottam volna, a magam megnyugtatására is bővebb kóstolót akartam venni belőle. Amire is egy éjszakai ébrenlét kényelmes alkalmat kínált. Elnézést a túlzó alanyiságért. De a mű érdekességét ily módon tudom leginkább megközelíteni. Alighogy paplanomra húztam a kötetet s a címszavak alá néztem, kiderült, hogy jóval többről van szó, mint első könnyelműségemben gondoltam. Endrődi gyűjteménye nemcsak alapos bibliográfiát, hanem teljes szövegeket is között. Magába gyűjti mindazt, ami Petőfiről és Petőfiről a korabeli magyar sajtóban megjelent. Soha ennél izgalmasabb dokumentumot! Már szertelenül lapozgatva a kötetben, ily kiáltó mondatokon akadt meg a tekintetem:_____________________________x "„Tisztelke magas szárnyalatával, villámként tört magának saját, önállású utat a magyar irodalom egén, s most már a legfényesebb, legnagyobb csillagzatok között ragyog ő itt, hideg gúnymosollyal tekintve az apró, hulló csillagocskák irigy kacsintásait...” ""Máj*-----------------------------------------„Az, aki így ír, nem a szűz múzsa fölkentje, s azok, kik az így író költőt magasztalják, a szent művészetnek nem avatottjai. Így dalA Petőfi napjai nemcsak a költő teljes pályaképét nyújtja, hanem egy irodalomtörténeti korszak életrajzát is. Mindenképp a legizgalmasabb nyolc esztendőét. (Ehhez csak az Ady fellépte utáni évtized, a Nyugat startkorszaka lenne fogható.) A bibliográfiai adatokból és idézetekből kialakuló pályakép mozgásában mutatja be a költőt. S miként a háló, amelybe rendkívülien nagy hal került, úgy rengváng-vonaglik Petőfi fickándozásaitól a politikai és irodalmi közélet is. Az a nyolc esztendő, amelyet a kötet az irodalomtörténeti időből kimerít, Petőfi valóban a csizmája sarkával rúgta be a szalonajtót. Nem törődve azzal, hogy az ajtó élével a közelállókat mindjárt fellöki. Milyen búbot ejtett már zsenge költő korában a derék Garay János homlokán! Aki nem követett el más vétséget, mint hogy — nyilván kitüntetésnek szánva — teljes névvel közölte lapjában Petőfi „incognitóban” beküldött versét „De mind a mellett is e nemes szándék szószegéssel volt egybekötve — írta fölhevült glosszájában a már népszerű költő —, ami pedig aligha legragyogóbb oldala az embernek és ezen fölül írói jogtapodással, mi megint nem nagyon dicséretes oldala hírlapszerkesztőnek.” És nem sokkal később a kevésbé derék, mert ráadásul rossz költő, Szeberényi Lajos esete, Petőfi mily erős ütéssel bokszolta ki belőle, hajdani diáktársából az irigységet! Szeberényi „Tavasz” címmel ártatlan „önképzőköri” antológiát adott ki a volt pápai diákok verseiből. Petőfi korai poémáit is saját zöngeményei közé emelve. Mire a költő nyílt levelet írt a „pápai képző-társulathoz”, megígérvén: „a Tavasz második füzetébe majd összeszedem katonakoromból megmaradt alexandrinus verseimet, úgy hiszem, szívesen veendi a t. társ., miután azok még rosszabbak, mint melyek most jelentek meg.” Szeberényi e levél miatt egy „objektívnek” álcázott — elismerő, de a kifogásokra kihegyezett — bírálattal állt bosszút. Ráadásul névrejtve. S most szállt fel csak az epe a költő torkába! Szeberényi barátját is pellengérre állítva, így vesszőzte meg őket a lapjában: „épen belém kaptak, én belém, kire ők hajdanában csak ollyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy ökör a lábainál szaladó kicsiny pacsirtám.” Petőfi nemcsak a közelítő forradalmat, saját költősorsát illetően is nagyszerű látnoknak bizonyult. S már jó előre előlegezte magának — mennyi joggal, ki sem mondhatjuk! — később megszolgált halhatatlanságának öntudatát. De lehetett volna-e másként berobbanni e sírkoszorú-szagú, hervadásillatú irodalmi világba? Ahol Vörösmartyt is amolyan élő síremléknek tekintették. Ám ahogy növekszik a Petőfi-életmű, úgy gyérülnek a személyes ügyekben vívott, ifjonti hírlapi csatározások. A költő személye tágabb teret kap, nagyobb termet, visszhangosabb akusztikát, egy egész nemzetét. S a nemzetben népsorsban gondolkodó művész indulatainak javát szinte maradéktalanul felszívják a művek. Pedig az alkalmi pengevillogtatásra, ellentámadásra, visszavágásra lenne ok bőven! Bőszítő és megmosolyogtató is egyben, amit Petőfi elpártolt hívei s ellenfelei a korabeli sajtóban nyakra-főre írnak. Egy bizonyos Nádaskay Lajos a korai népdalokról :/^Pz úr... kellettnél többet foglalkozik magával... Igen számos verse van, mellyben énjét nem csak hogy elpalástolni nem bírja, nem akarja, de sőt többször egyenesen verse homlokára tűzi, mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan s verselésnek megjárja, de a költészet magasb méretveit rájok illesztenünk alig lehet.” Császár Ferenc A helység kalapácsáról: „Az ég ne adja, hogy a szép ősi magyar jellem illyekben akarja magát viszszatükrözni, ne adja soha, hogy Árpád nemzetének eredeti ép lelke illyekben tudjon műélvet, műgyönyört találni !* Zerffi I. G. a János vitézről: „Stíleredetiség, új gondolat, figyelemfeszítés, allegóriás mélység és amaz aranyigazság, mellyet képregék rendszerint a kísértetszerű és rém teljes varázsszavak mögött rejtegetnek — nem lepik meg benne olvasót; benső melegség nem hevíti, emeli, boldogítja DL” Greguss Ágost az összes költeményekről:,Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Petőfi nem vaspapiroson adta ki verseit s hogy nem is írta azokat vastollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal; így legalább nem fognak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni ...” Emez a „Hát kendnek tán az inába szállt a bátorsága”-szólást „kellemetlen, durva kifakadásnak” nevezi, amaz a „Franciaország és India határos” naiv mesemotívumát oly hamisságnak tartja, mely „a nép butaságát növeli s a költemény sem nyer általa”. Teremtőm! E szamár idézetek módfelett tanulságosak is. Arra vallanak, hogy lám, micsoda virulencia él a műbírálók idétlen terminus technicusaiban! „Kellettnél többet foglalkozik magával..„Mi módjával, kedélyes modorban megbocsátható ugyan ...” Ne adj isten, hogy a nép nép lelke illyekben akarja magát visszatükrözni ...” „Kellemetlen, durva kifakadások...” Az ötvenes évekre gondolva, töprengésre késztet, hogy e közhelyek éppen Petőfi nevével vészeltek át egy évszázadot. De a költő később már rá se mordult az ilyen szakmai impertinenciákra. Sürgősebb dolga volt. A honi csavargások, a szerelem, a házasság, ’48. Utóbb irodalmi ügyekben csak akkor perelt, amikor a Nemzeti Színház — drámáját „bérletfolyamba” rakva — előnytelenül bánt vele. Vagy ha rajta keresztül másokat ért sérelem. Illetve, amidőn az Úti levelek — e művé valorizált napló — heves őszintesége úgy kívánta. De perelt helyette Vahot Imre, a szerkesztő, Emich Gusztáv, a kiadó, Eötvös József, az írótárs s az a hatvankét névtelen levélíró, aki ellenlábasát, a Honderű szerkesztőjét megfenyegette. z irodalmi körökre a korabeli sajtó bő alkalmat kínált. A Pesti Divatlap, a Hazánk, az Életképek, a Szépirodalmi Szemle, a Honderű. Az egykorú folyóiratok, elnevezésükhöz híven, igazi folyóiratok voltak . A 23 iam annyit tesz, mint a költészet istenének szép és égi ajándékaival rútul visszaélni, abból csúfot űzni, ily kifakadásokat magasztalni, annyit, mint a műveltség, lélek és szívképzettség helyett a feslettségben találni ízlést és élvet !...” S még a puszta mondattöredék is! Az égig emelő epitheton omansok és pokolba taszító becsmérlések, aranytollal írt hasonlatok és méregtől fuldokló jelzők, a főnevek, igék, kötőszavak, felkiáltójelek: igen, még a központozás ellentmondó dinamikája is! Csak úgy, ahogy a szem a betűtömegből előrántja őket: „költész úr”, „génié”, „tűzlángú poéta”, „czinketermetű, kihez hős kard nem illik”, „kitűnőleg magyar”, „gondatlan tengerhajó-kormányos, ki félrevetvén iránytűjét, a szélre bízza magát és szerencséjét”, „Heine legkülönb rokona”, pártkodó, ki „elrabolja tőlünk a vérnyugalmat”, „lelkemadta teremtette Kunfia!”, „átabota zagyvalékok” szerzője, „a legdicsőbb népköltő”, „lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viczeivel azt megkaczagtassa ...” PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Benczúr Gyula: Petőfi mellképe. Olajfestmény, 1909. Petőfi Irodalmi Múzeum KRITIKA